GÁZAI ÖVEZET

A zsidók, a keresztények és a muzulmánok számára egyaránt szent föld, a Közel-Kelet évszázadokon keresztül gyújtópontja volt a viszályoknak. Ám az izraeli-palesztin konfliktus – az arab-izraeli összeütközések központi terrénuma – a huszadik században olyan gócponttá vált, amely négy háborút robbantott ki, és számos terrorcselekmény helyszínéül szolgált. Napjainkban az izraeli-palesztin konfliktusban sűrűsödnek össze azok az ellentétek, amelyeket egyesek a nyugat és a muzulmán világ konfliktusaként is értelmeznek.

A konfliktus lényege, hogy mind az izraeli zsidók, mind a palesztinai arabok maguknak követelik a Jordán-folyó és a Földközi-tenger közti apró földnyelv feletti teljes vagy részleges szuverenitást.

A három háború

A legutóbbi összeütközés zsidók és palesztinai arabok között akkor kezdődött, amikor a 19. század második felében az erősödő európai antiszemitizmus és pogromok hatására létrejött a modern politikai cionizmus a Budapesten született Theodore Herzl vezetésével. A mozgalom a zsidók független államának megteremtéséért harcolt a történelmi Izrael földjén. A cionizmus hatására megindult a zsidó kivándorlás Izrael földjére, amely akkor az Oszmán Birodalom része volt, később brit mandátumterület. A holokauszt után tömeges zsidó kivándorlás vette kezdetét.

A britek képtelenek voltak megfékezni az arabok és a zsidók egymás ellen, illetve a britek ellen indított támadásait, így 1947. november 29-én az ENSZ Közgyűlés 181. határozata döntött arról, hogy két részre kell osztani Palesztinát. Az Arab Liga nem fogadta el a felosztást, és Egyiptom, Szíria, Transzjordánia, Libanon és Irak csapatai azonnal megtámadták Izraelt. A zsidó állam sikeresen ellenállt, ez volt az első arab-izraeli háború. 1948. május 14-én kikiáltották Izrael államot.

Izrael a teljes arab blokád ellenére is megerősödött, befogadta és integrálta az Európából kivándorolt, illetve az arab országokból elűzött zsidók sokszázezres tömegeit. A fegyverszüneti vonalakon azonban állandóak voltak a fegyveres összetűzések, s az arab államok hivatalos politikája Izrael állam teljes felszámolását célozta. A legerősebb arab államnak Egyiptom számított, ezért 1956-ban Izrael kihasználta, hogy Nagy-Britannia és Franciaország ellenségesen szemlélte Nasszer egyiptomi vezető – a Szuezi-csatornát államosító – politikáját, s hadseregével a Szuezi-csatornáig nyomult (második arab-izraeli háború). A szuezi válság azonban nagyon kedvezőtlen nemzetközi visszhangot váltott ki, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt elítélte a lépést, ezért a csapatok visszavonultak a korábbi vonalakra.

Sokat költözött a PFSZ

A konfliktus középpontjába a hatvanas évektől a palesztinok önrendelkezése, saját államuk létrehozása került. Ezt a harcot a több mozgalomból álló Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vállalta magára, mely 1964-ben jött létre, az Arab Liga támogatásával. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a PFSZ különböző szervezetei terrorcselekményeket hajtottak végre.

A harmadik arab-izraeli háborút, más néven az 1967-es hatnapos háborút követően, melynek során Izrael elfoglalta Szíriától a Golan-fennsíkot, Jordániától Kelet-Jeruzsálemet és Ciszjordániát, Egyiptomtól a Sínai-félszigetet és a Gázai övezetet, a PFSZ radikálisabb követelésekkel lépett fel: a többi arab államtól független, önálló palesztin állam megalapításának igényével. 1969-től Jasszer Arafat lett a PFSZ vezetője. A szervezet székhelye 1967-től 1970-ig Jordániában volt, ahonnan a hasemita királyság ellen elkövetett puccskísérlet miatt kellett menekülniük. Dél-Libanonból az izraeli hadsereg offenzívái űzték ki őket, 1982-től az 1994-es osloi békeegyezményig Tunéziában volt a központjuk, majd a ciszjordániai Ramallahba költöztek.

1987-ben spontán módon kitört az első palesztin felkelés (intifáda) a palesztin területeken (Ciszjordániában és a Gázai övezetben), tiltakozásul az izraeli megszállással szemben, és egészen 1993-ig tartott. Az intifádát követően a PFSZ a palesztinokat képviselő erőként megkerülhetetlenné vált. 1988-ban Arafat kikiáltotta a független palesztin államot, és Jeruzsálemet jelölte ki fővárosául, illetve elfogadta Izrael létezéshez való jogát. A kilencvenes években megindult az osloi békefolyamat, melynek eredményeként 1994-ben Jasszer Arafat és Jitzak Rabin, akkori izraeli miniszterelnök békeegyezményt írtak alá. Ez alapozta meg a korlátozott palesztin önigazgatás, a Palesztin Hatóság intézményét, amely tulajdonképpen kormányzatként funkcionál a palesztin területeken.

Az osloi egyezmény eredetileg csak egy ötéves átmeneti időszakra állapította meg ezt a korlátozott szuverenitást, azzal együtt, hogy az átmeneti időszak harmadik évében meg kell egyezni a végső státuszról. Miután az erre vonatkozó tárgyalások az amerikai Camp Daviden 2000-ben megakadtak, újabb felkelés tört ki az elégedetlenkedő palesztinok körében. Ez az intifáda mindkét oldalról brutálisabb volt, mint az előző. Ezt a felkelést már egyre inkább egy radikális palesztin szervezet, a Hamasz irányította.

