Üzleti tippek

Athén – egy kétlaki szurkoló szemével

admin
admin

2004. 09. 16. 18:21

Nem csődölt be a tömegközlekedés, mennyei volt a tintahal és isteniek a magyar pólósok. A magyar szurkolótábor pedig még az athéni híradóba is bekerült.

Már napok óta égett az olimpiai láng, amikor a görög fővárosba érkeztem. Athén vadiúj repülőtere színes zászlóruhákba öltözve várta az odalátogatókat, akik mindezt ünnepi hangulattal honorálták. A központ felé tartva csodálkozva konstatáltam, hogy a város, amelyben három éven keresztül éltem, nem sokban hasonlított korábbi önmagához. Ilyen szervezettnek még soha nem láttam.


Fotó: MTI


Pazar fejlesztések

A görögök pár év leforgása alatt egy jól funkcionáló, modern metropolisszá változtatták utálva-imádott fővárosukat. A szükséges sportlétesítményeken kívül új autóutak, hidak, metró- és villamossínek nőttek ki a semmiből, és a sokszor átkozott városi káosznak nyoma sem maradt. Mivel ismerem a görögöket, az elmúlt négy év során soha nem kételkedtem abban, hogy jól szerevezett és magas kulturális szintű játékokat fognak szervezni – rácáfolva ezzel az angolszász médiumok károgására -, ám attól azért még én is tartottam, hogy a tömegközlekedés csődöt mond.

Társaságunkban gyakran volt beszédtéma, hogy vajon „hogy a fenébe fog ez a város megbirkózni a világ összes tájáról ideérkező sportolók és rajongók tömegével, ha már a közel ötmillió lakos sem fér el benne”, de Athén megbirkózott a kihívással. A tömegközlekedés, mint amúgy minden más, zökkenőmentesen működött, talán jobban, mint valaha.


No meg a versenyek


Fotó: MTI


Rövid alvás után végre számomra is kezdődhetett az Olimpia! Hétfőn reggel 9-kor az Athéntól 35 kilométernyire fekvő szkiniai evezős pályán kezdtünk. A kapuknál jókedvű, színes trikóba öltözött önkéntesek fogadtak, akik kedves „Jóreggelek” kíséretében ellenőrizték jegyeinket (meg üdítőinket – nehogy már a nem szponzoráló cégek termékeit fogyasszuk).


A lelátó a korai óra ellenére tömve volt szurkolókkal. A legfeltűnőbbek a spanyolok és a magyarok voltak, akik taktikusan a célvonal közelében helyezkedtek el, csak hogy feltűnő helyekre köthessék nemzetiszínű zászlóikat. Míg felmásztam az egyik kicsit kevésbé frekventált lelátóra, izgatottan hallgattam a lelkes konferanszié felvezető szövegét, és már jöttek is a kenusok… majd a kajakosok… Sportolóink kivétel nélkül mind továbbjutottak. Mi, szurkolók, ezt egy elégedett ria-ria-hungáriával nyugtáztuk, majd távoztunk a lelátókról.

Kifelé menet éreztem először, hogy milyen klassz dolog egy ilyen nemzetközi esemény szemtanújának lenni. Jó volt látni, hogy senki nem úgy közeledett a másikhoz, hogy „na vajon ez mit akar tőlem?”, hanem a színkódolás gyors procedúrája után (értsd piros, fehér, zöld ruhadarabok) örömmel csevegett az épp arrajáróval. Mindehhez nem kellett más, mint néhány sportoló, egy-két ciprusfa, meg a lelkes tömeg.



Fotó: MTI


A kajak-kenu futamok után egyórás gyors felfrissülés és irány a város! Míg a zöld metró (a szentendrei HÉV athéni megfelelője), ütemesen robogott a központ felé, én arra vártam, hogy pesti barátaimmal végre találkozhassam. Néhány telefonos egyeztetés után sikerült három olyan üres órát találnunk, amikor egyikünknek sem volt jegye semmire. A viszontlátás örömétől – no meg a 35 foktól – fűtve beültünk egy eldugott mezedopolióba (értsd: sokféle falatka), ahol valóban rettentő sokféle falatkát rendeltünk, persze az asztal közepére. A padlizsánsali, tzatziki, rántott tintahal, és egyéb mennyei (vagy olümposzi?) csemegéktől megmámorosodva legszívesen még órákon keresztül a platánfák tövében csevegtem volna, de szólított a kötelesség; jegyem volt a magyar-oroszra… igen, a pólóra, mi másra?







