Nagy kő esett le az Európai Unió vezetőinek szívéről, amikor december 13-án a lisszaboni Jeromos monostor ódon falai között alákanyarították a nevüket az új uniós szerződésnek. A ceremóniát követően többen kerek-perec ki is mondták: eleget traktálták már unalmas intézményi reformokkal az unió lakosait, legfőbb ideje, hogy végre azoknak a kérdéseknek szenteljék a figyelmüket, amelyek az embereket izgatják: új munkahelyek teremtésének, az éghajlatváltozásnak, az energiaellátásnak, a migrációnak és más halaszthatatlan ügyeknek. Az állam- és kormányfők ebben a szellemben egy nappal később Brüsszelben áldásukat adták az EU eddigi legnagyobb szabású válságmegelőző missziójának Koszovóba küldésére, hírül adva „országnak és világnak”, hogy a közösség kész a határozott cselekvésre saját holdudvarában.
KETTŐS STRATÉGIA. Csak remélni lehet, hogy nem törik majd meg a lendület, ahogy a tagállamok egymás után rátérnek a lisszaboni szerződés ratifikációjára, amelynek sikeres lebonyolítása valamennyi országban az előttünk álló év legnagyobb kihívása lesz. Általános a vélemény, hogy az EU az alkotmányos szerződés 2005-ös fiaskója után még egy botlást nem engedhet meg magának, mert az minden eddiginél súlyosabb válságba taszítaná. A vezetők kettős stratégiával próbálják megelőzni a kellemetlen meglepetéseket. Egyrészt hallgatólagos megállapodás van közöttük arról, hogy 2008-ban uniós szinten nem forszíroznak olyan kényes ügyeket, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatják a szerződés jóváhagyását. Másrészt az országok túlnyomó része parlamenti úton készül megerősíteni a dokumentumot, ami biztosabbnak tűnik a mindig kiszámíthatatlan kimenetelű népszavazásnál. Írország az egyetlen kivétel, ahol az alkotmány az ilyen ügyekre kötelezően referendum kiírásáról rendelkezik. Egy vaskos válság kiprovokálásának veszélye abban az esetben leselkedne Európára, ha a leginkább euroszkeptikus közvéleménnyel és sajtóval rendelkező Nagy-Britanniában is szavaznának a szerződésről – Gordon Brown kormányfő ugyanakkor a bírálatok özönével dacolva már a jövő év elején megpróbálja majd keresztülzavarni a törvényhozáson az egyébként általa is csak kényszerből felvállalt szöveget.
Ünnep a Jeromos monostorban. Megkérdőjeleződött az európai álom érvényessége. Fotó: Reuters
Nem éppen bátor hozzáállásról tanúskodik, hogy Európa vezetői nem merik a választópolgárok elé vinni azt a szerződést, amelynek egyik deklarált célja éppen az volt, hogy demokratikusabbá tegye az EU működését. Mindez jelzi, hogy valahol félresiklott a szándék, és a közösség állampolgárait ma elég széles szakadék választja el az uniós projekttől. „Az elmúlt évtizedekben hagyománnyá vált, és az egyébként látványos eredményeket produkáló politikai elit vezérelte folyamat valószínűleg elérte a határait. A közösség alapító honatyái annak idején nem konzultáltak az állampolgárokkal, nem fogalmazták meg túl precízen az integráció végleges célját, az mégis meghozta a gyümölcseit. Mára azonban ez a megközelítés tarthatatlanná vált” – vélekedik Antonio Missiroli, az European Policy Center (EPC) nevű brüsszeli EU-kutatóintézet igazgatója. Az információs technológiák korában – amikor az emberek, elsősorban az interneten keresztül, minden információhoz villámgyorsan hozzájutnak, s közügyekben sokkal aktívabban hallatják a hangjukat – ez az elitista, „én tudom, hogy ti mit akartok” hozzáállás egyre kevésbé működik.