A radikális szárny

A Hamaszt 1987-ben hozta létre Ahmed Jaszin sejk, és akkoriban főleg a Gázai övezetben folytattak szociális tevékenységet, vallási köntösben. A szervezet elsősorban a PFSZ „egyeduralma” ellen intézett kihívást. Alapchartájában megállapította, hogy Palesztináról nem lehet alkudozni, a mozgalom célja Izrael, mint cionista entitás megsemmisítése, és a helyén egy iszlám törvényeken nyugvó palesztin állam létrehozása. A Hamasz 1994 óta rendszeresen öngyilkos merényleteket követ el izraeli polgárok ellen. Radikális álláspontja sok, a tárgyalásos folyamat eredménytelenségében csalódott palesztin számára vonzó. A radikalizálódáshoz az is hozzájárult, hogy 2005 nyarán Izrael egyoldalúan kivonult a Gázai övezetből, nem egyeztetve a palesztin hatósággal, illetve szintén egyoldalúan biztonsági kerítést, azaz falat húzott a ciszjordániai határ mentén, úgy, hogy az ott épült zsidó telepeket az izraeli oldalra metszette ki.

Arafat 2004-ben bekövetkezett halála óta a PFSZ és fő szervezete, a Fatah folyamatosan gyengült. A Hamasz a 2006-os törvényhozási választáson győzedelmeskedett, és később kormányt alakított. Arafat utóda, a Fatah vezetője, Mahmud Abbasz gyengének bizonyult a Hamasz befolyásolásához. A Hamasz-kormány nem tett eleget a nemzetközi közösség követelésének, azaz nem volt hajlandó elismerni Izraelt, lemondani az erőszakról, és elfogadni a PFSZ által aláírt békeegyezményeket, ezért a nemzetközi közösség beszüntette a palesztin hatóságnak folyósított segélyeket. A gazdasági csőd, a fizetések elmaradása, a Hamasz és a Fatah közti állandósuló hatalmi harc fegyveres belviszályba sodorta a palesztinokat, és lehetetlenné tette az amúgy is haldokló, 2002-es „útiterv” nevű rendezési javaslat végrehajtását. A palesztin polgárháború elkerülése érdekében a Hamasz és a Fatah 2007 februárjában, Mekkában megegyeztek egy nemzeti egységkormány létrehozásáról.

A Hamasz nemzetközi elszigeteltsége azonban magával rántotta az egész kormányt, s nyár elejére a két palesztin szervezet ellentéte polgárháború-közeli helyzetet teremtett.

Három fontos kérdés

Izraellel eddig Egyiptom (1979), és Jordánia (1994) írt alá békeszerződést. A palesztinok jelenleg az eredeti mandátumterület 22 százalékára tartanak igényt. Államukat a 67-es határok mentén szeretnék látni, ám a hatnapos háború óta rengeteg zsidó település keletkezett a határok palesztin oldalán. Az izraeli-palesztin konfliktus eddig megoldatlan fő pontjai: a palesztin menekültek visszatérésnek joga, Jeruzsálem státusza, a zsidó telepek sorsa.

A 48-as háború alatt és a zsidó győzelmet követően hétszázezer palesztin menekült el Izrael területéről. Ők és leszármazottaik azóta is a ma már városrészekké, városokká fejlődött menekülttáborokban élnek a palesztin területeken (azaz Ciszjordániában és Gázában), Libanonban, Szíriában és Jordániában. Az arab államok szerint az izraeli hadsereg űzte el őket, az izraeliek szerint viszont önként távoztak, bízva az arab hadseregek sikerében. Az ENSZ becslése szerint számuk több mint 4 millió. Izrael elutasítja a menekültek visszatérési jogát, mely megingatná Izrael zsidó jellegét. A palesztinok az ENSZ 194-es határozatára hivatkozva követelik a visszatérés jogát.

Felhasogatott város

Jeruzsálemet a zsidó, a keresztény, és a muzulmán vallás is szent helynek tartja. Az első arab-izraeli háború (1948-1949) után az arabok lakta Kelet-Jeruzsálem jordániai fennhatóság alá került, míg Nyugat-Jeruzsálem Izrael része lett. A hatnapos háború (1967) alatt Izrael Kelet-Jeruzsálemet is elfoglalta és annektálta. 1980-ban a kormány Izrael fővárosának nyilvánította Jeruzsálemet, amit az ENSZ érvénytelennek minősített. Jordánia 1988-ban lemondott Jeruzsálemre vonatkozó jogáról, kivéve az iszlám szent helyek feletti ellenőrzés jogát. A palesztinok Kelet-Jeruzsálemet tekintik jövőbeli államuk fővárosának. 2000-2001-ben, a végső státuszról szóló béketárgyalásokon többek közt Jeruzsálem miatt nem jött létre megegyezés a tárgyaló felek között.

A zsidó telepek a palesztin területeken épültek 1967 után. Az ott lakók meg vannak győződve arról, hogy a bibliai zsidó állam teljes területe megilleti őket. Kisebb-nagyobb mértékben mindig élvezték az izraeli kormányok támogatását. A települések igen különbözők: létezik pár családból álló lakókocsitelep, és több tízezer lakost számláló város. A telepeket külön utak kötik össze, melyeket a palesztinok csak engedéllyel használhatnak. Felszámolásuk, illetve megtartásuk minden béketárgyalás egyik legkényesebb pontja. 1982-ben, a Sínai-félszigetről való kivonuláskor, illetve 2005-ben a Gázai övezetből (és négy észak-ciszjordánaiai településről) történő kivonuláskor számolt fel Izrael zsidó telepeket. A vallásos-cionista telepesek politikai befolyása egészen a 2000-es évekig igen nagy volt az izraeli politikában.