Ráadásul az addig felépített erkölcsi normák is széthullottak, mert azt tanították neki, hogy nem szabad hazudni. Ám hamis iratokat kapott, és azt kellett mondania, hogy ő Pongrácz Péter erdélyi menekült kisfiú, és az anyukája a nagynénje.
Majd miután már mindezen túljutottak, tizenöt évesen állkapocstályog-műtéttel kellett szembenéznie. Anyja a műtő ajtajáig kísérte, de tovább nem engedték. „Ha buddhista lennék, azt mondanám: akkor ott volt egy megvilágosodásom, hogy erre engem már megtanított a sors. Arra, hogy anyám bármennyire szeret, nem tud belépni a félelmeimbe, a fájdalomba, ezt egyedül kell végigcsinálnom. Ez ekkor már maradandó tudás lett. Azóta sem akarom az életem lényeges terheit rátenni másra.”
“Nekem tök mindegy, hogy az agresszív fanatizmust zsidók, magyarok vagy indiánok képviselik. Nem fogadom el.”
Popper Péter a fiának, aki sok szorongással kezdte a fiatalságát, már nem merte azt mondani, hogy ne félj, amíg engem látsz. „Mitől tudom én őt megvédeni? Más szöveget írtam elő magamnak. Azt mondtam: te, Gabi, sokat félsz feleslegesen. Annyira bízz meg bennem, hogy én majd szólok, ha tényleg félni kell valamitől.” Ebből persze adódtak komikus szituációk is, amikor az esti vendégek előtt Gabi megjelent pizsamában, és megkérdezte: apa, kell félni? Még nem – hangzott a válasz, és megnyugodva mehetett aludni.
Egy angyalföldi családi ház nappalijában ülünk. Nem sikerült étterembe csábítani. „Egyrészt nem eszem húst, másrészt nem ebédelek” – jött az e-mail, ellenben szívesen lát a lakásán. Lurkó kutyával azonban nem egyszerű megértetni, hogy vendégek vagyunk, a szálkásszőrű tacsi öntörvényű lény. Ám amikor belekap fotós kollégám bokájába, Popper igazolja, hogy válságos pillanatokban azért még ő a falkavezér. Lurkó számára befejeződött a társasági élet.
Nem lehet könnyű a házi hierarchiát fenntartani, különösen, mert a tacskónak biztos otthontudata van, a pszichológus viszont „szellemi kóborkutyának” írja le magát. „Nagyon sokfelé odadugtam az orromat, szellemi iskolák, vallások, misztikus társaságok, politika, és sehol sem tudtam megmaradni. Volt, ami tetszett, de ez nem jelentett többet számomra, minthogy szellemileg felemeltem a hátsó lábamat és odapisiltem, hogy na, ez jó hely, ám továbbmentem.” Élt buddhista kolostorban és Indiában is egy darabig, bejárta szinte az egész világot. Mégis, ma is csak úgy tudja meghatározni magát, hogy „a saját hitemhez hűséges kétkedő vagyok.” Ez a popperi magánvallás. Meggyőződése, hogy kétely nélkül nincs hit, csupán fanatizmus. „Azt meg nagyon utálom”. Nincsenek bizonyosságok, vallja a „bizonytalanság guruja” (ahogyan tanítványai nevezték el a bölcsészkaron) és ezt vállalni kell, emberi kapcsolatokban, hitben, világszemléletben egyaránt.
Soha nem tudja kikapcsolni a kritikai érzékét. Nem iktatta ki akkor sem, amikor Izraelben tanított, és egy könyvet akart összehozni a zsidóságról mint lelkiállapotról. Az egyik alapgondolata az volt, hogy a pszichés sajátosságok között nagyon fontos az önirónia, s a zsidó vicceket zsidók találják ki, és ők is tudják igazán ízesen elmondani. Példaképpen Kohn-vicceket hozott fel. „Na most gondolja el, hogy én Izraelben ezzel micsoda népszerűségre tehettem szert! Teljesen elrontottam a dolgomat az ortodoxiával, természetesen. De nekem tök mindegy, hogy az agresszív fanatizmust zsidók, magyarok vagy indiánok képviselik. Nem fogadom el.”
