Róna Péter szerint vannak nemzetek – mint például a kínai – melyek tagjai tudják magukról, hogy hiányzik belőlük a kreativitás, azaz tisztában vannak a hiányosságaikkal, és vannak nemzetek, mint például mi, akik nem vagyunk képesek szembenézni azzal, hogy történelmünk utolsó száz éveit gyarmati sorban töltöttük és képtelenek is vagyunk az autonómiára. Róna Péter régóta mondja és írja, hogy hozzáadott érték nélkül termel a magyar gazdaság, és ebből csak „cselédország” lehet, s ez össze is illeszthető a gyarmati múltból kiszabaduló rendszerváltás utáni helyzettel, amivel ezek szerint nem tudunk mit kezdeni, ahogy az afrikai országok sem tudtak mást kezdeni a szabadságukkal, mint még gyalázatosabb társadalmi berendezkedést létrehozni, mint amitől megszabadultak.
Az én nemzeti büszkeségem – ami azért nem olyan sok –, mégsem azért sérül, mert hogy még annyit sem értek, mint a kínaiak, akik legalább tudják magukról… (Amúgy a legizmosabb mobilok már Kínából jönnek és talán a koppintás ehhez kevés volna.) Ha azonban nem azt nézzük, egy nemzet miben gyenge, hanem miben erős, akkor Kína bizony lenyűgöző a hosszú távú előregondolkodás és stratégiaalkotás képességében. Nem négyéves ciklusokban terveznek, hanem 50-100 évben. Még ha az innováció új terület is a számukra, nekik van elképzelésük arról, hogyan kell fejlődniük, míg nekünk, nyugatiaknak most momentán nincs. Annak idején a japánokat cikiztük, hogy egyetlen önálló ötletük sincsen, de azért ők már a 80-as évek közepén modellezték az internetes világot, igaz, csak egy kisvárosi környezetben, és hát lássuk be az autóipar nagyja is az övék.
Ha pedig visszatérünk a magyarok szidására, mert ebből is az ország egyik fele sportot űz, akkor meg lesznek, akik szerint paradox módon épp az az erősségünk, amit mások – így Róna – észre sem vesz, mert hogy mi ugye arra vagyunk büszkék, hogy államalkotó nemzet vagyunk immár több mint ezer éve. Most akkor igaznak tűnik a gyarmati sorból kiemelkedők államok problémája, és igaznak az is, hogy régóta önálló az államiságunk. Igaz, hogy állandóan ránk kényszerítenek mintákat, de igaz az is, hogy magunk képére alakítgatjuk ezeket. (Se Szent István, se Mátyás nem lett hűbéres.)
Amennyiben pedig a probléma az, hogy mi csak lemásoljuk, utánozzuk, átvesszük más államok közigazgatási technikáját, és nem magunk fejlesztjük, akkor éppenséggel ezzel az átvétellel már a honfoglalás óta jó barátságban vagyunk, tehát akár erényként is megnevezhetjük. Minden csak nézőpont kérdése.
A gyarmati sor ha hátrány, akkor ugyanígy, ha azt kérdezzük, miben vagyunk jók, akkor azt is mondhatjuk, hogy a nagyhatalmak közti megmaradásban. A történelem nem úgy működik, hogy jó dolgokból jók lesznek, a rosszakból pedig rosszak. Barabási Albert-László az egyik könyvében részletesen ír arról, hogy a magyarok megmaradása éppenséggel annak köszönhető a Rákóczi szabadságharc után, hogy a széthúzó nemesség a feudális jogaihoz ragaszkodott – s ez gyengítette Rákóczi törekvéseit -, de segítette a kulturális különállást és megmaradást egy rendi világban. A szándékolt hatás rossz volt, de a nem szándékolt jó.
Ma az állandó széthúzás nyugatosok és a keleti gyökerekért rajongók közt is rendelkezik azzal az előnnyel, hogy ha a történelem az egyik régió győzelmét hozza, nekünk megvan az az elitünk, amelyik neki drukkol és szót ért vele, s a másiknak szintúgy. Az megint lényeges szempont, hogy a nép vagy nem érti őket, vagy bután hisz nekik, vagy akár erős érzelmi elutasítással viseltet akár mindegyik elitje irányában, mely hol a törökökért, hol a németekért, hol az oroszokért lelkesedik e tájon.
Azt se vegyük készpénznek, hogy a gyarmati sorból csak az alattvalói tudat és a megalázkodási hajlam származik, mert ebből sarjad ki az ellenállási hajlam, a düh, a bosszú, például a folyamatos kuruckodás. Rónának igaza van abban, hogy ha nem bízunk az intézményeinkben, akkor ezt a szívességek hálózatépítésével pótoljuk, de másfelől mennyi individuális kísérletezés szorul belénk, csak hogy senkitől ne kelljen szívességet kérnünk, mert ha valamit nagyon utálunk, akkor az pont ez. Akik nyugatról térnek haza, mint maga Róna is, nem veszik észre, amit a szociológiai értékvizsgálatok oly megdöbbentő tartóssággal kimutatnak: ez pedig nem csak a pesszimizmusunk, de a szélsőséges individualitásunk is.
