Nagyvilág

ELEFÁNTCSONTPART

Törzsi összecsapások mellett muszlim-keresztény konfliktus súlyosbítja az elefántcsontparti helyzetet. Az észak-déli ellentét maga alá temette a franciák afrikai bástyáját is, Elefántcsontpart, mely a fejlett világ szempontjából a térség stabilizálásában kiemelt szerepet játszott, néhány éve a régió súlyos destabilizációs tényezője.

1960-as függetlenné válása óta Elefántcsontpartra stabilitás és fejlődés volt jellemző egészen az ezredfordulóig. Prosperáló gazdasággal rendelkezett, bevételeinek nagy részét kakaó, kávé és faexportból szerezte. A gyarmati múlt miatt a francia befolyás óriási volt az országban, elsősorban a gazdaságban.

Az etnikailag sokszínű ország vezetése 1993-ig figyelembe vette, hogy minden etnikum arányának megfelelő részt kapjon a hatalomból. Az új politikai elit változtatott ezen a gyakorlaton. Henri Konan Bédié elnök megannyi konfliktust gerjesztett a különböző etnikumok között, leginkább, hogy elterelje a figyelmet a gazdasági problémákról. A helyzetet bonyolította, hogy az etnikailag kevert ország még vallásilag is megosztott volt. Délen nagyrészt keresztények, északon inkább muszlimok éltek.

A gyarmati múlt következménye volt, hogy a hadsereg nem rendelkezett különösebb befolyással. A hidegháború alatt az ország katonai biztonságát a Franciaországgal aláírt egyezmények és az ott állomásozó csapatok biztosították, a költségvetésnek csak kis részét fordították védelmi kiadásokra. Amint véget ért a hidegháború, lényeges lett a hadsereg ütőképessége, különösen a szomszédos Libériában dúló polgárháború miatt. Növelték a hadsereg költségvetését, amivel nőtt a tisztikar befolyása és hatalma is, amit nehezen tudott ellenőrizni a civil politika. A katonai elit megerősödését bizonyította az 1999-es puccs, amellyel Robert Guei tábornok került az ország élére, ám a nyilvánvaló csalás miatt kirobbant elégedetlenség menekülésre késztette. 2000-ben Laurent Gbagbo vértelen puccsal került hatalomra.


ELEFÁNTCSONTPART 1



A feszültséget tovább mélyítette, hogy Gbagbo hívei – a főként délen élő keresztények és animisták – összecsaptak az ellenzéki Alassane Quattara exkormányfő északi muszlim támogatóival. Az észak-déli, illetve muszlim-keresztény szembenállás anarchia szélére sodorta az országot.

Az első puccs

2002 elején a felek tárgyalásokba bocsátkoztak, az ellenzék kormányzati posztokat kapott. Szeptemberben azonban az ország muszlim többségű északi részén zendülés tört ki, a lázadók csapatai elfoglalták a térség legnagyobb városát, Bouakét, a főként keresztények lakta déli országrészből származó Gbagbo elnököt pedig lemondásra szólították fel. Az egyre véresebb összecsapások láttán Párizs 2500 katonát (nagyrészt idegenlégiósokat) küldött az országba, elsősorban a francia érdekeltségek, valamint az ott élő francia állampolgárok védelmére.

Az országot tovább destabilizálta a munkanélküliség és a libériai polgárháború eszkalálódása. Ez utóbbi miatt rengeteg fegyver és katona áramlott Elefántcsontpartra. 2002. szeptemberében 700 katona puccsot hajtott végre, egyszerre támadta meg az ország három legfontosabb városát. A puccs során több vezető politikust is meggyilkoltak. Az események után az ország egész területén fegyveres összecsapások törtek ki. A már korábban is létező Elefántcsontparti Hazafias Mozgalom (EHM) alakulatai átvették az ellenőrzést az ország északi részén.

Gbagbo elnök felismerte, hogy az elefántcsontparti hadsereg nem képes megbirkózni a válsággal, ezért felkérte a francia kormányt a beavatkozásra, amit a köztük lévő védelmi szerződés külföldi agresszió esetén lehetővé tett.

Franciaország szerepe

Franciaország rendkívül kényes helyzetbe került. Elefántcsontpart volt az egyik stabilizáló tényező a térségben, és ezzel a konfliktussal veszélybe került a hagyományosan francia érdekszférába tartozó Nyugat-Afrika több országa is. Ezek ugyanis nagyban függnek az abidjani kikötőtől, mivel külkereskedelmük döntő részét azon keresztül bonyolítják le. A fegyveres harcok miatt lehetetlenné vált a különböző termékek eljuttatása a tengerpartra. A nyugati cégek gyorsan távoztak a térségből, főleg azért, mert székhelyeik általában az addig stabil Elefántcsontparton voltak. Az Afrikai Fejlesztési Bank ideiglenesen áttelepült Tunéziába, a régió egyik országa sem volt képes biztonságos feltételeket teremteni a működéséhez.

Egyéb francia érdekek is veszélybe kerültek: több ezer francia civil él az országban, akiknek biztonságát garantálni kell. Az sem biztos, hogy az esetlegesen hatalomra kerülő új kormányzat nem vonja-e vissza a már kiadott gazdasági koncessziókat. Veszélybe került továbbá a stratégiailag igen fontos francia támaszpont fenntartása is.