A háborús élmények hatására – 14-15 éves korában – többször is külföldre akart szökni. Elkapták, hazavitték, és apja, aki akkor már magas funkcióban volt, általában úgy intézte el a dolgot, hogy valamilyen áldiagnózissal befektették a Kútvölgyibe. Később, amikor már átléphette a határokat, mindig visszajött, mert azt tapasztalta, hogy aki nem találja meg a saját szellemi útját Magyarországon, az Tibetben sem fogja megtalálni. „Terentiusnak igaza van, amikor azt mondja, hogy csak égboltot cserél és nem lelket, aki áthajózik a tengeren.”
Nem gondolja, hogy a kultúráját, az anyanyelvét, a szokásait, a gondolkodásmódját, az ízlését, az ügyintézések rejtett útjainak ismeretét illetően tudna még ennél is jobban asszimilálódni. Egyébként is, ha egy népnek nincs baja a saját identitásával, akkor gazdagodásnak éli meg a sokféleséget. „Csak amikor meggyengül a belső kohézió, akkor lesz megint nagyon fontos a nemzeti, a faji kérdés, a rasszizmus, mert az marad már csak összekötő erőnek, hogy aki magyar, velünk tart!” Ezért is érzékeli úgy, hogy manapság az integrációval van baj, és nem az asszimilációval. „Hiába illeszkedik valaki be, akkor is van egy előítélet, amit az érintett vagy beépít és elvisel, vagy nem.” A nevelt lányának, aki mindenre érzékenyen reagált, egy napon azt mondta: nem lehet úgy élni, hogy mindennap megsértődsz valamilyen hülyeség miatt! Ma New Yorkban lakik. Popper Péternek viszont az egész abszurd helyzetről Kellér Dezső jut eszébe, aki egyszer mesélte, hogy amikor munkaszolgálatos volt, megkérdezte tőle az őrmestere: tud-e arról, hogy aki azt a verset írta, hogy „Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország”, az zsidó volt, és lágerbe került? „Alázatosan jelentem, tudom” – mondta Kellér. Borzasztó, csóválta a fejét az őrmester. „Hát hogy nem tudtak erre egy jóravaló keresztény embert találni?”
Tág asszociációkkal adomázik – a könnyed, szemléletes előadásmód tette olyan népszerű előadóvá, bárhol tanított. Akármilyen súlyos dolgokat mond is, rögtön feloldja egy sztorival. S bár „az ember végül csak veszít”, de „csoda végül mindig eshet. Vonuljunk rendben csak tovább!” – idézi be optimista végkicsengésként a popperi magánvallás Kurázsi mamát. Egyik kedvenc visszatérő története szerint a XIX. században pontosan kiszámították, hogy 2030-ra negyven centi lótrágya borítja majd Budapest utcáit. Csak hát közben feltalálták az autót.
Így annak sincs igazán drámai éle, amikor arról beszél, hogy jövendő nagy konfliktusokat lát körvonalazódni. A fehér ember mítosza, ami egyébként is csak egy nagyon rosszízű öntömjénezés, letűnőben van. A világ politikai vezérlése, a civilizáció centruma, amely valaha nyugatra mozgott el, most visszamegy keletre, elsősorban Kínába. „Ezek a népek most értik meg, mint jelent jól élni, rendes lakásban lakni.” Ebből nőhet majd ki az alapprobléma, az iszlám valószínűleg csak egy epizód a konfliktusok sorában. Közben pedig az európai kultúra nagy válságban van, tanácstalan; szerveződik, de nem tud választ adni arra, hogy mi az európaiság. „Egyénileg még meg tudom mondani, hogy ez a belső drámai küzdelme az embernek önmagával.” A saját magával való, mindhalálig tartó belső harc teszi az európait európaivá. Ha valaki ezt feladja, akkor csak fehér ember marad. De hogy mit jelent mindez társadalmi síkon? „Nincs válasz, s ez valami zárórája ennek az európaiságnak. Azt gondolom, hogy egy hanyatló kultúrában élünk, ahol Magyarország kicsit elöl jár a morális és szellemi hanyatlásban.”
Ami nálunk történik, mondja Popper Péter, az nem lóg ki az általános nemzetközi trendből, de a dolog bornírtsága igen. A csábítás – hogy legyél fehér ember, de ne legyél európai – szerinte ott tart: attól vagyok különb, hogy nem születtem valaminek. Nem vagyok cigány, nem vagyok zsidó. Ez egy fokkal még annál is rosszabb, mint amikor az arisztokraták azt gondolták: attól különbek, mint a másik, mert beleszülettek valamibe. „Darvas Iván mindig azt mondta, hogy a csehek valahogy európaiabbak, mint mi. Úgy látom, igaza van. Ugyanezt a hanyatlási folyamatot Prágában kisebb trauma megélni, mint itt.”
