Húszperces késéssel jelent meg vasárnap a prágai várnegyedben kialakított pódiumon Barack Obama, hogy az amerikai és cseh zászlókkal integetők tízezrei előtt elmondja több mint egyhetes óvilági turnéja fénypontjának szánt beszédét. A késés oka egy rakéta volt, amelyet nem sokkal azelőtt lőttek ki Észak-Koreában, állítólag azért, hogy pályára állítsanak egy távközlési műholdat. Az incidens előre megírt beszédének módosítására kényszerítette ugyan az amerikai elnököt, ám aligha bánkódott emiatt: éppen arra készült, hogy a nukleáris leszerelésre szólítson fel, és ehhez kapóra jött a távol-keleti esemény.
Obama Prágában. Elkápráztatta közönségét. Fotók: Reuters
A tömeg ovációja által többször is félbeszakított szónoklat kiváló ízelítőt adott abból, amit a világon mindenhol „Obama jelenségnek” neveznek. Elkápráztatott közönségének az elnök arról beszélt, hogy a washingtoni külpolitika középpontjába a globális felelősségvállalás, az országok együttműködése és a párbeszéd kerül. Mindez egyértelmű szakítás elődje, az Európában népszerűtlenné vált George W. Bush irányvonalával.
Még Berlusconit is levette a lábáról
Fiatalos lendületével nem csupán az őt szupersztárként fogadó prágai hallgatóságát vette le a lábáról, hanem az európai politikai elitet is, amelynek tagjai a múlt héten szinte kézről kézre adták a hivatalba lépése óta először az öreg kontinensre látogató elnököt.
Az Obamát korábban kétszer is „szépen lesültnek” nevező Silvio Berlusconi olasz kormányfő a londoni G20-as csúcs alkalmával sem hazudtolta meg önmagát: még II. Erzsébet brit királynő letorkollását is vállalta azért, hogy a hagyományos családi fotó alkalmával a közelébe férkőzzön. Az európai vezetők versengve dicsérték vendégük figyelmességét, felkészültségét és éleslátását, miközben megtapasztalhatták, hogy az amerikai elnök egyúttal kemény és hatékony tárgyalópartner.
Béke és szeretet
A stílusváltás a jelek szerint nem csak az elnöknél érzékelhető, hanem munkatársainál is. Az egyik európai ország külügyminisztere az EU és az Egyesült Államok közötti vasárnapi prágai informális csúcsot követően elismerően beszélt arról, hogy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter – néhány elődjétől eltérően – általában figyelmesen végighallgatja a partnerek véleményét és csak utána teszi meg az észrevételeit.
A mosolyoffenzívánál is örvendetesebb, hogy több olyan fontos tartalmi kérdésben is határozottan közeledik egymáshoz az unió és Amerika álláspontja, amelyek a Bush-kormányzat idején lehűtötték a viszonyt. Ez a változás kivehető volt a prágai várban elhangzott beszédből is. Obama ebben leszögezte: szakítottak azzal a sokak szerint nehezen védhető amerikai állásponttal, miszerint egyes országoknak szabad atomfegyverrel rendelkezniük, míg másoknak nem.
Ha nincs nukleáris fegyver, nincs vita
Washington ennek a korábbi politikai alapállásnak a kudarcát látva arra a következtetésre jutott, hogy ha nukleáris fegyver nincs, akkor ilyen jellegű vita sincs. Obama ezért azt javasolta, hogy induljon el egy folyamat, ami hosszú távon – az elnök szerint talán nem is az ő életében – elvezet az atomfegyverek teljes leszereléséhez. Egyelőre ugyanakkor kétséges, ez az új megközelítés eltántorítja-e Iránt és a többi, a Bush-érában „a gonosz tengelyéhez” sorolt országot attól a szándékuktól, hogy atomfegyverre tegyenek szert.
Az amerikai javaslat azonban mégis figyelemre méltó, mert „kardcsörtetés” helyett (vagy inkább mellett) kölcsönös előnyök felkínálásával próbálná megakadályozni a nukleáris fegyverek terjedését. Ilyen lépésnek szánja például a lemondást arról, hogy az amerikai rakétavédelmi pajzs egyes elemeit Csehországba és Lengyelországba telepítsék (ez ellen Oroszország évek óta hevesen tiltakozik). Cserébe viszont Obama Moszkva, valamint a jelenleg fő veszélyforrásnak tekintett Irán együttműködését akarja.
Obama a G20-csúcson. Történelmi találkozó.
Attól függetlenül, hogy a javaslat meghatja-e Teheránt és az atomhatalmakat, a beszéd fontos jelzés volt az európaiaknak: Obama – látványosan szakítva a Bush-kormányzat egyoldalú politikájával – a nemzetközi együttműködés híve a globális kérdésekben, legyen szó a nukleáris fenyegetésről, a gazdasági válság kezeléséről, vagy az éghajlatváltozásról.
