A polgárok elnökének nevezték, akinek hivatali ars poeticája volt, hogy a német emberek államfője akar lenni. A háború utáni Németország 9. elnöke talán minden elődjénél jobban kereste az állampolgárok közelségét, szerették és tisztelték őt nyitottsága, közvetlensége, és nem utolsósorban szókimondása miatt.
Közvetve ez utóbbi lett a veszte, a lemondást ugyanis egy rosszul “elsült” nyilatkozat, illetve annak értelmezése, de még inkább szándékos félreértelmezése váltotta ki. Közvetlenül azután, hogy első államfőként fölkereste az Afganisztánban szolgálatot teljesítő német katonákat, egy interjúban azt hangoztatta, hogy a külföldön állomásozó német katonai erő feladata az ország gazdasági érdekeinek, konkrétan a kereskedelmi, illetve hajózási útvonalaknak a védelme is.
Övön aluli támadás érte
Az elnök Afganisztánból útban hazafelé nyilatkozott, és noha kijelentésével nem az ázsiai országban való szerepvállalásra, hanem általánosságban a kalózok és a terroristák elleni – mindenekelőtt afrikai – fellépés szükségességére utalt, azok ugyanakkor kapóra jöttek az afganisztáni bevetés ellenzőinek. Akik – az ellenzéki Zöldek és Baloldal pártjának képviselőivel az élen – olyan alaptalan vádakkal illették őt, amelyek túl nagy – elsősorban lelki – terhet jelentettek a profi politikusnak aligha mondható, a gazdaság területéről “átnyergelt” 67 éves Köhler számára.
A korábban a pénzügyminisztérium államtitkáraként, majd 2000 és 2004 között a Nemzetközi Valutaalap igazgatójaként dolgozott, elsősorban pénzügyi és gazdasági szakértőnek számító Horst Köhler 2004 májusában a konzervatívok és a liberálisok támogatásával lett Németország államfője.
Az első pillanattól kezdve kitűnt pártatlanságával, az alkotmány tiszteletével és nem utolsósorban őszinte és határozott nyilatkozataival, amelyekkel a nemzetközi pénzügyi válság idején a bankokat, illetve a különböző pénzügyi szervezeteket ostorozta, a politikusokat pedig a nép szolgálatára, a korrupció elutasítására és a lakosság, illetve az ország érdekében bátor politizálásra, illetve a szükséges reformok végrehajtására szólította fel.
Az államfő a személyét ért “övön aluli” támadásokkal, az elnöki hivatallal szembeni szükséges tisztelet hiányával indokolta váratlan lemondását, amelyet Angela Merkel kancellárral az élen nemcsak a kormányon lévő konzervatív CDU/CSU és a liberális FDP, hanem az ellenzéki szociáldemokrata párt is mélységes sajnálkozással vett tudomásul. Indokolatlannak nevezték Köhler lemondását még azok a kis ellenzéki pártok is, amelyek meglapozatlan bírálataikkal kiváltották azt.
Nem kellett volna lemondania
Szakértők szerint az őt ért bírálatok miatt a 2009 májusában újjáválasztott Horst Köhlernek valóban nem kellett volna lemondania. “Egyszerűbb” lett volna, ha azokat kellő időben a leghatározottabban visszautasítja. Általános az a vélekedés, hogy egy valóban “profi” politikus nem így reagált volna. A nemcsak gazdasági és pénzügyi szakértelmével, hanem őszinteségével és tisztességével is kitűnt államfő azonban a bírálatokat túl méltatlannak tartotta, és talán túlságos érzékenységgel úgy érezte, hogy ezek után – mindenekelőtt az általa említett tisztelet híján – nem képes tovább ellátni hivatalát.
Az első vélekedések szerint a lemondás éppen ezért egy megrendült és hitét vesztett, magát sértve érzett elnök személyes tragédiája. Egyben – mint azt Merkel kancellár hangsúlyozta – súlyos veszteség Németország számára. Legfőbb tanulsága pedig a már idézett vélemények szerint az, hogy a politikai kultúra német földön is hagy még kívánni valót maga után.
A döntés következményei egyelőre felmérhetetlenek, mindenesetre a lemondás a legrosszabbkor jött a súlyos gazdasági és pénzügyi gondokkal és ezzel párhuzamosan éleződő belpolitikai viszályokkal küszködő Németország, illetve a kormánykoalíció számára. Az utód megválasztása nem lesz könnyű, de általános vélekedés szerint segíthetne a válságos helyzeten egy köztiszteletben álló, pártok feletti, az elnököt választó testületben lehetőség szerint minél szélesebb támogatást élvező személy megtalálása.
