Az Orbán-kormányok és Orbán-ellenzékek alatt eltelt időszakokban félig kimondott hagyomány volt, hogy a miniszterelnök minden évben Tusványoson vázolja fel azokat a nagyívű gondolatmeneteket, amelyek a kormányzást a következő egy, esetleg pár évben befolyásolni fogják.
Az idei tusványosi beszéden ez valahogy elmaradt, már úgy tűnt, hogy Orbán rossz szerkesztő lett. Csapongott, nem volt fókuszpontja, nem volt íve annak, amit mondott. Így a Fidesz egy darabig ideológiai vezérfonal nélkül maradt abban, hogy mit érdemes gondolni a jövőben a világ dolgairól.
Ennek most vége.
A Fidesz másik nagy szellemi origója, a kötcsei Polgári Piknik megadta azt, amit Tusványos nem. A két szellemi önképzőkörben egyébként van hasonlóság, méghozzá a családias légkör képzete. Tusványoson a külföld (még ha a magyarság szellemi testén belül maradtunk is), Kötcsén pedig a rendezvény zártsága.
Szervusz, köccse!
De a zártság ellenére kiszivárgott Orbán lényegi mondanivalója a Pesti Srácok nevű, kormányközeli kiadványhoz. Ebből nagyjából megtudhatjuk azt, hogy mit érdemes hatalomtechnikailag gondolni a világ alakulásáról. Azért nagy vonalakban, mert az ilyen nagyívű gondolatmenetekben sokszor kiemelkedően fontos a szó szerinti megértés, elég, ha megnézzük, hogyan állt be Orbán Tusványoson véletlenül Donald Trump mögé néhány rosszul megválasztott mondattal.
Amióta Orbán igazán ráébredt a politikai öndefiníció, de még inkább az ellenség kategorizálásának csodálatos erejére, a Fideszen belül folyamatosan létezett narratíva arra, hogy mik vagyunk mi, és/vagy, mik ők. A kategorizálásnak része is ez a folyamatos kettősség, önmagunk definiálása másokkal szemben.
Ez a narratíva már a polgársággal mint politikai termékkel létezett. Sőt, igazából létezett korábban is, a Fiatal Demokraták már a nevükben is a rendszerváltás öreg kommunistáival szemben nevezték meg önmagukat. A különbség az, hogy ott a tartalom nagyjából meg is egyezett azzal a definícióval, amit adtak neki. A polgár már nem teljesen ilyen volt, hiszen a Fidesz polgárként definiált társadalmi rétege szinte semmiben nem egyezett meg a polgári magyarság önmagáról gondoskodó, nem bérből, nem fizetésből, hanem tulajdonból élő társadalmával.
Ráadásul akkor még az új gazdasági elit feltőkésítése is kifejezetten messze volt. Egy politikai kifejezés volt, amit kiüresítettek a régi tartalmától, majd megtöltötték újjal.
Illiberek, nádak, erek
Időben egészen nagy ugrás, de Orbán már a szintén Tusványoson elmondott illiberális állammal is nagyban újradefiniált valamit, de ezúttal nem a társadalmat, hanem a kormányzást. A liberálissal mereven szembeállított illiberálisnak viszont nem nagyon létezett korábban jelentéstartalma, maximum az, amit Fareed Zakaria adott neki.
Az illiberális tehát szintén létező szóösszetétel volt, amelyet Orbán kiüresített, majd feltöltötte a saját üzenetével, végül ezzel határozta meg önmagát és a kormányzását. És akkor el is érkeztünk oda, amiért ez az egész szóba került:
Orbán mostani kötcsei beszédének fő üzenete az volt, hogy meghatározta az ellenséget a jövőre nézve. Az ellenség pedig nem a menekültek, migránsok, arabok, vagy muszlimok. Nem külső, hanem belső ellenséget teremtett, aki ellen fel kell venni a harcot.
Amit ma az ellenfeleink képviselnek, annak semmi köze a nagy liberális elődök gondolataihoz, az puszta nihilizmus. Ez a nihilista szemlélet lopakodva rátelepedett a világ és az Európai Unió intézményeire. Ismert képviselői is vannak, úgy, mint Juncker, Verhofstadt és Schultz. A nihilisták a társadalomban kisebbségben vannak, de az európai elitet már rég elfoglalták. Miként Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét, ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva. Ahogyan Sarkozy is megfogalmazta, a politikai korrektség, a PC nem más, mint gondolatrendőrség, de – szintén Sarkozyval szólva – ideje megszabadulnunk a kisebbségek rémuralmától. Zárójelbe kell tennünk a PC érvrendszert és logikát. Furcsa, de a britek távozása az unióból egyben nagy lehetőség is a szembenézésre; hogy mi az az elit, amelyet egy 65 milliós nagy ország elutasított, mondta Orbán.