A keleti bővítés előnyeiről és hátrányairól például sohasem folyt nyílt és őszinte párbeszéd a régi tagállamokban, amit az emberek úgy éltek meg, hogy felülről rájuk akarnak valamit erőltetni. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság az utóbbi időben szabályosan rástartolt a közvéleményt foglalkoztató „populáris témákra”, a roaming-díjak leszorításával, a repülőjegy-árak nagyobb átláthatóságával, az egészségre veszélyes kínai játékok betiltásával, vagy éppen az energiapiac megreformálásával demonstrálva, hogy felismerte: a béke és a biztonság garantálása a fiatalabb generációk szemében önmagában már nem feltétlenül igazolja az EU létjogosultságát.
Merkel és Gyurcsány Lisszabonban. Milyen cél felé halad az EU villamosa? Fotó: MTi
A tervezett, de a franciaországi és hollandiai népszavazáson megbukott új alkotmány módosítgatásával kialakított lisszaboni szerződés egy másik deklarált célja a több demokrácia mellett az uniós intézményrendszer hatékonyságának javítása, ami egy minden korábbinál nagyobb létszámú és heterogénebb EU számára lehetővé teszi a gyors reagálást a globális világ kihívásaira. Ebből a szempontból meglehetősen vegyes a kép, hiszen miközben a nemzeti vétójog újabb 50 területen (elsősorban a bel- és igazságügyekben) való eltörlése javítani fogja a döntéshozatal hatékonyságát, az uniós kvázi külügyminiszteri poszt létrehozása pedig koherensebbé teszi majd a közös külpolitikát, az intézményi újítások közül jó néhány csak évek múltán lép életbe. Vagyis addig egyáltalán nem lehet majd érezni a hatásukat.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a lisszaboni szerződés újabb előremozdulást jelentene a föderális Európa felé, jóllehet, az eredeti alkotmányos szerződés szerzői közül nem egy nyíltan vallott ilyen célokat. Miként arra több elemző is rámutatott, messze már az 1993-ban hatályba lépett maastrichti szerződés, amelyben még utalás található az EU föderális elhivatottságára. Az unióban az elmúlt években a föderális tendenciákkal szemben fokozatosan a nemzeti érdekeken alapuló megközelítés került előtérbe, és a maradék szuverenitásukra féltékenyen vigyázó tagállamok inkább az együttműködés kormányközi modelljét részesítették – és részesítik ma is – előnyben.
Ezt a trendet erősíti a bővítés is, amely egyre heterogénebb, és egymással nehezen összeegyeztethető szempontokat hoz be az unióba. Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök a jövőre nézve fontosnak is tartaná egy-két alapkérdés tisztázását. „Európának volt egy álma. Eljött az ideje annak, hogy elgondolkodjunk rajta, vajon ez az álom – ami egy politikai unió létrehozását célozta – érvényes-e még, ha pedig nem, mi legyen helyette?” – tette fel a kérdést a brüsszeli csúcson. A választ Sarkozy várakozása szerint az a tekintélyes személyiségekből álló, „reflexiós csoportnak” nevezett kilenctagú testület adja majd meg, amelynek vezetésére Felipe González egykori spanyol kormányfőt kérték fel az EU-27-ek.
RUGALMASABB MODELL. Miközben a „bölcsek” megbízatása a távoli jövő kémlelésére szól, számos elemző úgy véli, az unióban már középtávon egy rugalmasabb integrációs modell valósulhat meg, amely a jelenleginél nagyobb differenciálódást teremt a tagállamok között. Ilyen irányú elmozduláshoz egyébként a lisszaboni szerződés is hozzájárul az úgynevezett megerősített együttműködés elindításának megkönnyítésével (amikor tagállamok valamilyen szűkebb csoportja egy-egy politikai területen szorosabbra fűzi az együttműködést), és azzal, hogy Nagy-Britannia, Írország és Lengyelország a szerződés több rendelkezése alól is kibúvót kapott. Ezért aztán nem lenne meglepő, ha a következő években az eurózónához, Schengenhez, vagy éppen a legújabb szerzeményhez, a belügyi együttműködésről szóló prümi egyezményhez hasonlóan új integrációs kezdeményezések születnének a hagyományos uniós kereteken belül, vagy éppen azokon kívül. Egy ilyen fejleményt azonban természetesnek kell tekinteni egy olyan Európai Unióban, amely az egymást követő bővítésekkel egyrészt rendkívül sokszínűvé vált, másrészt saját tagjai jól felfogott érdekéből és akaratából egyre több területre terjeszti ki a csápjait.