Drukkerruhák
A meccs után kedvenc olimpiai szórakozásomnak hódoltam és elidőztem kicsit a szellemesebbnél szellemesebb nemzeti kosztümökön. Az alföldi pásztorruhától kezdve, a csikós kalapján és ostorán – no meg persze csikósnéján – keresztül talán még kondért is láttam. A legjobban mégis az a lány tetszett, aki háromszög formájú bikinifelsőjét gondos kézimunkával varázsolta háromszínűvé; két csöppnyi cicijét, két csöppnyi magyar zászló takarta. Nő létemre, ez még nekem is bejött. A másik rettentő ötletes ruhakreálmány a pápai vízilabda csapat tagjaié volt. Szerintem eséllyel indulhattak volna a Legjobb olimpiai szurkoló viselet versenyén, persze ha ilyen lett volna. Egyszerű piros hungary-s trikójukon kívül a scrácok vízipólós sapkákban voltak, melyek fülvédőjéből Pimpa kutyás stílusban két háromszög alakú magyar zászló meredezett az ég felé. Fenomenális volt. Szerintem kötelezővé kellene tenni. A fiúk mások megítélése szerint is olyan ötletesek voltak, hogy néhány nappal később az esti görög hírekben láthattam viszont őket. Véleményük rövid de velős volt: Magyarok, ratata, magyarok, ratata. Jó volt ott lenni, na!

Isteni fiaink



Röpke húsz perc elteltével már a vízilabda-lelátón üvöltöztem. Hajrá Magyarország!… ratata ratata! A reggeli kajak-kenu lelátó sem volt piskóta, de a vízilabda-meccsre összegyűlt magyar szurkolótábor arra még két lapáttal tett rá. Ameddig a szem ellát: totál piros-fehér-zöld. Illegális helyemet elfoglalva (az én olcsó jegyem ugyanis szinte a lelátón kívülre esett) szurkoló honfitársaimtól körülölelve, teljes erőbedobással kiabáltam. Aztán bejöttek a fiúk. Az istenek. És mi még egy decibellel hangosabban ordítottunk. Az a néhány orosz szurkoló, akinek szerencsétlen módon a mi táborunkba szólt a jegye, kicsit félszegen forgolódott. Fiaink ismét frenetikusan teljesítettek és nyertek.

A csodálatos Kalatravás stadionból kifelé menet ért még egy meglepetés; személyesen is szót válthattam az egyik Pimpa kutya szurkolóval. Csak azért vettem észre, mert a hátán, pluszban, egy óriási görög zászló lógott. Így amikor jobban szemügyre vettem, gyerekkori görög barátomat fedezhettem fel benne: Dino hat éve él Magyarországon, én meg két éve Hollandiában, de az Olimpia fergetegében mégis egymásba botlottunk. Hiába, Isten útjai kifürkészhetetlenek. A pár perc múlva megszólító volt pesti kollégám üdvözlésén már nem is csodálkoztam – annyira.

Minden út Athénba vezet

A jókedvű üdítőzés után, indultam a következő meccsre, a görög-Puerto-Ricó-i kosárlabdára. Irány a déli tengerpart! Míg a buszon magyarból görög színekbe vedlettem, párom kissé elcsigázva de lelkesen jegyezte meg, hogy ‘Olyan volt ez a nap, mintha a Liszt Ferenc téren kávéztunk volna!’. Én is így éreztem, persze a kávét leszámítva.

Mire leértünk a tengerpartra, már besötétedett. Egy nagy pizzaszelet elfogyasztása után viszonylag feltöltődve vetettük magunkat a lelátó kék-fehér sorai közé. Görög zászlók, ruhák, sapkák és kitudjamégmik adták meg a kellő hangulatot ennek a késő esti eseménynek. Kosaras fiaink – athéni párom révén ugyanis tiszteletbeli görögnek számítok – lehengerlő technikával és csökkenni nem akaró lelkedeséssel küzdötték be magukat az elődöntőbe.

Éjfélkor hatalmas élményanyaggal feltöltődve és kellő láb-, illetve derékfájással hagytuk el a stadiont. Míg a régi athéni repülőtér aszfaltos útjain a buszok felé vonszoltuk magunkat, a még mindig lelkes önkéntesek hangosan kívántak „jó éjszakát”. Hajnali háromkor igencsak elfáradva, de annál boldogabban kerültem végre vízszintesbe, és azzal a gondolattal léptem az álmok feledtető mezejére, hogy idén Róma helyett minden út Athénba vezetett.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.