A kormányfő nyugdíjasoknak szánt karácsonyi ajándéka meglehetősen kétarcú dolog. Egyrészt az 1,6 százalékos nyugdíjemelés kevesebb, mint a jövőre várható infláció mértéke (MNB: 2,3 százalék). Másrészt az egyszeri, tízezer forintos Erzsébet-utalvánnyal a kormány érzelmileg vásárolná meg a nyugdíjasok szavazatait (már akiét). Ugyanakkor az így megoldott kormányzati nyugdíjemelés
és ez – akárhogy nézzük – pozitív fejlemény. Mármint, hogy a kormány nem úszott rá még jobban a nyugdíjasok szavazatvásárlására.
Legalábbis itt és most, egyelőre.
A nyugdíjkérdés azonban hosszú távú dolog, érdemes tehát folyamatában vizsgálni. 2011 és 2016 között a nyugdíjasokkal eléggé bőkezű volt a kormány, hiszen göngyölítve 9,6 százalékkal többet adott, mint amennyi végül is lett az infláció. A felültervezett inflációs becslések következtében mindez felért egy 13. havi nyugdíj porlasztott kifizetésével. Ez a trend viszont lelassult 2015 óta. Ráadásul jövőre – a nagyarányú béremeléssel –
A minimálbért 15 százalékkal, a garantált bérminimumot 25 százalékkal fogják emelni. Ehhez képest az 1,6 százalékos nyugdíjemelés kevésnek tűnik. Bár azonnal felerősödtek azok a hangok, amelyek a várt gazdasági növekedés miatt visszaállítanák a 2010-ben kivezetett svájci indexálást (amely a nyugdíjakat fele részben a nettó keresetnövekedés függvényében emelné), csak remélni lehet, hogy ebbe a kormány nem megy bele ebbe, hiszen ez óriási terheket róna a költségvetésre.
Fenntarthatatlan nyugdíjrendszer
A mostani emelés egyáltalán nem érinti a fő problémát, azt, hogy az elöregedő társadalom miatt
Ezt az MNB mondja, egy friss tanulmányában. Szerintük az állami nyugdíj mellé mindenképp kell majd valamilyen öngondoskodási forma, mert biztosra veszik, hogy a nyugdíjak – infláció ide vagy oda – csökkenni fognak húsz év múlva. Csakhogy a kormány jelenleg folyamatosan sarcolja az önkéntes nyugdíjpénztárakat. Legutóbb az idei adócsomagban még jobban megadóztatta a munkáltatói nyugdíjcélú támogatások adóját (ami 15 százalékkal emelkedett). És persze az sem tett jót az öngondoskodásba vetett bizalomnak, hogy a kormány lenyúlta a magánnyugdíjpénztárakat 2011-ben. Pedig aki nem engedett a Fidesznek, és nem lépett át az állami nyugdíjpénztárba, az mostanra nagyot kaszált.
Ugyanakkor biztosra vesszük, hogy az öngondoskodásról való kormányzati kép idővel változni fog, ennek már vannak jelei. Mint írtuk, Hornung Ágnes, az NGM államtitkára arra utalt, hogy az állami szerepvállalás óhatatlan csökkentésével párhuzamosan a kiegészítő rendszereknek, így az önkéntes nyugdíjpénztáraknak nagyobb teret lehet adni.
A mostani emelés 2,7 millió embert érint, és mindössze 1998 forintos pluszt jelent a 118 ezres átlagnyugdíjhoz képest. (A havi 1,8 milliós nyugdíjat kapók viszont már 28 ezer 800 forinttal fog többet kapni, igaz, ők csak ketten vannak az országban). Fontos azt is tudni, hogy
Ők a Ratkó-korszak gyermekei, vagyis az 1951-55 között születettek. Ez már rövid távon nagyon meg fogja terhelni a hazai ellátórendszert, de még nem veszélyezteti azt. Bár ezt némileg ellensúlyozza, hogy a nyugdíjrendszer 2012-es átalakításakor a kormány néhány tollvonással egy csomó megváltozott munkaképességűt kiszórt a támogatottak köréből. Az ellátottak 2012 és 2015 között 190 ezer fővel lettek kevesebben, népességen belüli arányuk 29,1 százalékról 27,9 százalékra módosult (annak ellenére, hogy közben az öregségi nyugdíjasok száma nőtt.)
Jelenleg ott tartunk, hogy a nyugdíjasok szemét kiszúrták az 1,6 százalékkal és a nevetséges utalványosztással. A „fontos gesztussal” a nyugdíjasok érezhetik a kormány törődését (már aki). Az Idősek Tanácsának elnöke már nyilatkozott is, hogy eddig ilyet egyetlen kormány, egyetlen miniszterelnök sem jelentett be, csakis Orbán Viktor. Az így megoldott nyugdíjemelés azonban feszes költségvetési fegyelemre utal, és ez pozitív fejlemény, a maga képmutatásával együtt. Legalábbis egyelőre. Aztán majd meglátjuk, mi lesz a 2018-as választások előtt. Az MSZP máris jelezte (a tőlük megszokott demagógiával): újra bevezetnék a 13. havi nyugdíjat.
