A szeptemberi végi függetlenségi népszavazás, majd az októberi iraki ellentámadás után nem csökken a feszültség Kurdisztánban. A hónap végén lemondott a Kurdisztáni Regionális Kormányzat elnöki pozíciójáról Maszúd Barzáni, a térség egyik politikai veteránja, aki 1975 óta keveri a lapokat. Barzáni egyöntetű vélemények szerint a legbefolyásosabb kurd politikus, aki állam- és kormányfőkkel tárgyalt, és akinek önkéntes távozását senki sem tudta elképzelni.
A kurd régió helyzete több évtizede folyamatosan javult. Bár az álmodott függetlenséget nem érték el, az évtizedek alatt autonómiájuk fokozatosan nőtt, a 2003-as amerikai invázió és az új iraki alkotmány pedig már kvázi függetlenséggel felérő önállóságot adott a mintegy 5 milliós közösségnek. Saját fegyveres erő, önálló és garantált pénzügyi források mind rendelkezésre álltak. Az Iszlám Állam előretörése 2014-ben furcsa mód tovább lendítette az önállóságot, hiszen rengeteg véráldozat árán, de a kurdok biztosan tartották saját frontvonalaikat.
A terrorszervezet eltűnésével majdnem egy időben függetlenségi népszavazást tartottak a régióban, ami utólag nagy hibának tűnik. Az iraki hadsereg válaszul megtámadta azokat a területeket, amelyet a kurdok 2014-ben foglaltak el, és nagyobb harcok nélkül vissza is foglalta őket. Apróbb összecsapások azóta is vannak, de a felelősséget a rossz időzítésért, és az ezzel járó veszteségek miatt most Barzáni magára vállalta a lemondásával.
Ki jöhet utána?
Kurdisztánban több probléma jelentkezik egyszerre. Barzáni a kurd nemzet apafigurája emberek százezreinek, millióinak. A Barzáni család fontos politikai, biztonsági és gazdasági pozíciókkal rendelkezik régiószerte. A lemondott elnök 1975-ben Idrisz testvérével közösen örökölte meg a hatalmat apjától, Musztafa Barzánitól, aki az iraki kurd önállósági törekvések atyja – több mint 40 éven át harcolt érte.
Barzániék a Kurd Demokrata Pártot (KDP) vezették, míg a rivális Talabáni család a Kurdisztáni Hazafias Uniót (PUK, az angol rövidítés után). A két közösség sokszor együtt harcolt az iraki kormány ellen, néha pedig az iraki erőkkel egymás ellen. 2003-tól aztán bekövetkezett a teljes béke, közösen küzdöttek tovább a minél nagyobb kurd önállóságért.
Innen fakad Kurdisztán másik problémája, a politikai elit elöregedése. A két nagy pártot több más szervezet mellett 2009-ben egy harmadik, a Gorran (Változás) is kiegészítette, sőt hamarosan a második lett a KDP mögött. 2017-ben előbb az utóbbi párt vezetője halt meg, majd októberben Dzsalál Talabáni, a PUK vezetője (ő is 1975 óta irányította pártját, amikor összeveszett a Barzániakkal, és kivált a KDP-ből).
Barzáni lemondásával mindhárom jelentős párt vezetési válság elé néz – mindenhol vannak önjelölt vezetők, de sehol sem egyértelmű, hogy kié lesz a folytatás joga. A PUK-nál legalább két jelentős frakció küzd egymással, az egyiket Talabáni felesége és fiai alkotják. A KDP-ben a lemondott elnök után két jelentkező is van: az egyik Maszrúr, Barzáni elnök fia, aki jó egy évtizede a párt és a kurd kormányzat biztonsági és titkosszolgálati erőit ellenőrzi. A riválist Nesirvan Barzáninak hívják, ő az eddigi elnök testvérének fia. Nesirvan 2006 óta egy megszakítással a kurd régió miniszterelnöke.
Maszrúr és Nesirvan színfalak mögött rivalizálásáról már régóta folynak a pletykák, de bármi is történt eddig, az családban maradt. A nagy kérdés az, hogy Maszúd Barzáni távozásával miként fog változni a helyzet. Persze vannak olyan vélemények is, amelyek szerint mindegy, hogy az idén 72 éves, lemondását bejelentő elnök végül marad-e vagy sem, mert olyan, mindent átható befolyása van (az őt szinte vakon tisztelő tömegekről nem is beszélve), hogy a jövőben is megkerülhetetlen lesz a személye.
Regionális érdekek?
Irak az az ország, ahol az Egyesült Államok és Irán is jelentős befolyással bír. A két kormány idáig nemcsak a Bagdaddal, hanem a kurdokkal is szoros kapcsolatot ápolt. Erbil különösen az USA-tól remélte, hogy a függetlenségi konfliktusban valahogy megvédi Bagdaddal, Iránnal, sőt az elmúlt fél évben már Törökországgal szemben is.
Ankara egy év alatt látványos fordulatot mutatott be Irakban. 2016 októberében még invázióval fenyegette Bagdadot, majd rövid idő elteltével ugrásszerűen javultak kapcsolatai Iránnal és vele Irakkal is. A kurd függetlenségi népszavazás aztán teljesen egy nevezőre hozta a szereplőket, a három főváros koordináltan hozott szankciókat az iraki kurdok ellen.
Hiába volt önmagában sikeres a népszavazás (a szavazók 93 százaléka igennel voksolt), ha Izraelen kívül senki, még a szoros partnernek hitt nyugat sem támogatta Barzáni elnök elképzeléseit. Az USA és az EU mentségére legyen mondva, sosem ígértek ilyet, így
A bonyolult regionális képletet most Oroszország teszi még zavarosabbá. Bár Moszkva Irán és Törökország fontos partnere, együtt ügyködnek a szíriai rendezésen, orosz fegyvereket vásárol mindkét ország, Oroszország most meglepően szimpatikusan állt ki a kurdok mellett. Érdemben csak nagyon halkan, alacsony szinten kommentálta a népszavazást, és közben bevásárolta magát az iraki kurd olajszektorba, és részesedést vett az egyetlen kőolajvezetékükben (ami török kikötőbe vezet).
Oroszország alig egy év alatt több mint 4 milliárd dollárt fektetett be Iraki Kurdisztánban, miközben a régió politikai jövője folyamatosan romlik. A már említett vezetői válság és a függetlenségi szavazás utáni területvesztések mind rontják a befektetési környezetet. Bár nem tudjuk mi lesz az iraki-kurd konfliktus vége, pesszimista forgatókönyvek egyenesen Kurdisztán végét vizionálják. Szerintem ilyen nem fog bekövetkezni, az iraki kurd autonómia tovább létezik majd, csak Bagdad egy kicsit visszanyeste a kurd álmokat és területeket.
Az elmúlt hetek összecsapásai hatására most a Kurdisztáni Regionális Kormányzat területe nagyrészt ugyanott van, ahol 2014 előtt volt, politikai értelemben pedig még többet is vesztett Bagdaddal szemben.
Ilyen körülmények között Maszúd Barzáni lemondása csak újabb problémákat ígér első látásra. Az is igaz azonban, hogy a Közel-Keleten alig volt olyan vezető az elmúlt száz évben, aki önként, magától képes lett volna lemondani a hatalomról. Senki sem pótolhatatlan, csak ezt nehéz belátni, ha évtizedekig vezetünk egy régiót vagy országot. Barzáni most meglépte, és a következő generáción múlik, hogy élni tudnak-e majd a történelmi lehetőséggel.
Kiemelt kép: AFP/Safin Hamed