Sokáig „odacsóvált” a politikának, de azt mondja, most már nagyon unja, mert fantáziátlan. „Ezeket a jelszavakat jobbról is, balról is hallottam már gyerekkoromban. Nincs egy új ötlete a szocialistáknak vagy a Fidesznek, se senkinek. Ugyanazt ismétlik, ami már tizenötször elpuffant a magyar történelem során.” Abban, hogy felhagyott a politikai publicisztikával, közrejátszott: „én azt látom a baloldalon, hogy elképesztően tehetségtelenek. Sodródó politikát látok, koncepciótlanságot.”
Pedig jó darabig még kitartott a szocialisták mellett azután is, hogy leköszönt a Horn Gyula melletti tanácsadói szerepéről. „Azt láttam, hogy karácsonyfadísznek használ csak, és azt hiszi, én majd biztosítom a pesti zsidóság rokonszenvét.” Amúgy Horn már akkor sem hallgatott rá, amikor – még az 1998-as választások előtt – Popper egy véletlen zürichi találkozón arról győzködte, hogy győzelem esetén se legyen miniszterelnök. „Később azt mondta, hidd el Péter, nem lehetett megcsinálni. Magyarországon olyan a politikai struktúra, hogy csak a miniszterelnöknek van hatalma. Egy minisztert bármikor fenéken lehet rúgni.” De lesöpörte Horn akkor is, amikor azt tanácsolta, hogy 54 százalékos többséggel kormányozni kell és nem koalíciót kötni. Az SZDSZ viszont megharagudott rá.
Egyszer azután azt mondta a szocialistáknak, hogy már csak egy gézai feladatuk van politikailag: megtalálni azt a Vajkot, akiből a szocialista Szent Istvánt meg lehet formázni. „Csend, és azután kiderült, hogy mindenki azt hiszi magáról, hogy ő lehet az. Többet nem hívtak meg.”
A baloldalon – teszi még hozzá -, ha észrevették valakiről, hogy politikailag tehetséges, hát kinyírták, mint riválist és konkurenciát. „A Fideszben is több koncepciózus politikust látok, mint a baloldalon. El kell ismernem.” Ám továbbra is erős benne az olyan karizmatikus vezetőtől való félelem, aki úgy gondolja, hogy politikusnak lenni nem foglalkozás, hanem küldetés. Nem szereti a hit kérdésének a belekeverését a politikába, miként a történelmi tapasztalat is arra inti, hogy ahol túl nagy lett a kupleráj, ott mindig felbukkant egy pasas, aki diktatúrával csinálta meg a hatalmát.
Úgyhogy ma sok olyan politikai erő van, aki ellen jó szívvel szavazna, de nem lát olyat, aki valamilyen társadalmi kibontakozást kínálna. Csak a mítoszteremtés iránti hajlandóság erősödik, mert az élet túl bonyolulttá vált, túl sokfelé kellene alkalmazkodni, több az elvárás és az információ, mint amit az emberi agy fel tudna dolgozni, vagy érzelmileg fel tudna fogni. „A fanatizmus ebből a helyzetből kihúzza az embert, mert minden egyéb információt lesöpör magáról, és marad az, hogy én csak ez vagyok, csak az vagyok.” De kettészakadás korábban is többször volt már a magyar történelemben – pogányság-kereszténység, kurucok-labancok -, úgyhogy ami ismét bekövetkezett, pszichológusi szemszögből hagyományos pszichés állapotnak tekinthető. Popper nem is ezt tartja a legnagyobb problémának, hanem azt, hogy lezüllik az ország. „Lezüllött orvostudományt látok, egészségügyi reform ide vagy oda, lezüllött pedagógiát, lezüllött adminisztrációt.” Az ő új mítosza a kisközösségek erejében fogalmazódik meg, az az iránti bizalomban, hogy talán védelmet nyújtanak a teljes morális lezülléssel szemben. „Mert a kisközösségekben, legyenek Krisna-tudató hívők vagy repülőgép-modellezők, még megvan az igény, hogy fogódzunk egymásba, próbáljuk egymás lelki épségét megőrizni ebben a széteső folyamatban.”
Hiszen csoda végül mindig eshet. Rendben hazavonulok hát.
