Politikai környezet
A 2010 óta kiépülő magyar politikai rendszer természetéről folytatott „rezsimvita”, amely Filippov Gábor 24.hu-n megjelent cikkének köszönhetően került a szélesebb nyilvánosság elé, valójában nem az elnevezésről szól. Nem l’art pour l’art definíciós küzdelem zajlik, mint sokan hiszik, a meghatározás azért fontos, hogy körvonalazza a rezsim politikai szereplőinek cselekvési lehetőségeit. Meddig mehetnek el a hatalmon lévők? Mely intézményeket és folyamatokat tartják kézben, és melyek fölött nem képesek teljes kontrollt gyakorolni? Hol vannak a rendszer gyenge pontjai? Milyen lehetőségei vannak az ellenzéknek, mi lehet részükről hatékony politika és mi nem? A rezsimvita ezekről a kérdésekről szól, közülük is az egyik legalapvetőbbről: a választáshoz való viszonyulásról. Arról, hogy az Orbán-rezsim keretei között van-e valódi tétje és értelme a választásnak, vagy csak színjáték az egész.
Ha például (nem számba véve minden egyes tipológiai megnevezést) abból indulunk ki, hogy ez egy kompetitív autoriter rendszer (mint Steven Levitsky és Lucan Way nyomán Filippov vagy Szűcs Zoltán Gábor írja), akkor van értelme a választási küzdelemnek, mert van némi esély a kormánypárt legyőzésére. Ha viszont úgy véljük, hogy választási autokráciában élünk (ahogy Andreas Schedler elmélete alapján Unger Anna gondolja), akkor a választás csak látszat, amely rendszerlegitimáló funkciót tölt be, és a hatalmon lévők leváltására szinte semmi esély.
Az utóbbi vélemény kapcsán ezért időről időre felmerül a választási bojkott kérdése, a megvalósítása azonban egyszer sem tűnt reálisnak az elmúlt években. Ennek több oka is van. Egyrészt a bojkottot releváns politikai szereplők egyszer sem kezdeményezték komolyan. Véleményformálók javasolták ugyan, sajtóviták is zajlottak a témában, az ellenzéki pártok és politikusok viszont alapvetően választásban gondolkodnak. Másrészt a bojkott mint eszköz az elmúlt évtizedek nemzetközi példái alapján ritkán sikeres, mivel legalább akkora, ha nem nagyobb szervezeti erőt és egységet igényel az ellenzéktől, mint amekkorát a választáson való sikeres részvétel, még akkor is, ha annak lebonyolítása nem tiszta és nem fair. Harmadrészt egy sikertelen, rosszul kivitelezett bojkott óriási kockázat: a hatalom azonnal kihasználhatja, ugyanakkor még siker esetén is csak hosszú távon hozhat eredményt az ellenzék számára. Negyedszer azok a bojkott mellett szóló érvek, amelyek jelentős, a kormányzatot akár megroppantani képes nemzetközi felháborodást vizionálnak, az elmúlt évek tapasztalatai alapján zárójelbe tehetők. A külső tényezők jól láthatóan még az Európai Unión belül sem jelentenek túl nagy korlátot az autoriter rezsim ácsolói számára.
Mindezek miatt tehát aligha várható, hogy az idei két választásnak ne futnának neki az ellenzéki szereplők. Különösen, hogy mind az EP-választás, mind az önkormányzati választás esetében vannak olyan elemek, amelyek az Orbán-rezsim számára nehezebben kezelhetők, mint egy parlamenti választás esetében. Mindkét választás több szinten zajlik, nehezebben centralizálható, és hogy az eredménnyel mit tud majd kezdeni a hatalom, az rajta kívülálló tényezőktől is függ. Az EP-választás esetében függ a többi országban kialakuló eredménytől és a választást követő új európai parlamenti felállástól, az önkormányzati esetében pedig a lokális viszonyoktól, amelyek még a jelenlegi magyar politikai rendszerben sem uralhatók tökéletesen a kormányzat által (lásd Szombathely példáját).
A tét
A két választás tétje tehát nem kicsi. Az EP-választás nagyban meghatározza majd az Orbán-rezsim nemzetközi mozgásterét, sőt, az ezzel kapcsolatos küzdelem már a választást megelőzően elkezdődött az Európai Néppárt és a Fidesz konfliktusával.
A párt valódi szövetségesei ugyanis az euroszkeptikus és EU-ellenes frakciókban vannak, amelyek az Európai Parlament legfeljebb egyharmadát adhatják majd, és aligha alakítható belőlük olyan hatékony szavazógépezet, mint a Fidesz 133 országgyűlési képviselőjéből. Az euroszkeptikus és szélsőjobboldali pártok még az egyharmad birtokában sem tudnák könnyen befolyásolni az uniós törvényhozást, így ez egyet jelentene a Fidesz számára a marginalizálódással.
