Andreas Fogarasi pályaműve 2007-ben elnyerte a Velencei Biennálé legrangosabb díját, az Arany Oroszlánt. Amióta a biennálé létezik – mintegy száz éve -, a magyar pavilon sohasem részesült ilyen elismerésben. Szép nemzetközi sikereket aratott Bollók Csaba Iszka utazása című filmje, valamint – csaknem húsz év után – tavaly újra meghívtak magyar filmet a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválra: Tarr Béla A londoni férfi című alkotását. Ezek ma a magyar kultúra nemzetközileg elismert csúcsteljesítményei.
Bozóki András: politikatudós, a CEU professzora, volt kulturális miniszter
Minden rendben van tehát? Korántsem. A magyar kritikusok mindhárom alkotást fanyalogva, vagy a megérdemeltnél jóval kisebb elismeréssel fogadták. Fogarasi műve éles támadásokat kapott a szakma befolyásos hazai ítészeitől – nem csupán esztétikai, hanem ideológiai alapon -, Tarr Béla filmjét pedig ignorálni próbálta az értelmiségi sajtó és a honi filmes „elit”. Kiemelkedő alkotóink mintha éppen azáltal válhatnának nemzetközileg sikeressé, hogy túl tudnak lépni „e mai kocsmán”. Ha függetleníteni tudják magukat az itthon „megszokott” értékrendtől. Tény, hogy a hazai kulturális véleményformálók közül sokan mást gondolnak a magyar kultúráról, mint amilyennek lát bennünket, és amiért megbecsül minket a világ.
Mert hiszen mi köti össze ezt a három különböző alkotást? A lassúság, a melankólia. Az élet értelmének keresése. A lényeglátás realizmusa. Visszafogott, elgondolkoztató munkák ezek, amelyek éppen ellentétesek a pörgő-rohanó klipkultúrával, a művészetet csak és kizárólag árunak tekintő kereskedelmi mentalitással, valamint az elképzelt „Nyugathoz”, vagy „Európához” való kulturális felzárkózás görcsösen igazodni akaró magatartásmintáival.
CSAK A TESTÜKÖN KERESZTÜL. A hazai kulturális establishment egy része körkörös védelemre rendezkedett be. Egyaránt szemben áll az újat kereső, izgalmas kulturális kísérletekkel, a kortárs kultúra határokat átlépő, legígéretesebb kezdeményezéseivel, valamint a sáncokon kívül rekedt közkultúra képviselőivel, a műkedvelőkkel, az amatőrökkel, a társadalom mindennapi életéből fakadó kulturális igények képviselőivel. Mindazok, akik régóta jogdíjakat húznak műveik rádiós és televíziós sugárzásából, sokra képesek annak megakadályozásáért, hogy az időközben feltűnt új művészek is megtalálják helyüket a nap alatt.
Szelényi Iván és Don Treiman nemzetközi szociológiai kutatásai már a kilencvenes évek közepén kimutatták, hogy míg a magyar politikai elit összetétele együtt változott a rendszerrel, tehát jelentősen kicserélődött, és a gazdasági elit is – bár összetételében lassabban változott – alkalmazkodni kényszerült a gazdasági élet gyökeresen átalakult játékszabályaihoz, addig a kultúra területén nem futott végig a rendszerváltás. Még mindig a XIX. században meghonosodott, homogén, történeti-nemzeti reprezentációra épülő kultúrafelfogás, valamint Klebelsberg Kúnó és Aczél György antidemokratikus rendszerekre kalibrált, szelektív és ideologikus állami kultúrafinanszírozási gyakorlata számít etalonnak.
A kulturális élet szereplőinek régóta pozíciókban ülő része megszokta, hogy túlélése nem a teljesítményétől, hanem politikai lojalitásától függ. Megszokta, hogy aki fizet, az rendeli a nótát. Ebből a szempontból a magyar politika szekértáborokra oszlása nem javított a helyzeten: nem csökkentette, hanem megduplázta a kulturális klientúrát.
Ennek ellenére, az utóbbi, közel két évtizedben biztató tendenciák is mutatkoztak. A demokratikus viszonyok lassan erodálják a diktatúra kulturális szemléletét és örökségét. Lassan, de biztosan terjedőben van a pályázati rendszer, amely sokszor a politika szorításában vergődik ugyan, de ma már senki sem kérdőjelezi meg a létjogosultságát. A határok átjárhatósága, a nemzetközi kulturális kooperáció lehetőségeinek kitágulása korlátozta az állami forrásokhoz politikai kapcsolatok szerint hozzáférő, érdekkijáró középszer befolyását.