A vizit első állomása, a G20-ak londoni csúcstalálkozója is végső soron azt a benyomást erősítette, hogy a gazdasági válság kezelése is közelebb hozta egymáshoz az Atlanti-óceán két partját. Az európaiak ugyanakkor ragaszkodtak ahhoz, hogy ne újabb állami költekezéssel kezeljék a válságot, hanem a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjával. Bár úgy tűnik, az amerikaiak is elégedetten távoztak Londonból, elemzők szerint Obama a tapson kívül kevés kézzelfoghatót kapott.
Ha van terület, ahol igazán látszik közeledés, az az éghajlatváltozás. Az amerikai elnök nagy sikert aratott a magukat a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosainak tekintő európai vezetők körében, amikor Prágában megerősítette: immár országa is vezető szerepet akar ebben a kérdésben. Ezzel megnőtt az esélye, hogy az idén decemberben, Koppenhágában globális megállapodást írjanak majd alá az üvegházhatást okozó gázok 2013 utáni csökkentéséről. Európában ugyanakkor sokan attól tartanak, hogy a Fehér Háznak nem lesz elég ereje megszerezni mindehhez az amerikai törvényhozás támogatását. Emellett még mindig kérdés, hajlandó lesz-e csatlakozni az egyezményhez a világ legnagyobb szennyezőjévé előlépett Kína.
Segített Rasmussennek
A három országban megrendezett három csúcstalálkozón való részvételt tartalmazó Obama-program figyelemre méltó mozzanata volt az új NATO-főtitkár megválasztása. Az amerikai elnöknek kulcsszerepe volt abban, hogy Törökország is elfogadja a posztra Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnököt.
A török kormány ugyanis a mai napig neheztel Rasmussenre, amiért – a sajtószabadság nevében – védelmébe vette azt a dán lapot, amely néhány éve leközölte a nemzetközi felháborodást keltő Mohamed-karikatúrákat. Nem kizárható, hogy Prágában Barack Obama ezért hálából állt ki Törökország uniós tagsága mellett, amit a törököket inkább kívül tartani kívánó politikusok, köztük Nicolas Sarkozy francia elnök nem vettek jó néven.
Mindez kísértetiesen emlékeztetett a 2004-es, isztambuli NATO-csúcsra, ahol George Bush akkori elnök a házigazdák kedvében járva Törökország felvételére szólította fel az EU-t. Erre Jacques Chirac akkori francia elnök azt mondta: ő se ad tanácsokat Bushnak, hogy az Egyesült Államok mikor vegye fel Mexikót a tagjai közé.
Nyíltan nem kért több katonát
A NATO létrejötte 60. évfordulójának megünneplése a Rajna francia és német partját összekötő hídon az atlanti szövetség egységét volt hivatott szimbolizálni. Mégis, a jelenleg legnagyobb NATO hadművelet, Afganisztán kérdésében Obama, úgy tűnik, némileg meghátrált: a várható visszautasítás miatt nem követelt nyíltan több európai katonát, inkább elfogadta, hogy a csapatok gerincét amerikaiak alkotják majd, míg mások kiegészítő szerepet kapnak.
Az európaiak feltételesen 5 ezer katonát ígértek, ami meglepően sok ahhoz képest, hogy eleinte egyáltalán nem lelkesedtek az ötletért, de még mindig eltörpül az amerikaiak 21 ezer (és esetleg még további 10 ezer) extra katonájához képest. Afganisztánban jelenleg 70 ezer – többségében a NATO kötelékébe tartozó – külföldi teljesít szolgálatot. Obama számára az európai támogatás azért fontos, mert külpolitikájának sarokkövévé tette, hogy az utóbbi időben megerősödő tálibok és az al-Kaida elleni harcra helyezi a hangsúlyt Afganisztánban. Ugyanakkor Európának is komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy a térség ne legyen ismét a kábítószer- és az emberkereskedelem, az illegális migráció és a nemzetközi terrorizmus melegágya.
A G20-ak válságkezelése, illetve az afganisztáni haderőnövelés körüli viták ellenére az amerikai elnök első európai útja diadalmenetnek tűnik. Láthatóan javában tartanak a „mézeshetek” az új washingtoni kormányzat és az Európai Unió között, amely Obamában a nemzetközi együttműködésben érdekelt partnert látja. Ugyanakkor az amerikai külpolitika számára az öreg kontinens elsősorban kötelező kör volt: a szövetségesek támogatása ugyan fontos, de más régiók, különösen Ázsia egyre növekvő súlya miatt Európa szerepe már korántsem kizárólagos. Az amerikai mosolyoffenzíva inkább a felszín, valójában Európának érdeke igazán, hogy segítse Obamát, s így a megújuló viszony tartós románc kezdete legyen, ne csupán fellángolás.
(A cikket teljes terjedelmében a Figyelő legfrissebb számában olvashatja!)