Az ellenség tehát a nihilizmus, illetve a nihilisták, akik rákényszerítenek bennünket a politikai korrektségre. Érdekes gondolatmenet, főleg, hogy hatalmas ellentmondások vannak benne.
Áh, mindegy
A politikai nihilizmus már nem is reakciós irányzat, hanem annál sokkal durvább. Elvben létező formájában minden hagyományt, szabályt, kötöttséget, vallást, értéket elvet. Nehéz lenne ezt pont az Európai Unió elitjével szembeállítani.
Orbán ugyanis azt mondja,
- hogy miközben a nihilisták elvetnék a szabályokat és a törvényeket, rákényszerítenek bennünket a politikai korrektség nagyon szabályozott és kötött rendszerére.
- hogy miközben a nihilistáknak nincsenek értékeik, ránk kényszerítik azokat az alapértékeket, amelyeket Európai Unió valamikor magáénak mondott, mint a nyitottság, a sokszínűség, a szabadság és a tolerancia.
- hogy miközben a nihilisták alapvetően elvetik az eddig felépült társadalmi kötöttségeket és rendszereket, mostanra beszivárogtak abban az uniós elitbe, amely annyira szabályozott hivatali rendszerben működik, hogy Orbán csak bürokrataként emlegeti őket.
- hogy miközben a nihilisták elitellenesek, mégis ők az elit. Még a létező politikai nihilizmus is szélsőségesen elitellenes volt Oroszországban.
Amivel Orbán valójában harcolhat, az nem a nihilizmus, hanem a politikai cselekvésképtelenség (vagy a látszata) és a klasszikus liberalizmus haladása. Csak hogy érzékeltessem, hol csúsznak el a határok: a nihilisták szerint nem létezik a család, a liberálisok szerint mindent lehet családnak hívni. Satöbbi.
És van még egy hatalmas ellentmondás abban, amit Orbán mondott:
A mi esélyünk most, hogy a népszavazással a küllők közé tegyük a botot, remélve, hogy a magyar példa hullámot vált ki Európában, és a jövő tavaszi választások után már egy más elit kerül az unió intézményeibe. Ne felejtsük el, hogy a nihilisták elitje a mi Közép-Európánkra is mint átalakítandó, felhígítandó területre gondol.
Az EU-szkeptikusok és Orbán is rendszeresen tér vissza ahhoz az elmélethez, hogy az EU intézményrendszere testen kívüli, senki nem választja, senki nem ismeri, nem közénk való, mégis irányít minket és ránk települ. De kit nevezünk ebben az esetben Európai Uniónak? Az állampolgárok által választott Európai Parlamentet vagy a tagállamok vezetőiből álló Európai Tanácsot? Verhofstadt és Schulz az előbbibe tartozik,állampolgárok választották meg őket, sőt, Schulz még elnöke is az EU egyetlen tényleg látványosan demokratikus szervének, a Parlamentnek.
Választás kérdése
Egyedül Jean-Claude Juncker lóg ki a sorból, hiszen őt nem közvetlenül az állampolgárok választják, hanem az Európai Tanács, ami a tagállamok közvetlenül választott vezetőiből áll, és az elnök megválasztásánál a törvények szerint figyelembe kell venniük a legutóbbi európai parlamenti választások eredményét is. Erre még úgy is nehéz rámondani, hogy nem demokratikus, hogy Juncker egyébként hatalmas mestere a zárt ajtós tárgyalásoknak és a sötét megállapodásoknak.
Sőt, Orbán sem mondja azt, hogy ezeket a nihilistákat nem választotta senki, hiszen
Ha nem választhatnánk meg őket, leváltani is nagyon nehéz lenne.
Kik vagyunk?
De ha áthaladtunk az elméleti pontonhíd másik oldalára, akkor érdemes még visszatérni a politikai kategorizáláshoz. Azzal, hogy Orbán megnevezte az ellenfelet, még nincs teljesen megadva a kép, amit a világról alkotni kellene. Orbán ugyanis elfelejtette definiálni önmagát.
Valamennyire megtette persze, de inkább valamivel szemben, mint valami ellen. A nihilizmusnak ideális ellentétpárja lenne a konzervativizmus, de a Fidesz és az Orbán-kormány talán soha nem volt igazán konzervatív. A keresztény Európa védelme, az iszlámtól rettegés és az Isten, haza, család nem elég a konzervativizmushoz, oda önállóság, öngondoskodás, felelősség, átgondoltság, megfontolt haladás is kell.