A legjobb irodalmi művek megtalálták útjukat Berlin felé, és a nemzetközi fordítói hálózaton keresztül – német közvetítéssel – kijutottak a világba. Márai Sándort, Szerb Antalt, Esterházy Pétert, Nádas Pétert, Kertész Imrét, Bartis Attilát és társaikat felfedezte magának a nemzetközi olvasóközönség. A kortárs zenében Kurtág György, Eötvös Péter, a népzenében és világzenében Sebestyén Márta, Miczura Mónika, Palya Bea, Szalóki Ági, a Muzsikás együttes, a dzsesszben Kathy Horváth Lajos, Tony Lakatos és Szakcsi Lakatos Béla állami mankók nélkül is világszínvonalra emelkedtek. Ugyanez vonatkozik a populáris zenében olyan szereplőkre, mint Yonderboi, a The Moog, vagy a Heaven Street Seven, a színházi művészetekben olyanokra, mint Pintér Béla, Frenák Pál, Szabó Réka vagy a Bozsik Yvette Társulat és a Krétakör Színház.
KITÖRNI A „NEMZETI KULTÚRÁBÓL”. Tematikus kiállításokon és fesztiválokon olyan alkotóink is rendszeresen megjelenhetnek külföldön, akiket itthon nem tekintenek a nemzeti kulturális reprezentáció kanonizált részének. Újra kell értékelni a „nemzeti kultúra” fogalmát, és érdemes felismerni, hogy ennek vonzását nem állítólagos homogén mivolta, hanem sokszínűsége, változatossága, nyitottsága adja. Nem lehet többé ideológiai alapon „bezárkózni a nemzeti kultúrába”, mert egy adott kultúra éppen a más kultúrákkal való állandó kölcsönhatás révén mutathatja fel sajátosságait. A kultúrák közötti nemzetközi párbeszéd egyre inkább analóg szubkultúrák rendszeres találkozásait jelenti. Az állam feladata ebben nem lehet más, mint a rugalmas segítség és az akadálymentesítés: erre szerveződött a Zenei Exportiroda és a Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda. Felértékelődött az adott műfaj nemzetközi terepét jól ismerő, fiatalabb, nyelveket beszélő kulturális menedzserek szerepe.
A nagykiállítások átütő marketingmunkája a közönség figyelmét a képzőművészetek felé fordította, a megerősödő magángalériák pedig – például Kieselbach Tamásé vagy Virág Judité – ezen belül is a kortárs képzőművészet értékhordozó, támogatandó, „trendi” mivoltára irányították a figyelmet. Elkészült a Millenáris, a Művészetek Palotája, a berlini Collegium Hungaricum új épülete, és jelentős kulturális fejlesztés előtt áll Pécs, amely 2010-ben Európa egyik kulturális fővárosa lesz – feltéve, ha képes lesz kihozni önmagából a legjobbat. Általában azok az új művészeti ágak tudtak látványosan fejlődni, amelyek útját nem blokkolhatta le a hatalmi viszonyokba jól beágyazódott késő-kádári kulturális burzsoázia (például a design, a street art, a videoművészet, az új elektronikus zene). Ide kapcsolódik a rendszerváltás utáni korszak legnagyobb kulturális vállalkozása, a ma már összművészeti jellegű Sziget Fesztivál, amely évi több százezer látogatójával a legismertebb magyar kulturális rendezvénnyé nőtte ki magát.
Amiben továbbra is deficit mutatkozik, az a kultúrához való egyenlő hozzáférés lehetősége. Sokan még ma is azt tartják természetesnek, hogy a kultúra a művelt felső-középosztály gyönyörködtetésének eszköze. Azt gondolják, hogy a kultúra egyenlő az udvari vagy nagypolgári kultúrával. Holott pont ez ellen lépett fel az avantgárd száz évvel ezelőtt, s a kultúrának éppen ezt a szűk értelmezését tágította ki az 1968-as, diákmozgalomként jelentkező kulturális forradalom. A szabad Magyarországon nem gondolhatunk a kultúrára úgy, mintha 1968 és 1989 meg sem történt volna. De ma még ott tartunk, hogy a cenzorok helyébe fekvőrendőrök léptek. A kulturális megújulás útja még mindig az akadályfutás.
A kultúra demokratikus kontextusba helyezése egyrészt azt jelenti: a döntéshozók számonkérhetők azért, hogy mire költik az adófizetők pénzét, és mennyire átláthatóak azok az eljárások, amelyekkel a közpénzekhez hozzá lehet jutni. Másrészt pedig a demokrácia azt is jelenti, hogy nem a politika dolga különbséget tenni a kulturális műfajok között – az viszont kötelessége, hogy helyzetbe hozza a kulturálisan hátrányos helyzetű településeket, térségeket, és az ott élő embereket. Ezen a területen a legnagyobb a lemaradás, tehát itt a legsürgetőbb a szemléletváltás. A kulturális esélyteremtés területén mutatkozik a legnagyobb különbség a nyugat-európai országok és hazánk kultúrpolitikai gyakorlata között. De ez már nem a kultúra, hanem a demokrácia ügye. Ha e kettő egyáltalán elválasztható egymástól.
A felzárkózási dossziét szerkesztette: Lambert Gábor, Dániel András és Zsubori Ervin. Közreműködött: Brückner Gergely, Dózsa György, Csák Csongor, Cseke Hajnalka, Simon Ernő, Soproni Béla, Szigeti Tamás és Vass Nóra.
