“Láttad, hogy nézett ez rám?”

Sziasztok!

Megosztanám veletek, hogy mi történt velem ma a 105-ös buszon. Háromnegyed tíz körül szálltam fel a Gyöngyösi utcai végállomásnál, és leültem. Mögöttem a másik sorban egy simlis sapkás fickó ült a barátnőjével. Kezében egy doboz sör, fülében walkman, vagy mp3, nagy hangerővel hallgatta a “zenét”. Elkövettem azt a hibát, hogy hátrafordultam, és ránéztem. Ekkor indult el a lavina. A fickó kedves, intelligens hanghordozással kérdezte a csajától, hogy “Láttad, hogy nézett ez rám?” Ekkor elkövettem a második hibát, mert ahelyett, hogy kussoltam volna, mint az a bizonyos a fűben, megjegyeztem, hogy talán lehalkíthatná a zenét, mert nem biztos, hogy mindenki kíváncsi rá. Ekkor elszabadult a pokol. A fickó közölte, ha nem tetszik, takarodjak, meg különben is, szájba leszek rugdosva. A harmadik hibát ott követtem el, hogy ahelyett, hogy fülemet-farkamat behúzva leszálltam volna a már kezelt jegyemmel, maradtam, és próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem az övé a busz.

A buszon, bár végállomáson voltunk, sokan tartózkodtak, többnyire nyugdíjas nénikék és bácsikák, akik bár igazat adtak nekem, nem tudták megfékezni a végtelenül agresszív és primitív párocskát, akik válogatott jelzőkkel mocskoltak. Mondtam, hogy szólni fogok a sofőrnek, ha megérkezik, mert a 270 FT.-os jegyemért cserébe szeretnék zavartalanul utazni. Erre a csaj leszállt, hogy majd ő lerakat engem a buszról a sofőrrel. Meg is érkezett a sofőr, aki ahelyett, hogy letessékelte volna őket (ha egyedül nem akarta/merte, ott voltak a közelben a kollégái, hívhatta volna őket is), elintézte azzal az egészet, hogy ne zavarják az utasokat, majd bezárkózott a fülkébe, és elindultunk. Roppant kellemes volt úgy utaznom a munkahelyem felé, hogy közben válogatott trágárságokkal becéztek, fenyegettek, hogyha leszállok, majd szájba rúgnak, stb., és persze a zene is ment tovább ezerrel.

A hab a tortán, hogy pár megállóval később felszállt két ellenőr nő a buszra, s amikor a fiatalabbiknak vázoltam a helyzetet, megkérdezve, hogy esetleg ha nincs jegye a párocskának, nem lehetne-e leszállítani őket a buszról, végtelen unalommal nézett rám, hogy neki mi köze van az én bajomhoz, majd ő eldönti, hogy kit kell leszállítani, és kit nem, és különben is mutassam a jegyem. Szavait hangos röhögéssel jutalmazta az ominózus két utastárs. Ennyi a sztori, a Hősök terén leszálltam, mentem dolgozni; nem követtek, nem rúgtak szájba – lehet, hogy korábban leszálltak, lehet, hogy nem, nem tudom, nem figyeltem őket. A tanulság csak annyi, hogy az igencsak borsos árú jegyért cserébe semmi mást nem várhat az ember a BKV-tól, mint a puszta ellenőrzést; zavartalan utazást azt nem. Ha valakit zavar a csöves bűze, vagy a hangos primkó zene, tűrje el, vagy vigyen baseball ütőt magával. Tudom, hogy én vagyok a hülye, miért nem csukom be a szemem, nem fogom be a fülem meg a szám, miért nem úgy közlekedek, mint egy zombi. Igen, vagyok olyan hülye, hogy azt gondolom, ha mindenki csak hallgat, és elfordítja a fejét, nem tesz semmit, akkor az erőszakos, primitív szemét aljanép azt csinál, amit akar, szabadon garázdálkodhat, terrorizálhatja a békés többséget. Itt tartunk ma Magyarországon, Budapesten, a “világvárosban”. Hajrá BKV, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, csak így tovább a morális mocsár mélye felé…. Köszönöm, ha meghallgattok, vagy válaszoltok.