Ez a makacsság sok esetben a legegyszerűbb összefogásra is képtelenné tesz minket, mert a legkisebb mértékben sem akarunk, és ha akarjuk se tudjuk, hogyan kell alkalmazkodni. A kompromisszumokat nem szeretjük, a közös cselekvés megszervezésének módját nem ismerjük. A magyarok ma gyanúsan nézik még a civil szervezeteket is, mert nem szeretnek szervezkedni, és mert olyan közmondásokat tartanak igaznak, mint a közös lónak túros a háta. Vagyis a magyar nem keleti annyira, hogy hajbókolni tudjon, de nem nyugati annyira, hogy együttműködjön. Szidhatom innen, de dicsérhetem onnan, kedvem szerint lehet igaz mind.
Amikor Róna azt feltételezi, hogy semmiféle kreativitás nincs idehaza, mert hisz közgazdaságilag nem kimutatható, hogy lenne olyan vállalkozás vagy szellemi innováció, amiből mérhető profit volna felmutatható, akkor pont azt nem látja, hogy a magyarok voltaképp egy folyamatos alkotó tevékenységben élnek. Valamit mindig buherálnak, valamit mindig alkotni akarnak. Ahhoz, hogy ezt az állandóan lobogó attitűdöt valaki észre vegye, épp a legfejlettebb országokba, Svájcba, Amerikába kell ellátogatnia, ahol vannak ugyan zsenik, de nem minden bokorban.
Róna oktatói gyakorlatból vett példája, hogy a magyar diák igyekszik a kérdésre azt válaszolni, amit szerinte a tanár hallani akar, s nem a saját gondolatát mondja. De vajon ugyanaz a fiatal, aki az iskolában mindent megtesz azért, hogy megfeleljen, mikor nincs az iskolai környezetben, nem viselkedik kreatívan? Honnan vagyunk abban annyira biztosak, hogy az iskola, a munkahely, az intézmények ki tudják ölni a magyar fiatalokból a kreativitást, amikor a kettős nevelés következtében oly jól őrzik a tehetségüket. (A kettős nevelés a szocializmus leírására volt kifejezés, mikor is mást tanított például ’56-ról az iskola és mást a család.) Túl sok errefelé a kettősség, aminek valamilyen regionális magyarázata lehet.
Kinek higgyünk most, Rónának, aki szerint nincs kreativitás bennünk, vagy azoknak az országimázs-reklámoknak, melyek unalomig sorolják már, hogy a magyarok mennyi mindenben járultak hozzá a világ technológiai fejődéséhez?
Ha elismerjük, hogy a magyarok karakterében elég mélyen benne van az alapvető ambivalencia, a megalkuvás és a megalkuvás gyűlölete, akkor rá kell jönnünk arra is, hogy a mi régiónknak nem a kreativitásával van a gond, hanem, hogy a kreativitása nem hullik termő talajra.
Az olasz Marconi történetesen semmire sem ment találmányával odahaza, viszont Amerikában megcsinálta a rádiót. (A magyar példákat nem sorolom, mindenki tud néhányat.) Róna szerint a pénz és a gondolat közül az abszolút prioritás a gondolaté. Ha vannak jó gondolataink, azok megváltoztatják a világot, a pénz önmagában nem csinál semmit és nincs is jelentősége.
Ugyanakkor a gondolat elsődlegességében csak az tud annyira hinni (optimista jobboldali elmélet egyébként), aki nem látja, hogy ebben a régióban folyamatosan mennyi jó ötlet és terv megy veszendőbe. Mi itt állandóan újabb és újabb ötletekkel állunk elő, és várjuk, hogy melyik lesz befutó. Az adaptációk sem vernek könnyen gyökeret, úgyhogy Róna téved abban, ha valakinek van gondolata, akkor lesz hozzá pénz, paripa és fegyver is. Errefelé épp, hogy nem.
Tettem már barátaimmal kísérletet az elnökjelölti viták intézményesítésére, hogy ne arról szóljon a vita, legyen-e vita, kitaláltuk önálló ötletként azt a stafétát, ami a pártfinanszírozásra fókuszált, és a végén kikényszerítette volna, hogy ezt rendbe rakják a politikusok, és sorolhatnám. Azt is állítom, hogy nyugaton a magyarok ötleteinek töredéke komoly sikert hozott volna már, s ezek egy része akár meg is változtatná a világot. (Nekem momentán egy olyan szociológiai kutatási módszerem van, amely sokkal jobb döntési előkészítést nyújtana a politikusok számára, mint amiket jelenleg a világban használnak, de nem sikerül értékesíteni, itt ülünk évek óta rajta.)
Visszatérve Barabási Albert-Lászlóra, ő mondja valamelyik interjújában, hogy a hálózatelméleti ötleteivel az volt a gond, hogy ha romániai folyóiratokban publikálja, soha nem tud róla senki, s ezért döntött úgy, hogy utazik. Ma a világot már neki köszönhetően más szemmel nézzük, mint őelőtte, de nem csupán a gondolatainak volt ereje, a presztízst és a pénzt is meg kellett szereznie hozzá.
S végezetül nem tudom megállni, hogy kreativitásom egy másik gyöngyszemét ne említsem:
Nem viccelek, bizonyos körökben megoldhatatlannak tűnik annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mitől csupasz majom a csupaszmajom. No, de erről majd máskor, mikor kedvem lesz előásni egy eltemetett vidéki tudományos folyóiratból, ahol publikáltam, hogy legalább Önökkel megosszam a részleteket.
Zsolt Péter
Méltányosság Politikaelemző Központ
Kutatási igazgató
