Jól érzem magam, miközben hullákat ások ki. Jobban, mint bárhol. Nevetünk, jól érezzük magunkat, szeretünk ott lenni, mert tudjuk, hogy elvisszük onnan őket
– mesélte önkéntes munkájáról egy gyerekét kereső mexikói anya Koleszár Adélnak. A magyar fotós 2013 óta él Mexikóban: a legutóbbi projektjét, Az erőszak sebeit – amivel Capa-ösztöndíjat nyert – olyan nőknek szentelte, akik tömegsírokat tárnak fel Veracruz államban. Legújabb munkájában az anyákkal készített interjúkból vett idézetek egészítik ki az egymás mellé helyezett tömegsírokat rejtő tájképeket és az ott dolgozó önkéntesek portréit – erről beszélgettünk a fotóssal.
Halál a tájban
Koleszár Adél öt éve egy fél éves ösztöndíjjal került Mexikóba, de a második otthonává vált az ország, azt mondta már el is kezdett kicsit mexikóivá válni, amit egy szóval úgy ír le, hogy „megkeményedett:
Ijesztő, hogy mennyire kitolódhat az ember tűréshatára: veszélyes, hogy az extrém dolgok már nem hatnak úgy rám, pedig nekem másféle a teherbírásom, mint a mexikóiaknak. Ott mindenki nagyon kemény, mindenki ugyanannyira harcol. De másképp nem is tudsz élni, különben beleőrülsz.
Majd gyorsan hozzátette, hogy ez nem jelenti azt, hogy a mexikóiak ne lennének ugyanannyira élettel teliek, mint a latin-amerikaik általában. Pont ez a kettősség foglalkoztatja: hogyan lehet reményt találni, felállni azután, ha az embert nagy veszteség éri, hogyan lehet lelkileg kezelni azt az óriási hiányt, ami ilyenkor keletkezik valakiben.
2014-ben egy francia fotóst kísért el asszisztensként Igualába, amikor eltűnt 43 diák: a tanárnak tanuló fiatalok közül sokaknak a mai napig nem került elő a holtteste. A tömeges emberrablás áttörte a tabu falát, ami a hasonló történeteket vette körül Mexikóban, és felnyitotta a magyar fotós szemét is, aki azt mondta, „naivan élt addig az országban”:
Azért szerettem Latin-Amerikában élni, mert szerettem a tájakat. Nem tudtam akkoriban, hogy mit fednek el ezek a helyek
– emlékezett vissza arra, hogy jött rá arra, hogy valamiféle hibrid háború zajlik az országban, ahol él. Így jutott el a korábbi direkt képeitől a poétikus tájképekig, amelyek szimbolikusan ábrázolják az emberi erőszak határtalanságát. „Ezeken a nagy kiterjedésű, beláthatatlan, ellenőrizhetetlen területeken bármi megtörténhet” – Koleszár Adél ezért kezdett tömegsírok által „felsebzett” tájakat fotózni, mert ahogy mondja, „a tájak is végtelenek mint az emberi kegyetlenség”. A tájképek immanens üressége így válik nyomasztóvá, fenyegetővé, ez kerül párhuzamba a tömegsírokat feltáró önkéntesek portréival, így sejlik fel valami azokból a mentális és fizikai hatásokból, amelyek ezeket a nőket érik.
Koleszár Adél ebben a sorozatban készített képei azonban nem az erőszak, a szenvedés megszokott képei: áttételesek, nem olyan direktek, arcba vágóak, mint a mindennapi életünk részévé vált erőszakot ábrázoló sajtófotók. Szimbolizmusuk elemeli őket az információdömping miatt szokványossá váló durva valóságtól, ezáltal lesznek hatásosabbak, ezzel késztetnek megállásra.
Az erőszak sebei. Képre kattintva galéria indul.