Ha nem avatkozott volna be Franciaország, akkor hagyta volna kidőlni a francia Afrika-politika egyik pillérét. A beavatkozással viszont franciaellenes hangulat alakult ki a francia-afrikai országokban. 2002. szeptemberében az idegenlégió ejtőernyőseivel megerősítették a fővárosban állomásozó tengerészgyalogos zászlóaljat. Két napra rá megkezdték a civilek evakuálását a konfliktus által leginkább sújtott körzetekből, továbbá komoly fegyveres összetűzés alakult ki a lázadó csapatokkal Abidjan körül. Ősszel már 4000 francia katona állomásozott Elefántcsontparton jelentős nehézfegyverzettel és légi támogatással.

Ütközőzóna

A 2002-es tűzszünet értelmében ütközőzónát alakítottak ki, ami északi és déli részre osztotta az országot. Északon a muszlim lázadók, délen a kormány gyakorolta a hatalmat. A felek nem tartották be a tűzszüneti egyezményt, sőt novemberben két újabb lázadócsoport is felbukkant. Céljuk Gbagbó elnök elmozdítása volt, aki eközben hozzálátott a libériai lázadómozgalom támogatásához, így a konfliktus még összetettebbé vált, hiszen a libériai határon a fegyveres csoportok átszivárgása jelentősen növekedett. 2003 elejére bebizonyosodott, hogy a kormánycsapatok képtelenek katonai úton győzelmet aratni.

ELEFÁNTCSONTPART 2

ELEFÁNTCSONTPART 3

Francia csapatok vonulnak be az elefántcsontparti lázadó katonák által ellenõrzött Bouakéba 2002-ben (MTi/EPA)

ELEFÁNTCSONTPART 4



A francia erők fő törekvése az, hogy szétválasszák a háborús feleket, megvédjék a civileket az ütközőzónában és megakadályozzák a mészárlásokat, emellett megpróbálják biztosítani a gazdaság működtetése szempontjából kulcsfontosságú intézményeket és településeket is.
Sokáig nem voltak könnyű helyzetben, ugyanis a francia kormány hosszú ideig nem döntötte el, hogy melyik felet támogatja: Gbagbó elnököt vagy a lázadó északi muszlimokat. Egyikük sem fogadta el közvetítőnek Franciaországot, mindegyik fél a másik támogatásával vádolta. Előfordultak olyan esetek, hogy a francia alakulatokat egyszerre támadták a felkelők és a kormánypártok csapatai. Fény derült olyan atrocitásokra, amiket a francia katonák követtek el a civil lakossággal szemben.

Az egyoldalú francia beavatkozás egészen 2003 januárjáig tartott, amikor megérkeztek az ECOWAS (a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége) katonái. A francia külpolitika első komoly sikere volt a konfliktusban, hogy el tudta érni nemzetközi erők telepítését. Az ECOWAS megosztott volt a kérdésben, hogy kit támogasson. Guinea Gbagbót támogatta, Mali, Niger és Szenegál viszont szemben állt vele. Végül megegyeztek, hogy az ECOWAS-egységek logisztikai támogatását Franciaország látja el, és szavatolja azok biztonságát. Ez lehetőséget adott arra, hogy formálisan átadják a főszerepet egy nemzetközi szervezetnek a konfliktus kezelésében.

Nem hallgatnak a fegyverek

Májusban az ECOWAS-kontingens, a francia erők és a kormánycsapatok komoly hadműveletet indítottak a libériai határvidéken, erre a különböző fegyveres csoportok átmenekültek Libériába, ahol ettől tovább romlott a helyzet. 2003 őszén a franciák Gbagbó támogatása mellett döntöttek, így csökkent a francia állampolgárok elleni idegengyűlölő támadások mértéke.

2004. novemberében a kormánycsapatok durván megsértették a 2003-ban aláírt tűzszüneti egyezményt. Két vadászbombázó támadásokat hajtott végre Bouke és Korhogo városok ellen. Bár az akciót az ENSZ, az Afrikai Unió és az EU is elítélte, Abidjanban háborúpárti tüntetők vonultak az utcára, akik Gbagbótól a lázadókkal való leszámolást és az ország újraegyesítését követelték. Az egyik légitámadás során megöltek kilenc francia katonát és egy amerikai civilt. Jacques Chirac parancsára francia vadászgépek pár órán belül megsemmisítették az elefántcsontparti légierőt.

Az elmúlt néhány évben a tűzszünetek sorozatos megsértése, a lefegyverzésre kijelölt határidők figyelmen kívül hagyása és a választások állandó csúszása miatt Dél-Afrika, ami eddig a legfontosabb közvetítő volt a konfliktusban, befejezte mediátori tevékenységét és a lázadókat és az ellenzéki pártokat okolta a sikertelenségért.

2006 januárban erőszakos utcai cselekményekre került sor Gbagbo követői között, mert úgy látták, hogy az ENSZ jelenléte beavatkozás az ország belügyeibe. Ennek következtében a szeptemberi multilaterális tárgyaláson Gbagbo elnök elutasított minden béketervet a sajátját leszámítva. Egyik legfontosabb célja, hogy a békefenntartók hagyják el az országot.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik