Donald Trump szépen lassan építi a rasszista Szupercsapatot. Jó, inkább szépen, mint lassan. Trump eddig minisztert még nem nevezett meg a leendő kormányából. De pár embert már igen.
Sikerült például Michael Flynnből nemzetbiztonsági főtanácsadót csinálnia. Ez elég aggasztó. A legtöbb Flynnt közelről ismerő forrás konkrétan tébolyodottnak írja le az új tanácsadót. De ez lenne vele a legkisebb baj. Flynnt bizonyítottan pénzelte a török és az orosz kormány is, miközben a politikai elképzeléseiben semmi nem játszik nagyobb szerepet az iszlám elvakult gyűlöleténél. Hozzá képest a Bush-kormány Teréz anyákból állt. A főügyésznek kinevezett Jeff Sessions pedig egy klasszikus déli, fehér reakciós republikánus.
Fear of Muslims is RATIONAL: please forward this to others: the truth fears no questions… https://t.co/NLIfKFD9lU
— General Flynn (@GenFlynn) February 27, 2016
Aggódunk a külügyért
Náluk sokkal fontosabb szerepet fog játszani a mi életünkben az, hogy Trump kit nevez majd ki külügyminiszternek. Az eddigi választások alapján nem sok jót várhatunk, de azért van lehetőség némi optimizmusra is. Íme, a három jelölt abban a sorrendben, amennyire a legesélyesebbek a külügyminiszterségre.
Most épp Romney-t tartják a legesélyesebbnek, és talán ő is lenne a legjobb választás Trump és a világ számára is.
Trump két dolgot érhetne el Romney kinevezésével: megnyugtathatná a Republikánus Pártot, mert egy olyan embert venne be kormánya egyik legfontosabb posztjára, aki hagyományosan a Republikánus Párt elitjéhez tartozik. És megnyugtatná a világot is, hogy egy Trumpnál visszafogottabb, kiszámíthatóbb ember vezetné az amerikai külpolitikát.
Szólnak persze Romney ellen is érvek. Például a vagyona. Trumphoz hasonlóan ő is nagyon gazdag ember, és már az elnökjelöltségénél is előkerültek a vádak, hogy ez rengeteg összeférhetetlenséghez vezetne. Szerencsére Trumpot ez nem érdekli. Miért is érdekelné, ha a saját összeférhetetlenségével sincs problémája.
Világproli
Ráadásul az a néhány nagy profilú külpolitikai megszólalás, ami Romney-nak az előző választáson jutott, nem volt éppen sikeres. A nagy-britanniai látogatása alatt sikerült kritizálnia a londoni olimpia előkészületeit, elfelejtenie a Munkáspárt vezetőjének nevét és kinevettetnie magát Boris Johnsonnal. De az is tény, hogy Európa szimpátiáját nagyon nehéz megnyerni Obamával szemben. Obama az eddigi amerikai elnököktől eltérően meglepően kifinomult világpolgár.
Romney egyébként a külpolitikájában sokkal konzervatívabb lenne, mint Obama, de messze nem olyan keményvonalas konzervatív héja, mint bármelyik másik jelölt. Sem a Közel-Keleten, sem Oroszországgal szemben nem lenne annyira erőszakos, mint a többiek. A Közel-Keleten a stabilitás érdekli, de Oroszországtól tart. 2012-ben mindenesetre nem a katonai szerepvállalással kampányolt, hanem azzal, hogy diplomáciával és a térségen belüli szövetségesek támogatásával tudná felvenni az Egyesült Államok a harcot Oroszországgal. Ez a katonai provokációhoz képest mindenképp jó politikának tűnik.
A volt New York-i polgármester egészen sima választásnak tűnhetne Trump számára. Giuliani talán a legrégebbi és legkitartóbb Trump-lojalista, természetesen a Trump-család tagjain kívül. Folyamatosan és hangosan támogatta Trumpot a választás alatt. Ezért logikusnak tűnhet, hogy Trump őt válassza.
Kösz, Christie
De a logika nem minden esetben működik Trumpnál. Az is logikusnak tűnt, hogy Chris Christie komoly szerepet kapjon az adminisztrációban, sőt, az is logikusnak látszott, hogy ő legyen Trump alelnöke. Egyik sem lett. Sőt, még az elnökváltást sem menedzselhette le, mert nem sokkal azután, hogy elkezdték a munkát, az egész Christie-csapatot kirúgták.
Elég sok minden szól Giuliani ellen is. Egyrészt nagyon gazdag, ami azt jelenti, hogy rengeteg üzleti összeférhetetlensége lenne külügyminiszterként. Másrészt nagyon harsány és nagyon erős kijelentései vannak, és nem biztos, hogy egy olyan ember kellene Trump mellé, aki még nála is nagyobb bajokat csinál. Harmadrészt pedig nincs semmilyen külügyi tapasztalata azon kívül, hogy New York polgármestere volt 2001 szeptember 11-én. De két hónappal később már Michael Bloomberg volt a polgármester.