Sivatagi purgatórium
Amikor felkelek, a gyerekemre gondolok, hogy hol lehet. Nem szeretnék felkelni, csak tovább aludni, hogy ne gondoljak semmire. Mégis felkelek, lefürdök, megiszom a kávémat, összekészítem a dolgaimat, a kesztyűmet, a bakancsomat, és indulok
– ha nem tudjuk, hogy a veracruzi keresőcsapat egyik tagja beszél, akkor csak egy nőt hallunk, aki aggódik az eltűnt szerettéért. Koleszár Adél nem véletlenül nem árul el sokat arról a projekt prezentálásakor, hogy mi a kontextus: „Engem az erőszak általános vetülete érdekel: hogy emberek meddig képesek elmenni, hogyan reagálnak a környezeti hatásokra. Más környezetben máshogy reagálnak, de a személyes fájdalom mindenkit ugyanolyan rosszul érint. Az ember mindig ember marad, az alapvető dolgok nem bomlanak le. Bármi történik valakivel, élnie kell” – tehát általános érvényre emelkedik a konkrét történet, a sírokat kutató mexikói anyák tényszerű beszámolói allegóriákká válnak:
Hogyan adhatná fel bárki a reményt bármilyen veszteség után, amikor olyat hall, hogy:
Elkezdjük a vasrudat a földbe verni, kihúzzuk, megszagoljuk, és ha érzünk valamit, elkezdünk ásni
– mert ezzel telik sok mexikói anya élete, hogy mennek a „csontmaradványokkal teli sivatagban”, tömegsírokat keresnek a beláthatatlan tájban, és ha találnak egyet, azt abban a reményben hantolják ki, hogy hátha végre megtalálják az akár már évek óta eltűnt gyereküket.
Egy ilyen helyzetben már nem nagyon lehet mást csinálni. Azt érezheted, hogy nem teszel semmit, ha nem is keresel. Ezzel vonják el a figyelmüket, hogy ne folyton az eltűnt gyerekük járjon a fejükben. Viszont így az életük, ami maradt, nem megy tovább. Ez egy fájdalmas, ördögi kör
– összegezte Koleszár Adél a tapasztalatait, aki szerint ez a helyzet azt mutatja, hogy „valakinek az eltűnése nem feldolgozható gyász”. Szerinte ezért mennek ki az anyák újra és újra a sivatagba: terapeutikus hatású, ahogy együtt keresnek, így próbálják„ megtalálni, vagy újra felépíteni az identitásuknak azt a részét, ami a gyerekük elvesztésével lebomlott”.
Üdvözülés
A sírfeltárás egyben feloldozás is. Feloldozás az anyáknak, mert értelmet, igazságot találnak a keresésükkel a brutális világukban, és feloldozás a holtaknak, akiket üdvözítenek, amikor rájuk találnak.
Amikor maradványokat találunk, és kiássuk a gödröt, akkor mindig mondunk fölötte pár szót. Jó érzés kimondani azt, hogy: »Üdvözlünk újra köztünk. Üdvözlünk, szeretettel, gondoskodással fogadunk«
– mesélte egy anya, aki azt mondta, ez azért is megnyugtató, mert akiket így megtalálnak, azoknak a harag, a gyűlölet, az erőszak volt az utolsó földi tapasztalatuk. Ezért tudnak örülni egy ép csontváznak, mert akkor tudják, hogy az az ember legalább valószínűleg nem szenvedett annyit, mint mások, mert nincs megcsonkítva.
Nem meglepő, hogy a mélyen vallásos mexikói társadalomban a sírfeltárás összekapcsolódik a mennybemenetel képzetével. A sírokat feltárók úgy érzik, békét adnak az elhunytaknak:
Amikor közelebb mentem, pillangók szálltak fel: a tetemekből keltek ki. Rengeteg pillangó volt
– emlékezett vissza egyikük arra, hogy milyen volt, amikor először látott tömegsírt. Tizenöt ember maradványait találták meg azon a napon.
New Routes of Faith. Képre kattintva galéria indul
Oázis a kétségbeesésben
Koleszár Adél munkájában kiemelten fontos, hogy az anyák együtt, közösen keresik a sírokat: amikor korábban vallási csoportokat fotózott Mexikóban (erről szól a New Routes of Faith sorozat), akkor is azt kutatta, hogy „extrém szituációra hogyan reagálnak tömegesen az emberek, hogyan alakítja a környezet a gondolkodást, struktúrákat. Hogyan szerveződnek azért, hogy reagáljanak egy traumatizált helyzetre?” Az ilyen közösségekben megjelenő közös gondolatok, normák, hitrendszer az, amelyek nélkül működésképtelen lenne egy társadalom.
