Két diák bringázott át a Stanford Egyetem kampuszán 2015 januárjának egyik éjszakáján, amikor mozgásra lettek figyelmesek egy szemetes mögött. Egy fiatal srác mocorgott félreérthetetlen módon egy félmeztelen, eszméletlen, mozgásképtelen lányon hasalva.
Tizennégy hónappal később egy kaliforniai bíróság három szexuális bűncselekményben bűnösnek találta az akkor már exdiákot, a húsz éves Brock Allen Turnert. A maximális ítélet, amit kiszabhattak volna rá: tizennégy év börtön. Az ügyészek hat évet kértek. A bíró 2016. június másodikán hozott ítéletet. Hat havi elzárást szabott ki, mert mint indokolta,
Turnernek valószínűleg három hónapot kell majd ténylegesen rácsok mögött töltenie.
Az ítélethirdetés után két nappal az addig szinte néma áldozat egy nyílt levelet olvasott fel a tárgyalóteremben a bíró előtt, de szavait a támadójához intézte. Leírta, hogy milyen hatással volt addig a napig az életére a nemi erőszak, és rámutatott, hogy ez mintha valahogy senkit sem érdekelne.
Egy szépreményű, kedves srác
De ne szaladjunk ennyire előre: születtek levelek korábban is az ügyben. Ezeket a tárgyalás időszakában Turner családja, barátai, és ismerősei írták a bíróságnak. A fiú makulátlan személyiségét kidomborítva igyekeztek bizonygatni, hogy Brock egyáltalán nem erőszakos típus. Soraikból áradt, hogy szerintük egy jóravaló fiatalembert próbálnak a politikai korrektség keresztjére feszíteni. Egy srácot, aki egyszer hibázott, de nem érdemli azt, ami vele történik.
„Szép éveket töltöttünk együtt, és ezalatt végig olyannak ismertem, akiben nincs egy csöppnyi rosszindulat sem”
– írta egy tizennyolc éves egykori barát.
Egy másik kedves ismerős, akinek üzenetét Michele Dauber, a Stanford jogászprofesszora és szociológusa is megosztotta, ilyesmiket írt:
„…nem vádolom konkrétan az áldozatot, mert az nem volna helyes, de kellene húznunk egy vonalat, nem a politikai korrektség miatt aggódni a nap minden egyes másodpercében, és be kéne látnunk, hogy az egyetemeken nem mindig azért történik nemi erőszak, mert erőszakolók járnak oda… ha valaki elrabol egy nőt egy parkolóban, az nemi erőszak, de az egyetemeken idióta fiatalok vannak, akik túl sokat isznak ahhoz, hogy felfogják, mit is csinálnak, ami ott történik, az nem erőszak…”
Turner családjának egyik barátja, Margaret Quinn, volt szövetségi ügyész is írt a bírónak:
„kétségtelen, hogy Brock nagy hibát követett el azon az éjszakán. Hibázott, mert túl sokat ivott ahhoz, hogy belássa, a diáktársnője túl részeg. De biztos vagyok benne, hogy Brock nem azzal a szándékkal indult el abba a buliba, hogy valakit bántani fog, hogy valakire rá fogja kényszeríti az akaratát”.
Brock apja, Dan Turner is küldött egy levelet a bíróságnak. A megtört apa sorai később, amikor nyilvánosságra kerültek, milliók dühét váltották ki. Azt írta, hogy a fia életét örökre megváltoztatta mindaz, ami azon a januári éjszakán történt. Sajnálkozott, hogy Brock soha nem lesz már az a vidám, életszerető srác, aki valaha volt. Soha nem élheti azt az életet, amiről álmodott, és amiért dolgozott. Kiemelte, hogy bár a fia régebben imádott hatalmasakat enni, az utóbbi időben alig van étvágya. Dan Turner szerint
Az, hogy a fia elveszítette sportolói ösztöndíját, hogy „depresszióssá” vált, és mindaz, amin keresztülment, épp elég büntetés. Az pedig, hogy Brock neve felkerült a szexuális bűnelkövetők listájára, és pláne a börtön túl sok egy büntetlen előéletű fiúnak, aki korábban soha, senkivel sem volt erőszakos.