A hazai ellenzék épp erre a folyamatra, illetve általában a Fidesz és az Európai Unióhoz való viszonyára hivatkozva adhat tétet az EP-választásnak, de a 2018-ban az ellenzéki pártokra szavazó 2,7 millió választó így sem lesz könnyen mozgósítható. Az EP-választás eredménye pedig meghatározza majd az önkormányzati mozgósíthatóságot is, hiszen egy gyenge EP-eredmény tartósan apátiába taszíthatja a kormánykritikus szavazókat.
Márpedig az önkormányzati választásnak az országos politikára nézve is jelentős tétje van. Ahogy ugyanis a 2018-as parlamenti választás eredménye megmutatta a helyi hatalomnak, a vidéki polgármestereknek óriási szerepük van a rendszer fenntartásában. A 2010 utáni kétharmados parlamenti többséget még 2006-os elsöprő önkormányzati győzelmével alapozta meg a Fidesz, így a helyi pozíciók megtartása vagy változása korántsem csak lokális ügy. 2019 őszén éppen ezért öldöklő harc várható az egyes településeken, különösen, hogy Budapesten és a megyei jogú városok felében valódi esélye van az ellenzéki szereplőknek.
Választási rendszer(ek) és lehetséges visszaélések
Ha csak a szűken vett választási rendszert nézzük, akkor az idei két választás jobb esélyt kínál az ellenzék számára, mint a tavalyi országgyűlési voksolás. Bár van okunk aggódni a választások tisztaságáért (gondoljunk például csak az Állami Számvevőszék ellenzék elleni hadjáratára), az országgyűlési választásokról ismert torzító elemek nagy része az idei két választáson nem jelentkezik: nincs „győzteskompenzáció”, nincs nemzetiségi kedvezményes mandátum, nincs kampánytámogatás, így várhatóan nem vagy alig lesznek kamupártok. Az viszont borítékolható, hogy a kormányzati és a Fidesz-hirdetések idén is egymást fogják erősíteni, óriási versenyelőnyhöz juttatva a kormányoldalt (hogy az egyre koncentráltabb kormányzati médiafölényről és az ellenzék számára egyre kevésbé elérhető plakáthelyekről ne is beszéljünk).
A külhonban, de másik EU-tagállamban élő magyar állampolgárok a lakcímük szerinti országban szavaznak az EP-választáson, egy tavalyi módosítás szerint viszont az EU-n kívül (jellemzően Szerbiában, Ukrajnában) élő magyar állampolgárok (levélben) voksolhatnak a magyar pártlistákra. Az önkormányzati választáson való szavazáshoz mindenképp kell majd a magyarországi lakcím. Az EP-választáson (ugyanúgy, mint az országgyűlésin) külképviseleteken szavazhatnak a magyarországi lakcímmel rendelkező, jellemzően Nyugaton dolgozó-tanuló magyarok, az önkormányzatin viszont csak az szavazhat, aki a választás napján itthon van.
A választási informatikáról szóló hírek bár baljósak, a választási adatok meghamisítása továbbra sem érné meg a hatalmon lévőknek, mivel az ellenszer ott van az ellenzék kezében: ha a pártok minden egyes szavazókörbe képesek legalább egy olyan tagot delegálni, aki a jegyzőkönyv másolatát nem felejti el elhozni, majd a pártok akár már a választás éjszakáján elérhetővé is teszik ezeket a jegyzőkönyveket, az esetleges visszaélésekre azonnal fény derül.
Az ellenzék lehetőségei
Közel kilenc éve követelik az ellenzéki hangok a pártok hatékony összefogását, ami sokak számára már az országgyűlési választásokra vonatkoztatva is az egyetlen közös ellenzéki listát jelentette (106 közös egyéni jelölttel). Bár a pártok közötti ellenérdekeltség, bizalomhiány, illetve a széttartó választói igények okán ennek sosem kerültek a közelébe, a Jobbiktól DK-ig terjedő közös európai parlamenti lista ötlete ismét felvetődött, és hamar kútba is esett. Bár választásmatematikai érvek ténylegesen szólnak a megoldás mellett, a Medián mérése megerősítette azt a gyanút, hogy a nagy közös lista inkább vinne, mint hozna az ellenzéknek. Választói oldalról az még befogadható, hogy egy kormányellenes tüntetésen olyan erők is megjelennek, amelyekkel korábban nehezen képzelték el, hogy lesz közös ellenségük, az már kevésbé, hogy behúzzák az X-et egy olyan formációra, ahol több a nemkívánatos szereplő, mint a vonzó.
Az önkormányzati választás ennél jóval nagyobb mozgásteret biztosít. Minden település egyszerű többséggel választja meg a maga polgármesterét: aki a legtöbb szavazatot kapja, azé a mandátum. A mintegy 3200 településből 46-ot szokás politikailag relevánsnak tekinteni: a 23 megyei jogú várost és a 23 fővárosi kerületet, amit kiegészít a legszimbolikusabb pozíció, a főpolgármester megválasztása. Egyelőre ez utóbbi volt a figyelem középpontjában, pedig egy esetleges ellenzéki főpolgármester béna kacsa maradna egy fideszes többségű közgyűlésben.
