Külföld

Irak a széthullás előtt

admin
admin

2006. 11. 06. 16:16

A bagdadi bíróság döntése, amellyel vasárnap kötél általi halálra ítélte Szaddám Huszein egykori diktátort, várhatóan tovább mélyíti Irak belső megosztottságát; a de facto polgárháborús állapotok belátható időn belül az ország felbomlását eredményezhetik, miután a különböző vallási és etnikai csoportokat képviselő politikusok egyre kevésbé hajlandók ésszerű kompromisszumokra.

Három és fél évvel a külföldi intervenció után, amely megdöntötte Szaddám Huszein elnök rendszerét, Irak ma távolabb van egy békés jövőtől, mint korábban bármikor. A naponta százak életét kioltó öngyilkos merényletek és rajtaütések keserű tényén túl az újjáéledő vallási fanatizmust kísérő szecessziós törekvések jelentik a legnagyobb veszélyt az ország stabilitására.

A bagdadi parlament októberben jóváhagyta azt a törvényt, amely lehetővé teszi egyes tartományok egyesülését. Ez mintegy előrevetíti autonóm régiók létrejöttét, ami meggyorsíthatja Irak széthullását etnikai, illetve vallási törésvonalak mentén. Egyesek már az ország “libanonizálódását” emlegetik. (Furcsa fintora a politikának, hogy Libanonban 16 évi belső béke után ismét gyúanyagot képez a hatalom megosztásának kérdése, miután a síiták pártjai – Amal, Hezbollah – az eddiginél több posztot követelnek maguknak a kormányban.)

A libanonizálódás képét a falra festők közé tartozik Gasszán Atíja iraki politológus is. “Az irakiak már nem képesek kompromisszumot kötni egymással. Országunk egyre jobban hasonlít a 70-es évek polgárháborús Libanonjára. Egy idő után az ottani (vallási) frakciók is rendre külföldről vártak segítséget” – mutatott rá a bagdadi egyetemen oktató szakember. Irak esetében ez annyit jelent, hogy a síiták még inkább Irántól, a szunniták pedig Szaúd-Arábiától és Jordániától remélnek támogatást.

Vallási és etnikai törésvonalak

Míg Irak lakossága a Szaddám-rezsim idején politikailag csak két részre oszlott: a diktátort elfogadó és támogató, valamint a vele szembeszegülő rétegekre, addig ma jóval összetettebb a kép. A 18 milliós népességet három fő etnikum alkotja: arabok, kurdok és türkmének. További választóvonalat képeznek a vallási felekezetek: az északon élő kurdok és türkmének az iszlám szunnita ágát követik, akárcsak az arabok kisebbik hányada. A népesség zömét kitevő arabok nagyobb része viszont a síita felekezethez tartozik, miként a szomszédos Irán lakossága is (akik nem arabok, hanem perzsák).

A kurdok, akik már 1992-ben autonóm státust kaptak a bagdadi kormánytól, viszonylagos nyugalomban élnek: tartományaik mentesek a terrortól. Saját parlamenttel, kormánnyal és elnökkel rendelkeznek. Ráadásul – Dzsalal Talabani személyében – ők adják Irak államfőjét is. Ennél fontosabb azonban, hogy a kurdok lakta térség rejti Irak kőolajvagyonának tekintélyes hányadát. E népcsoport nem számíthat külföldi patrónusra – annál inkább ellenségre. A szomszédos Törökország ugyanis gyanakodva szemléli az iraki kurdok önállóságát. Attól tart, hogy az autonóm régió mintegy csíráját képezi a majdani Kurdisztán államnak, amelyről évtizedek óta álmodozik Törökország mintegy 8 milliós kurd kisebbsége. Az északi régió békéje azonban hosszú távon veszélybe kerülhet: a türkmének október végén bejelentették igényüket saját autonóm területre, amely nyugaton Al-Amádijától keleten az iráni határig terjedne. (Irakban mintegy 3,5 millió a türkmén népesség lélekszáma.)

Gazdasági szempontból a kurdokhoz hasonló helyzetben vannak a hat dél-iraki tartományban elsöprő többséget alkotó síiták: a Bászra környéki olajmezők évtizedekig biztosíthatnák a régió jólétét – főként abban az estben, ha a szénhidrogénkincs értékesítésének bevételeit a síitáknak nem kellene megosztaniuk a többi régióval, elsősorban a kőolaj- és földgázvagyonnal nem rendelkező szunnitákkal. Ők az ország középső tartományaiban alkotják a lakosság túlnyomó többségét. Már csak ezért is érthető korábbi álláspontjuk, amelyhez ragaszkodva feltétlenül meg akarták akadályozni az ország felosztását vallási, illetve etnikai határok mentén.

Szunnita igények és viták

Az ideológiák előtérbe kerülését mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy újabban már a szunniták számára sem szent Irak egysége. Ennek jele volt október végén militáns iszlámisták bejelentése arról, hogy létrehozták Irakban az “iszlám államot”. A bejelentést eltakart arcú fegyveres harcosok felvonulása kísérte számos, szunniták lakta város utcáin. Az “iszlám emirátus” azonban nem korlátozódik a zömmel szunnita arabok lakta vidékre: a határai közé sorolt tartományok között van az igencsak vegyes (szunnita és síita) vallású Bagdad, továbbá a kurdok által lakott Kirkuk és Moszul is.

A szunniták fegyveres szervezetei több mint két tucat különböző csoportot alkotnak. Fő céljuk az országban állomásozó külföldi erők kiűzése és nyílt polgárháború kirobbantása a síitákkal. Egy részük – az úgynevezett dzsihádisták – Irak határain túl is valóra akarja váltani elképzeléseit; erről tanúskodtak az egy évvel ezelőtt Jordániában elkövetett merényleteik. A másik, nacionalistának nevezett áramlat viszont Irakra korlátozza politikai célkitűzéseit, és nem nézi jó szemmel, hogy a dzsihádisták soraiban és vezetői között számos külföldi akad, akik arcátlan módon arra vetemednek, hogy “az iraki nép nevében” tegyenek nyilatkozatokat.