Osztozunk ugyanabban a fájdalomban: ez erőt, reményt és hatalmat ad. A tudat hogy van hatalmunk, ez rengeteget segít. Azok az anyák, akik kimerülve, összetörve érkeztek, megtanulják, hogy mekkora belső erővel rendelkeznek. Ez egy gyógymód, hogy tudjuk tovább folytatni. A remény oázisa a kétségbeesés világában
– így beszélt az egyik anya arról, hogy mit adott neki és másoknak a keresőcsoport.
Különösen nehéz helyzet, amikor „az állam nem ad megfelelő biztonságot, nem tudsz hová fordulni segítségért”: a keresőcsoportokban dolgozó nők úgy segítik magukat és egymást, hogy ők találják ki a szabályokat egy ellenséges környezetben. A mexikói hatóságok ugyanis inkább elfordítanák a tekintetüket a tömegsírokról, hiszen azok létezésében ők is nyakig sárosak. Elég azt felhozni, hogy Veracruz állam előző kormányzója is szökésben volt, miután kiderült, benne van a szervezett bűnözésben.
Az utóbbi pár évig mégsem beszélt erről nyilvánosan senki, mert féltek a kartellek bosszújától. Koleszár Adél szerint is abszolút jogosan, mert a kartelltagok mindenütt ott vannak, mindent, és mindenkit képesek megfigyelni – és nem válogatnak az eszközökben.
A félelemnek ebben a fojtogató légkörében érthető meg igazán, hogy mennyire bátrak a keresőcsoportokban résztvevő anyák: egymásnak erőt adva képesek voltak egy elhallgatott problémára irányítani a figyelmet úgy, hogy már a hatóságok is kénytelenek foglalkozni a dologgal.
A velük foglalkozó riportokból kiderül, hogy az állam ki is használja őket: hagyják őket sírokat keresni, mert így erőforrást, pénzt takarítanak meg, és ráadásul csendben is maradnak általában az eltűntek hozzátartozói: a keresésre fordítják az energiájukat tüntetések helyett, állami keresőcsoportok pedig nem működnek.
Koleszár Adél aktivizmusként is tekint a munkájára, mert olyanoknak ad hangot, akik sokáig némaságra voltak kényszerítve: „Társadalmi pozíciótól függ, hogy ki mennyire érintett. Akiknek kevesebb a pénzük, hatalmuk, jobban bevonódnak. Viszont szomorú, de lassan már mindenki érintett valahogy” – írta le a helyzetet, ami alatt nem azt kell érteni, hogy sokan választják a bűnözést a munka helyett, hanem nagyon sokszor arról van szó, hogy kényszerítik a mexikóiakat, hogy dolgozzanak a kartelleknek, zsarolják őket, védelmi pénzt szednek tőlük.
Európából nézve könnyű azt mondani, hogy nem ölnék embert, de nem tudjuk adott helyen mit választanánk
– világított rá a fotós a projektje egy másik vetületére, ami arról szól, hogy az erőszak is könnyen relativizálódik, társadalmanként máshová kerülnek a határok. „A halál jelképei, szimbólumai mindennaposak Mexikóban. A túlvilág annyira ott van a mindennapjaikban, hogy sokszor mondogatják, az egyetlen biztos dolog a halál” – mesélte, hogy sokan miként élik az életüket. „A mexikóiak hiszik, hogy amit a bőrükre tetováltatnak, azt viszik magukkal a síron túlra is” – mondta a fotós. Így érthető igazán, mit jelent az, amit az egyik veracruzi anya mesélt:
Magamra tetováltatok valamit, amit a fiam mondott mindig: »Nem számít hogy merre mész, ott fogsz meghalni, ahol meg kell halnod.«
Kiemelt kép: Koleszér Adél / New Routes of Faith sorozat.