2014-ben mindössze 3 megyei jogú városban (Békéscsaba, Salgótarján, Szeged) és 6 budapesti kerületben (XIII., XIV., XV., XIX., XX., XXIII.) nyert nem fideszes jelölt, de még közöttük is akadt olyan, aki mögött nem gyűlt össze a közgyűlési többség. Az ellenzék, ha csak megtartja ezeket a pozíciókat, esetleg néhány helyen fordít (ahogy történt 2014-ben), az még bizonyosan semmiféle áttörést nem hoz. Ha mind a 23 budapesti kerület, mind a 23 megyei jogú város legalább felében nyerni tudnának, az már vitathatatlan győzelmet jelentene. A kettő között minden csak politikai értelmezés kérdése. Orbán Viktor 2014-ben egyenesen kétharmados fővárosi győzelemről beszélt, ami ha a támogatottság mértékére nem is volt igaz, a megnyert kerületek tekintetében igen.
Ha tehát valahol, a polgármesterek megválasztása esetén a leginkább kézenfekvő, hogy a pártok összehangolják szervezeti erőiket: ha felosztják egymás között a városokat, kerületeket, lényegében arcvesztés nélkül segíthetik győzelemre egymás jelöltjeit. A fővárosban annyi nehézség adódik még, hogy a vesztes kerületi polgármesterjelöltekre leadott szavazatok alapján osztanak ki 9 kompenzációs listás helyet a Fővárosi Közgyűlésbe. Márpedig ezekre a mandátumokra csak azok a pártok és pártszövetségek pályázhatnak, akiknek legalább 12 kerületben van polgármesterjelöltjük. Ezt a csapdát a Fidesz 2014-ben, közvetlenül az EP-választás után, alig néhány hónappal az önkormányzati választás előtt építette be a rendszerbe (és mivel jelenleg is rendelkeznek kétharmados többséggel, könnyen lehet, hogy ismét hozzáigazítják majd a szabályokat az EP-választás eredményeihez).
Az ellenzék előtt jelenleg két budapesti út áll. Az első szerint mindenki megtartja az önállóságát, a nyerhető kerületeket osztják csak fel egymás között, és annak érdekében, hogy mindegyiküknek legyen legalább 12 kerülete, jó néhány helyen kénytelenek egymás ellen is jelölteket állítani – ezzel odaajándékozva ezeket a kerületeket a Fidesz jelöltjének. A másik út, hogy közös jelölteket indítanak mindenhol, így nem kell lemondaniuk egyetlen kerületről sem, kockáztatják viszont önálló arcélüket. 2014-ben ez utóbbi verzió teljesen kizárt volt, nem véletlen, hogy az első megoldást választotta a koordinációban akkor résztvevő MSZP, DK és Együtt-PM. Idén már nem elképzelhetetlen a soklogós megoldás, és egyre több jel mutat arra is, hogy az MSZP, a DK, a Párbeszéd mellett a Momentum, az LMP, sőt, a Jobbik is bekapcsolódik az együttműködésbe. A megyei jogú városokban ráadásul megtehetik, hogy a koordináltan induló polgármesterjelöltek csak a saját pártjuk színében indulnak, mivel a rájuk leadott voksokból nem képződnek töredékszavazatok.
Ne feledjük azt sem, hogy épp a fővárosban és a 23 megyei jogú városban nincsenek listás szavazólapok. A Fővárosi Közgyűlésbe a 23 kerületi polgármester és a főpolgármester automatikusan beül, a fennmaradó 9 mandátumot pedig a már említett kompenzációs listák alapján osztják ki. A megyei közgyűlések listás szavazólapjai pedig épp a megyei jogú városokban nem kerülnek elő, csak az adott megye további településein leadott szavazatok alapján áll fel a megyei közgyűlés.
Az ellenzék akár össze is hangolhatja a két választási stratégiáját. Az összefogást mantrázók kedvére tehet azzal, ha deklarálja, hogy a politikailag releváns települések mindegyikén érvényesíteni fogja az „egy az egy ellen” elvét, az EP-választás pedig funkcionálhat egyfajta erőpróbaként is. A legnagyobb hiba, amit elkövethetnek, ha – 2018 tavaszához hasonlóan – egymást támadják a kampányban, ahelyett, hogy – 2018 decemberéhez hasonlóan – együttes erőt mutatnának a kormánnyal szemben. Egy biztos, a mozgósításhoz, a több ellenzéki szavazóhoz mindkét közelgő választáson működő országos szervezetek kellenek, ennek a hiányát nem pótolja semmiféle kampányüzenet, technika vagy választási együttműködés.
Juhász Attila – László Róbert (Political Capital)
Kiemelt kép: Balogh Zoltán / MTI