Ráadásul Giuliani elég nagy butaságokat is mondott a kampánya alatt. Legfőbb célnak ő is az Iszlám Állam legyőzését nevezte meg, amivel még nem is lenne baj. De azt is elmondta, hogy Oroszország nem jelent valódi veszélyt Amerikára nézve, csak azért tűnik így, mert Obama nem merte őket a hadsereggel fenyegetni. Ennek a mondatnak az első fele nem hülyeség, Oroszország tényleg nem jelent akkora veszélyt, amekkorát ma Nyugaton tulajdonítanak neki.
Rosszország
Épp ezért lenne óriási butaság katonai beavatkozással fenyegetni őket. Oroszországnak ellenségkép kell, a békülékeny Trump-adminisztrációval sem lesz sokáig jó a viszonya, ahogy a békülékeny Bush- és Obama-adminisztrációkkal sem volt az. Annak viszont, hogy nem Hillary Clinton lett Amerika elnöke, egyetlen igazán jó pontja van: az, hogy nem lett háború Oroszországgal. Giuliani alatt lehet, hogy mégis lenne.
Bush ENSZ-nagykövetéért igazán senki nem rajong. Pedig sokkal több külügyi tapasztalata van, mint bárki másnak. Ráadásul, ami a legfontosabb, őt támogatja Rebekkah Mercer is. Mercer elég titokzatos figura, de kevés embernek van akkora befolyása a Trump-szférában, mint neki. Mercer nem sokat találkozik Trumppal, de azoknak a szervezeteknek a nagy részét, amelyek a leendő Trump-adminisztráció napi munkáját végzik, ő fizeti. Így a leendő elnök politikai bázisának alapjait tudja befolyásolni.
Mercer eddig két embert nyomott be a Trump-kormányzatba. Kőkeményen lobbizott Jeff Sessions főügyészi kinevezéséért és Mike Flynn nemzetbiztonsági főtanácsadóságáért is. Végül mindkettejüket kinevezte Trump. Mercer azokat a jelölteket próbálja fúrni, akik szerinte túl liberálisak, és azokat támogatni, akik igazi konzervatívok. Sajnos esetében a konzervativizmus mércéje az, hogy a jelöltek mennyire keményvonalasok katonailag. Ebben Mercer elképzelései ütköznek Trumpéval. Ő inkább a beavatkozáspárti, intervencionista jelölteket támogatja, Trump pedig lelkes izolacionosta, aki azt szeretné, ha Amerika nem viselkedne a világ rendőreként.
A belgák hova álljanak?
A hatalmas kérdés az, hogy mit jelentenének ezek a jelöltek Európa számára. Jelenleg abban a furcsa helyzetben van a kontinens, hogy ugyan az amerikai elnököt már megválasztották, fogalmunk sincs, hogy fog kinézni a külpolitikája. Donald Trumpot ugyanis nem érdekli a külpolitika, a kampány alatt is csak néhány ezzel kapcsolatos ígérete volt. Európa és a világ számára nagyon sok múlik azon, hogy Trump kit nevez majd ki külügyminiszternek.
És az sem biztos, hogy van alapja az Orbán-kormány átütő örömének Trump győzelmével kapcsolatban. Amíg az Obama-kormányzat és külügyminiszterei eltűrték azt, hogy Magyarország nem választott látványosan oldalt Oroszország és az Egyesült Államok között, ez mostantól valószínűleg nem lesz így.
Trump most békülékeny hangnemben beszél Putyinról és Oroszországról. A megválasztása után Bush és Obama is békülékenyen beszélt róluk. Egyik sem tartott sokáig. Oroszországnak és Vlagyimir Putyinnak akkor is ellenségképre volt szüksége, most pedig még inkább. Az orosz gazdaság elég rossz helyzetben van, Putyin népszerűségét a populizmus és a külső támadásokkal szembeni hatékony fellépés látszata tudja fenntartani. Ehhez viszont kell külső ellenség is, ami hagyományosan az Egyesült Államok.
Balgán marad nekünk a Balkán
Trump és Putyin viszonya pár éven belül megromlik majd. A külügyminiszter-jelöltek közül pedig a legvisszafogottabb Romney sem hagyná, hogy Magyarország tovább evickéljen anélkül, hogy választanánk: az atlantista vagy az oroszbarát oldalhoz csatlakozunk-e. Németország és Lengyelország az előbbihez fog, valószínűleg a V4-ek másik két tagja is. A Balkán az utóbbihoz. Az lesz a kérdés, mi hova állunk majd, és keményen be is lesz tartatva, hogy aztán ezt vállaljuk is. Főleg azért, mert ez a választás hosszú évekre határozza majd meg Magyarország helyét a világban.
Gyanús egyébként, hogy Orbán sem konkrétan Trump győzelmének örül, hanem inkább annak a trendnek, aminek a győzelmét ő előre várta. Kérdés, hogy Magyarország képes-e stratégiailag bármit kihozni a vidéki, fehér középosztály világméretű lázadásából. Mert ezzel párhuzamosan történik egy másik változás is, amiből ki lehetne hozni valamit. Hosszú évek hanyatlása után most újra lenne jelentősége annak, ha Magyarország az Egyesült Államok látványos partnere lenne a térségben. De ebbe a világképbe nem fér bele a kétértelműség, itt nem lehet megúszni a választást.
