Néhány napja fogadta el a kormány az NFT stratégiáját, amelyről most kezdődött a társadalmi vita. December végére a stratégián kívül az operatív programokról is kész tervezetet kell az unió asztalára tenni. Mi az oka annak, hogy egy ilyen fontos dokumentum rohammunkában készül?
– Hadd pontosítsak: a stratégia már elkészült. Vitája pedig azt szolgálja, hogy a terv is végleges formát öltsön december végéig. Az NFT eszközrendszerét tartalmazó operatív programoknak első olvasatban valóban el kell készülniük október végére, decemberre pedig teljesen, ám ezt a részt csak 2003 júniusáig kell véglegesíteni. Az unió fenntartja magának a jogot arra, hogy a jövő év első felében a konkrét projekteket egymással egyeztetve válasszuk ki. Az igazi aprómunka csak akkor kezdődik.
– Akkor tehát nincs nagy gond?
– Gond azért van, mert fél évvel vagyunk lemaradva a többi tagjelölttől és egy évvel az előző kabinet saját előzetes tervétől. Igaz, hogy van még hátra három hónap, és sokan dolgozunk az ügyön, de hát tény: három asszony nem tud három hónap alatt megszülni egy gyereket… Komolyra fordítva a szót, a csúszás oka, hogy az előző kormány, figyelmen kívül hagyva az unióból jövő kritikákat, a Széchenyi Tervet akarta benyújtani NFT-ként, és amikor decemberben rájöttek, hogy ez nem megy, akkor már késő volt. A választási kampányban három hónap alatt nem lehetett volna elmagyarázni az embereknek, hogy nem a Széchenyi Terv, hanem valami más készül. Tehát először szakmai félreértés, később pedig politikai kényszer okozta a késlekedést. Közben persze készültek alapanyagok a tárcáknál, de ezek nem mentek keresztül tárcaközi és társadalmi egyeztetésen, hiszen ez belezavart volna a Széchenyi Tervről szóló reklámkampányba.
– Mennyiben épül be a Széchenyi Terv az NFT-be?
– A gazdasági miniszterrel egyetértésben azt gondolom, hogy nagyon sok elemében a Széchenyi Terv megy tovább, hiszen az a program komoly társadalmi és gazdasági igényeket ismert föl, a kis- és középvállalkozások fejlesztésétől kezdve a K+F-en keresztül az idegenforgalomig. Később még a közúthálózatot is belevették; természetesen ez is átkerül az NFT-be, csak éppen egészen másfajta rendszerben. A célok között összhangot, kohéziót kell teremteni, ami – a hatékonyság-elemzéssel együtt – teljesen hiányzott a Széchenyi Tervből. Nem jelent meg a társfinanszírozás és az arra való jogi kötelezettségvállalás sem. Változik a közbeszerzés bírálati rendszere is. A Széchenyi Terv minden elemében végső soron a miniszter döntött, ami lehetetlen állapot, hiszen így a miniszter felül tudja bírálni a szakmai szempontokat.
– A Széchenyi Terv háttérbe szorítása miatt mekkora politikai ellenállásra számítanak az ellenzék részéről?
– Az első reakció nagyon negatív volt. A Fidesz frakcióvezetője szerint az elfogadott stratégia egy szépirodalmi mű. Ezek szerint nem tudja, hogy egy szonettet vagy epigrammát megírni sokszor hónapokig tartó munkát jelenthet.
– Mi veszélyezteti az NFT sikerre vitelét?
– A legnagyobb veszély az, hogy a mindenkori költségvetés az előző évi büdzsével azonos struktúrával jelenik meg. Ez a mi szempontunkból életveszélyes, mert az NFT nyomán egy-két fő célt hangsúlyosan kell szerepeltetni. Ezeket a szempontokat a költségvetési tervezésben érvényesíteni kell. Az életminőség javítása mint átfogó cél mellett az egyik prioritás a tudásbázisú társadalom, a másik pedig az egészséges nemzet koncepció. Ez utóbbi nem biztos, hogy az NFT-ből kapja majd a legtöbb támogatást, de a költségvetésből erre a mainál mindenképpen többet kell költeni, mert beteg, elöregedett társadalomban nehéz innovatívnak lenni. A kreativitás biztosítása elképzelhetetlen a mainál sokszorosan nagyobb K+F-ráfordítás nélkül. Félek tőle, hogy ezeket a prioritásokat különböző erők le akarják majd “simítani”. Pedig az NFT komoly stratégiai döntéseket igényel, ez lényegében egy országos vállalkozás. Észre kell venni, hogy a jövő érdekében bizonyos feladatokra most több pénzt kell költeni.