Közös megegyezés, aztán menekülés
Ami tény, hogy amikor a rájuk bukkanó két bringás diák rászólt, a fiú rögtön abbahagyta, amit csinált, felpattant az eszméletlen, földön fekvő nőről, és futásnak eredt. A szemtanúk állították meg, és tartották fel addig, amíg a rendőrök a helyszínre értek. Vallomásaiban Turner végig azt hangoztatta, hogy megijedt, de nemi erőszakról szó sincs. Beismerte, hogy hibázott, de ragaszkodott ahhoz, hogy a szexuális együttlét kölcsönös beleegyezésen alapult, még ha az két nagyon részeg ember egyezsége volt is.
Ebben a rendőrség, az ügyészség, és a bíróság sem hitt: Borck Turnert bűnösnek találták. Az ügy épp azért kapott nagyobb nyilvánosságot, mert az egyetemi nemi erőszakok ritkán jutnak el ilyen szintig. A Fehér Ház legfrissebb felmérése szerint, bár minden tizedik diáklány éli át a szexuális zaklatás valamilyen formáját a felsőoktatásban töltött évei alatt, a nemi erőszakoknak csak 12,5 százalékát jelentik be az áldozatok. Leginkább azért, mert az iskolák vezetése jellemzően igyekszik az ilyen ügyeket eltusolni, és mindenáron megvédeni a sportban kiemelkedő diákokat a következményektől.
Amikor Aaron Perksy bíró, tekintettel a vádlott korára, büntetlen előéletére, és a bűncselekmény körülményeire, kifejezetten enyhe ítéletet hozott, az amerikai közvélemény teljesen felbolydult.
„A büntetés nincs összhangban a bűncselekmény súlyával”
– írta közleményében a Stanta Clara megye körzeti ügyésze.
Michele Dauber, a már említett szociológus- és jogászprofesszor tovább ment ennél. Kampányt szervezett, hogy a hamarosan esedékes bíróválasztáson Persky ne nyerhessen újra mandátumot, mert hogyan lehetne alkalmas a bírói posztra egy olyan ember, aki egy büntetőügyben az elkövető pártjára áll az áldozattal szemben? Egy online petíciót, ami ugyancsak Persky leváltását szorgalmazza, néhány nap alatt több mint félmillió ember írt alá virtuálisan.
Míg a bírósági szakaszban szinte mindent meg lehetett tudni Brock Turnerről, a vidám diákéveitől a megnyerő személyiségén át a sportsikereiig, az áldozat – persze a saját védelmében – teljesen ismeretlen maradt. Az ítélethirdetés után írt, hosszú, nyílt levelében azonban mindent elmesélt arról, amit rajta kívül senki sem tud elképzelni. Arról, hogy milyen egy nemi erőszak áldozatának lenni, hogy az ő életén milyen nyomokat hagytak a „sajnálatos események” és az azóta eltelt idő.
Áldozatsors
A huszonhárom éves lány leírja, hogy ő már nem diák, főállású munkája van. Azon a januári hétvégén a családját látogatta meg. Otthon akart maradni, később mégis úgy gondolta, a buliba készülő, egyetemista húgával tölti az estét, hiszen olyan keveset lehetnek együtt. Elismerte, hogy túl gyorsan, túl sok töményet ivott, mert elfelejtette, hogy nincs már annyira hozzászokva az alkoholhoz, mint diákkorában.
A következő, amire emlékszem, hogy egy folyosón, hordágyon fekszem. A kezeimen és a könyökömön száradt vér és kötések. Azt gondoltam, valahol eleshettem, azért veszítettem el az eszméletem. Halottam, amint egy rendőr azt mondja, támadás áldozata lettem, de azt gondoltam, biztosan valaki máshoz beszél. Amikor végre kimehettem a mosdóba, akkor vettem észre, hogy a kórházi hálóingen kívül semmi sincs rajtam: az összes ruhámmal együtt a fehérneműm is eltűnt. Koncentrálnom kellett, hogy rendesen tudjak lélegezni.
Aztán még jobban kétségbe esett, amikor egy halom papírt kellett aláírnia, amiken az állt a kipontozott vonal alatt, hogy: „a nemi erőszak áldozata”. Ezután ápolókhoz került, akik fotózni kezdték a meztelen testét, mintavételi eszközöket dugtak a nemi szervébe, a végbelébe, miközben tűkkel szurkálták, és tablettákkal tömték.
Órákkal később megengedték, hogy lezuhanyozzak. Ahogy álltam a vízsugár alatt, és a testemet, a sérüléseimet nézegettem, úgy éreztem, többé nem akarok abban a testben élni.
