Reggel 8:30-ra jöttek értünk a Kurdisztáni Védelmi Erőktől (YPG) a Mártírok Hotelhez Kobaniban. Abban állapodtunk meg, hogy a nap zömét a védelmi erők női tagozatával (YPJ, azaz “jepedzsé” – ez gyakorlatilag a szervezet neve egyszerűen nőnembe téve kurdul) fogjuk tölteni, s majd délután vesszük az irányt Qameshli felé.
Mindannyian fent voltunk már hajnal ötkor.
Szlava, az egyik operatőr épp felcsatolta oldalára kését, a két másik orosz a taktikai mellényekkel babrált, amikor megérkeztek kísérőink. Koszos, fekete furgonba szálltunk be.
Bár az Iszlám Államot (arabul Dáesh-t) már kiűzték Kobaniból, a háborúnak koránt sincs vége. A kanton három oldalról áll ostrom alatt. Noha a védelmi erők negyven kilométeresre szélesítették a gyűrűt, a várostól nyugatra, keletre és délre még tartják magukat az dzsihadisták.
Apokaliptikus tájakon hajtottunk keresztül. Néptelen falvak sora szegélyezte az utat, a házakon golyónyomok, az út mellett kiégett kocsik és lövedékhüvelyek jelezték a front közelségét. A YPG sajtósa folyamatosan mobilozott a kurd hadállással, mégis rossz érzésem támadt, ahogy letérünk a főútról, és bokros, szűk földúton haladtunk a jepedzsé főhadiszállása felé.
Túl sok a fedezék a mesterlövészeknek – belőlük pedig mindkét oldalon bőven akad. Ráadásul civil furgonunkon, csakúgy, mint a sisakjainkon, úgy hatol át a Dragunov-lőszer, mint kés a vajon. Idén februárban hasonló zónában lőtték le Manszúr Husszein vezérőrnagyot; ő is úgy hitte, baráti területen, két kilométerre a frontról nem érheti baj.
Egy órán keresztül zötykölődtünk földutakon, amikor fékezett a sofőr. A bokrokból középkorú nő lépett ki terepszínű gyakorlóruhában, kezében AK-47-es. Bámultuk a taktikai mellényére tűzött kézigránátokat, tartaléktárakat.
„No foto!” – szólt mosolyogva, majd mutatta, menjünk utána. Mentünk. Fák tövében álló házhoz vezetett. Az épület előtt, az árnyékban fotelek és egy ülőgarnitúra állt. A nő letámasztotta AK-ját a falhoz, belépett. Odabentről női hangokat hallottunk, majd feltűnt öt, szintén terepruhás, fegyveres nő.
Nem propagandadíszlet
A szíriai Rozsavéban a fegyveres női harcos nem propagandadíszlet, nem a szabályt erősítő kivétel. A kurd védelmi erők már egy évvel a polgárháború kitörése után, 2012-ben létrehozták női tagozatukat, két évvel később a harcoló női alakulatok tagjainak száma elérte a tízezer főt. Az alapvetően komcsi, zömmel férfiakból álló Védelmi Erők Katonai Tanácsa nem azért vette fel a tagjai közé a női tagozat vezetőit, mert remekül mutattak a videókon, hanem mert tűzharcokban bizonyították, hogy ők is teljesítenek úgy a fronton, mint a férfiak. Sőt, olykor jobban is.
A bizonyításra több lehetőség is akadt Szíriában, elég, ha kettőt említünk: a jepedzsé oroszlánrészt vállalt a Kobani felszabadításában, morálban pedig túlszárnyalta a férfiakat az Al-Haszaka offenzíva során.
Elvtársnők, ne lőjetek
„Ne nevezze őket hölgyeknek” – súgta a tolmács, majd jelezte, azonnal helyezzük mindkét talpunkat a földre, ugyanis a jepedzsé úgy tiszteleg meghalt katonái előtt, hogy bajtársak között nem teszik keresztbe a lábukat. A helyes megszólítás az „elvtárs” és a „harcos”, ami csak magyarul hangzik sután, ellentétben az angol combatant kifejezéssel.
Kissé félve kezdtem az interjúba Ronahi szakaszvezetővel. A harmincas éveinek elején járó parancsnok kedvesen válaszolgatott a kérdéseimre, melyek elsősorban akörül mozogtak, milyen nőként harcoló alakulat tagjának lenni. „Semmiben nem különbözik a férfiakétól.” Látva zavaromat, engedékenyen hozzátette:
Annyi a különbség, hogy az Iszlám Állam, ami köztudottan állatnak tartja a nőket, halálosan retteg tőlünk. Hallottuk a rádiózásukban, mennyire ledermedtek a harcosaik, amikor megtudták, hogy nőkkel kerülnek szembe.