– Nincs-e olyan veszély, hogy – mivel a pályázatokat az önkormányzatoknak és a kistérségeknek kell majd benyújtaniuk – éppen a gazdagabb települések és a fejlettebb kistérségek készítik majd a jobb pályázatokat, és ezért az egyenlőtlenségek nemhogy csökkennének, hanem nőnek?
– Valóban súlyos veszély egy ilyen terv esetében, hogy a gazdagabb települések, régiók gyorsabban fejlődnek majd a szegényebbek kárára. Ez egy nagy közgazdasági dilemma. Ha követjük az uniós tagállamok tanácsát, akkor igen kevés nagy projektet veszünk elő: olyanokat, amelyek mögé lehetőleg komoly tőke és társfinanszírozás biztosítható. Ebben az esetben a fejlett térségek és a már eleve “nyertes” társadalmi erők pozíciója tovább javulna, aminek pozitív mellékhatása a nagyobb mennyiségű újraelosztható adóbevétel lenne. De e verzió szerint a különbségek egy darabig kétségtelenül nőnének. A másik lehetőség a kiegyenlítettebb, de kevésbé hatékony fejlődés. Lehet, hogy ez utóbbi társadalmi-politikai szempontból jobban eladható, de 5-8 év múlva a pozitív hatása jóval kisebb lesz. E két “iskola” között kell megtalálni az optimális arányt. Továbbá az önkormányzatok számára olyan alapot kell létrehozni, amely a legkisebb településnek is biztosítja a társfinanszírozáshoz szükséges összeget a központi büdzséből. Persze valamekkora, mégoly kicsiny kockázatot ekkor is kell majd vállalnia az önkormányzatnak.
– Az egyik célként megfogalmazott decentralizáció jelenti-e majd a régiók közvetlen választását?
– Igen, ennek érdekében megindultak az előkészületek a belügyminiszter-aszszony vezetésével. 2004 végére az ellenzékkel együtt olyan regionális decentralizációs tervet kell letenni az asztalra, amely alapján 2006-ban a régiók már választhatók lennének. Sokan javasolják azt is, hogy idővel a parlament második kamarája területi alapon szerveződjön. Számomra ez egy nagyon szimpatikus javaslat, ami némi átmenet után meg is valósítható.
– Nem túl kicsik a hazai régiók ahhoz, hogy önálló hatalmi centrumok legyenek? Illetve, ha az uniós pénzekért jórészt a régióknál kisebb entitások pályázhatnak, nem erősödik-e túlságosan a régió, valódi feladatok hiányában?
– Egyértelműen azt tudom mondani, hogy nem. Ha Magyarországon idővel kialakul mondjuk 4-6 régió (jelenleg 7 van – a szerk.), valószínűnek tartom, hogy azok az országhatáron átívelő gazdasági és társadalmi kapcsolódásokat tükrözik majd. Olyan regionális rendszert hozhatunk létre, aminek csak egy része tartozik majd a magyar államhoz. Itthon másfél millió lakosú, együtt a szomszédos országok területeivel pedig 3-4 milliós régiókkal számolunk. A makrorendszerekre, például a regionális úthálózatra, hulladékkezelésre, amúgy is csak a régiók pályázhatnak, az uniós pénzekhez nekik kell majd hozzátenniük saját forrásukat.
– A kormány és az Európai Unió közötti csatlakozási tárgyalások még tartanak, így egyelőre nem ismert, sikerül-e javítani az ország pénzügyi szaldóját a belépés után. Lesz-e elég saját forrás a brüsszeli pénzekhez?
– Csak akkor javulhat az egyenlegünk, ha értelmes projekteket nyújtunk be, és az uniós pénzekhez biztosítjuk a társfinanszírozást. Ehhez meg kell előlegezni a költségvetési összegeket. A fő kérdés az, mekkora külső, azaz magánforrást lehet majd bevonni. Külön egyeztetünk az Európai Beruházási Bankkal a hosszú távú projektek finanszírozásról. Ma már tudjuk, hogy az autópálya-építéshez nehezen tudunk majd külső forrást bevonni, az egészségügyet is uniós és hazai forrásból finanszírozzuk majd, valószínű azonban, hogy a kis- és középvállalkozások fejlesztésének vagy az idegenforgalom és az oktatás javításának érdekében a privátszféra is megmozdul. Van egy olyan, meglehetősen provokatív álláspontom is, amely szerint a magyar önkormányzati rendszernek el kellene adósodnia. Növekvő GDP mellett a helyi fejlesztésekre az önkormányzatoknak kockázatot kellene vállalniuk. Át kell törni a gátakat.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