Aznap csak annyit mondtak el neki, hogy egy kuka mögött találták meg, nagyon valószínű, hogy egy idegen közösült vele, és jó lenne, ha később végeztetne magán egy HIV tesztet, a fertőzés ugyanis nem mutatható ki azonnal a testében.
Miután hazaértek, a lány próbálta megnyugtatni az aggódó szüleit. Képtelen volt arról beszélni, hogy megerőszakolták, ezért megpróbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és kiirtani a fejéből az összes borzalmas emléket.
Próbáltam kiszorítani az agyamból, de annyira nehéz volt, hogy nem ettem, nem aludtam, és nem beszéltem senkivel. Munka után egy elzárt helyre mentem sikítani. Elszigetelődtem azoktól, akiket a legjobban szeretek.
Egy nap a munkahelyén, a hírek böngészése közben tudta meg, kik, és hogyan találták meg, hogyan volt róla letépve a ruha, a nyaka köré tekerve a hosszú nyaklánca, hogyan, és hová hatolt belé valaki egy idegen tárggyal, és az ujjaival.
A lány szerint már az feldolgozhatatlan élmény, ahogy arról olvasott, ami egy ismeretlen ember tett vele, ahogy elképzelte, amint a családja ugyanazt olvassa. Azt írja, egy dolgot soha sem fog megbocsátani. Azt, hogy
A lány aznap este mondta el a szüleinek, hogy megerőszakolták. Kérte őket, ne figyeljenek a hírekre, mert nagyon felkavaróak, „de nézzetek rám, itt vagyok, jól vagyok, minden rendben.” A mondandója közepén azonban az anyjának meg kellett fognia, mert nem tudott tovább állni.
A lány később megtudta, hogy a támadója azt vallotta, hogy nem tudja áldozata nevét, fel sem ismerné, ha több nő közül kellene kiválasztania. Táncoltak, megcsókolta a lányt, és azt hitte, minden rendben, mert a nő megsimogatta a hátát. Később kiderült, hogy a fiú több nőhöz is odament, és próbálta megcsókolni őket, többek között az áldozat húgát is, de nem járt szerencsével mindaddig, amíg meg nem találta a nőt, aki túl részeg volt ahhoz, hogy ellenálljon.
Sokáig azt hittem, ha aznap nem indulok el, mindez soha sem történik meg, de akkor rájöttem, hogy ugyanúgy megtörtént volna, csak valaki mással.
A lány biztos volt benne, hogy az ügy nem jut el a bíróságig:
A melleimet megfogdosták, a vaginám és a fenekem is sérült volt, tűlevelek és szemétdarabok mellett ujjak is voltak bennem, a meztelen bőröm a kuka mögötti betont súrolta, amíg egy kanos elsős a félmeztelen, eszméletlen testemen élvezkedett. De ha nem emlékszem, hogy bizonyítsam be, hogy nem élveztem…
Aztán kiderült, hogy Turner felbérelt egy jó ügyvédet, szakértő tanúkat, magánnyomozókat, akik mind próbáltak olyan részleteket feltárni a lány és a családja magánéletéből, amit majd felhasználhatnak ellene. Keresték az oda nem illő dolgokat a történetben, hogy elhiteltelenítsék őt és a testvérét, hogy megmutassák, valójában egy félreértésről van szó.
Darabokra tört, amikor meghallottam, hogy zaklattak, és majdnem megerőszakoltak, de nem tudják, hogy ez erőszaknak számít-e. Egy egész éven keresztül kellett azért harcolnom, hogy világossá tegyem: ezzel a helyzettel valami nagyon nem stimmel.
A lány hosszasan ír arról, hogyan tette tönkre őt és a családját az, hogy Turner védői újra és újra és újra megmártották őket annak az éjszakának a mocskában. Arról is ír, hogy bár a fiú többször is elnézést kért nyilvánosan, mindig csak azért, mert túl részeg volt, soha sem azért, amit tett. Azt mondta, a sérülései örökre vele maradnak, a személyisége része lett, hogy ő az, akit egy éven át mindenki csak úgy emlegetett, „a részeg, eszméletlen, megerőszakolt lány.” Elmondta, hogy az ügyben nincsenek győztesek: mindkettőjük élete összetört azon az éjszakán, de mindenki hajlamos elfeledkezni arról, hogy mindezt a fiú tettei okozták. Azt mondta, ő nem lenne boldogabb attól, ha Turner a rács mögött rohadna meg a tetteiért, de az enyhe ítélet félelmetes üzenet az összes fiatal nőnek.