Vita van a két szunnita áramlat között arról is, vajon lehet-e párbeszédbe bocsátkozni a megszálló amerikaiakkal. A dzsihádisták ezt élesen elutasítják, míg a nacionalista szárny már többször is tárgyalt az amerikai és az iraki kormány képviselőivel. Legutóbb október 20-án folytattak megbeszélést, ennek eredményeként – Szaddám Huszein szunnita-barát rezsimjének megdöntése óta először – Washington felkérte Núri al-Máliki (síita) kormányfőt, hogy tegyen lépéseket a vallási hátterű gyilkosságok és emberrablások fő felelősének tartott síita milíciák lefegyverzése érdekében.

Síita harcosok és receptek

A síiták pártjai között sincs egység, ez főként a föderalizmus kérdésében mutatkozik meg. Az Abdel-Azíz Hakím által vezetett Iraki Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsa (SCIRI) annak a híve, hogy a síiták lakta déli országrész mennél nagyobb fokú autonómiát élvezzen egy föderális berendezkedésű Irakon belül. A radikális hitszónok, Muktada asz-Szadr által vezetett Egyesült Iraki Szövetség viszont ragaszkodik az ország egységéhez, és még a szövetségi államberendezkedést is elutasítja. A kettő között helyezkedik el a főként Bászrában és környékén erős támogatottsággal bíró Fadhila párt. Ellentétben a SCIRI-vel, amely 9 tartományt fogna össze az autonóm síita régióban, a Fadhila csupán a három legdélebbi tartománynak akar politikai önkormányzatot kivívni Irakon belül.

Fokozza a zűrzavart, hogy a síiták pártjai saját fegyveres milíciákkal is rendelkeznek, amelyek időnként egymás ellen fordulnak. A SCIRI katonai szárnyát a Badr-brigádok alkotják, amelyeknek tagjai állítólag szép számban szivárogtak be a biztonsági erők kötelékébe. Egyes megfigyelők szerint közülük kerülnek ki a szunnita negyedeket és városokat rettegésben tartó síita halálbrigádok tagja is. Muktada asz-Szadr viszont a Mahdi Hadseregére támaszkodhat (a név a síiták által évszázadok óta várt tizenkettedik imámot, egyfajta iszlám megváltót takarja). Ez a fegyveres alakulat hírek szerint nem igazán nevezhető fegyelmezettnek, és parancsnoki struktúrája is hagy kívánnivalót maga után. A mahdisták október közepén fegyveres összetűzésbe keveredtek Amarában a helyi Badr-brigádokkal. A lövöldözésnek 20 halottja volt, a csetepatét csak az iraki hadsereg beavatkozása tudta megfékezni…

Az új rezsim erős emberének tartott Máliki miniszterelnök egy nyugati hírügynökségnek adott októberi interjúban kijelentette: ha az iraki katonaság vehetné kézbe a biztonság szavatolását, hat hónap leforgása alatt helyre tudná állítani a rendet. Elemzők tudni vélik a kormányfő “receptjét”: a síiták falhoz állítanának minden szunnita fegyverest, radikálisan kiirtva a rivális felekezet berzenkedő részét. Ez a fajta hozzáállás általában is jellemző a síitákra, miként az is, hogy igencsak ódzkodnak a nemzeti megbékélés gondolatától.

Amerikai jelenlét

A szunniták gondolkodásmódját viszont megmételyezi a korábbi vezető státusuk elvesztése miatt érzett harag, a radikalizmus és a belső viszály. Detronizálásukért elsősorban az Egyesült Államokat teszik felelőssé, ami elvakult USA-gyűlöletet szít körükben. Emiatt csak az utóbbi hónapokban voltak képesek belátni, hogy az amerikai megszálló csapatok jelenléte nélkül a síita milíciák már rég megtizedelték volna soraikat. Politikai vezetőik – már ahol akadnak – gyengék, súlytalanok, s nemigen bírnak befolyással a fegyveres lázadókra. “Nem akad olyan szunnita főnök, akivel egyezséget lehetne kötni” – panaszkodott még tavaly egy amerikai szakértő. Ez fokozottan érvényes lehet a bukott diktátorra kiszabott halálos ítélet után, amely még elvakultabb harcra és vérontásra ösztönözheti a szunnitákat.

A fentiek fényében lidércnyomásnak tűnhet az Irakban állomásozó amerikai csapatok kivonása, amelynek pedig egyre több híve van az Egyesült Államokban, s amelyet Talabani iraki elnök 2-3 éven belül tart lehetségesnek. Tény, hogy az ország egységének megőrzése nem tudta elejét venni a véres viszályoknak, a felekezetek közötti viszony elmérgesedésének. Másrészt az sem bizonyos, hogy a három autonóm körzetre való felosztás meghozná a békét. Rainer Hermann német Irak-szakértő öt autonóm régió (közte Bagdad mint önálló körzet) kialakításában látna olyan kivezető utat, amely a szunniták elvárásait is kielégítené. Ehhez nélkülözhetetlennek tartja az amerikai erők hosszabb távú jelenlétét, mivel az iraki hadsereg három évi kiképzés dacára sem képes a belső biztonság szavatolására. Kérdés, hogyan látja ezt a 2009 januárjában hivatalba lépő következő amerikai elnök, akit bizonyosan nem George W. Bushnak fognak hívni.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Simicska tévéje is döntött

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.