Ennek oka, hogy valamelyik törzsi hit szerint, ha egy dzsihadista női kéz által hal meg, az nem számít a dzsihád részének, tehát nem jut azonnal a mennybe. A babonát az ISIS milíciái véresen komolyan veszik, a női harcosok azonban remekül szórakoznak rajta.
Amúgy bármely tizennyolc és negyven év közötti szíriai nő beléphet a tagozatba, már ha egyetért deklarált céljaival: „Demokratikus, környezettudatos társadalom létrehozása, nemek közötti egyenlőséggel (…) megvédeni és támogatni az erkölcsi és politikai civilizációt vallási, nyelvi, etnikai, nemi, politikai megkülönböztetés nélkül.”
A tagok ugyanazon a harci képzésen vesznek részt, melyen a férfiak, de velük ellentétben a jepedzsének van saját oktatása is, kifejezetten nőknek. Ezen elsősorban a nők társadalmi szerepét, feladatát tanulják történelmi kontextusban, valamint a nemek közötti egyenlőség politikai harcának történetét, meghintve Abdullah Öcelan, a törökországi kurd kommunistapárt alapítójának ideológiájával.
A kiképzés után szolgálati helyükre kerülnek. Három kategória létezik: a különleges, professzionális egységek, az ellenálló egységek, melyek feladata a védekezés, és helyi, vagyis tartalékos egységek. A nők szerepe az Iszlám Állam elleni háborúban olyan jelentős, hogy már a YPG alapszabályába is beleírták: a védelmi erők negyven százalékban nőkből kell álljon.
Az interjú végén megkértem a szakasz jelenlévő tagjait, hadd készítsek róluk portrét.
„Minek az magának?” – kérdezte a szakaszvezető.
„Történelmi jelentőségűnek tartom, amit tesznek.”
„Miért?”
„Mert az elmúlt húsz évben a maguk mozgalma az első, amely nem fotelből nyilatkozik az összes nő nevében, ráadásul jelentős hatása van a világra. Sőt olyan kultúrkörből indult, ahol a nőket tulajdonnak tartják.”
Eztán elindultunk a hadállásokhoz. Négy fegyveres, csatában edzett nő kísért négy fegyvertelen civil férfit. Páncélozott furgonban ülve hajtottunk kelet felé, egészen a tóig, a hadállásokig. Egy golyó lyuggatta, gránát rogyasztotta kis házhoz érkeztünk, amit a YPG férfi és női egységei közösen tartanak. Két YPG harcos férfi főzte az ebédet, míg a nők őrségben ültek a tetőn, vagy pihentek a falról lógó Öcealan-portré alatt.
Húzzák be a nyakukat, fiúk – mondta a szakaszparancsnok, és a dombok felé mutatott. – Mesterlövészek vannak ott meg ott… A mieink pedig ott állnak. A támadás mindig azzal kezdődik, hogy előre küldik a mesterlövészeiket, kilőni néhány őrt. Szerencsére mi gyorsabbak szoktunk lenni.
Sokat fényképeztünk. A tolmács végül mellém lépett, és így szólt: „Az elvtársnő kedveli magukat, és meghívta ebédelni. Ez nagy megtiszteltetés.”
Ismét kocsiba ültünk, elhagytuk a hadállásokat, és visszatértünk egy nagyobb épülethez, amit több fiatal lány és férfi közösen lak – ez az YPG ezred főhadiszállása. Épp ideológiai képzés zajlott, nők, férfiak vegyesen Öcelan-portré alatt Öcelan egyik rádióüzenetét hallgatták. Hívtak, csatlakozzunk.
Öcelán hosszan beszélt, mi kukkot sem értettünk belőle. Amikor a kurzusnak vége szakadt, a harcosnők egy szobába vezettek minket, ahol a földön már meg volt terítve nekünk.
Közösen ettünk a harcosokkal.
„Nem félnek attól, ami akkor történik, ha az Iszlám Állam foglyul ejtik önöket?” – kérdeztem, tudva, rabszolgaság, nemi erőszak, kínzás fenyegeti ezeket a nőket.
Nem félünk. Arra képeztek ki bennünket, hogy az utolsó töltényt minden esetben tartsuk meg magunknak.
