Cinikus megjegyzéseket eresztettek meg az egyik hazai mobiltelefon-társaság szakemberei, amikor meghallották, hogy az Európai Bizottság milyen érvekkel támasztja alá a roaming díjak csökkentésének szándékát. Viviane Reding, a távközlésért is felelős biztos ugyanis azzal példálózott, hogy a Lettországból hazatelefonáló máltaiak egy 4 perces beszélgetésért 13 eurót kénytelenek kifizetni. „Mind a ketten, akik egy évben ebbe a helyzetbe kerülnek” – tették hozzá a mobilcégnél.
Turista Görögországban. Olcsóbban szólhat haza, de Brüsszel szerint még mindig nem elég olcsón.
KÉRDŐJELEK. Az európai szolgáltatók – köztük a magyar társaságok és anyavállalataik, a német T-Mobile, a norvég Telenor, illetve a brit Vodafone – és a brüsszeli hatóságok álláspontja a roaming díjak kérdésében már jó ideje homlokegyenest ellenkezik. A Reding vezette csapat szerint az otthoni díjszabásokhoz képest indokolatlanul sokat fizetnek a mobiltelefonjaikat külföl-
dön használó európaiak, és a különbségek országról országra olyan nagyok, hogy az sérti az egységes piac elvét. A cégek szerint a díjak mögött igazolható költségek állnak, a piacon éles verseny folyik, az EU érvelése pedig szakmai alapon megkérdőjelezhető. „A legnagyobb probléma, hogy nem készültek hatástanulmányok a tervbe vett uniós lépésekkel kapcsolatban, pedig ezek rámutattak volna a kérdés bonyolult szakmai részleteire” – mondja Marchhart Pál, a Vodafone Magyarország távközlés-politikai igazgatója.
Brüsszel hajthatatlan, és arra készül, hogy a tarifákat hatósági erővel csökkentse, a társaságok ezért előremenekülnek. Elsőként a Vodafone ébredt, és májusban bejelentette, hogy 2007 áprilisára a jelenleginél 40 százalékkal alacsonyabbra viszi le a roaming nagykereskedelmi díját (vagyis azt az összeget, amelyet a társszolgáltatónak kiszámláz, amikor annak előfizetője a hálózatának lefedettsége alatt hívást fogad, vagy kezdeményez). A napokban hasonló lépést tett több európai mobiltársaság is. A francia Orange, a német T-Mobile, a norvég Telenor, az olasz Wind és Telecom Italia, illetve a svéd TeliaSonera kölcsönös megállapodást kötött arról, hogy 2007 októberétől egymás felé egységesen 45 eurócentet számláznak percenként. Érdekes egybeesés, hogy az önként vállalt bilaterális percenkénti 45 cent pontosan annyi, mint amennyit a Vodafone állapított meg saját magának.
VERSENYHÁTRÁNY. Brüsszelt nem hatotta meg az „önsanyargatás”, és bár üdvözölte a lépéseket, az általa jónak tartott szabályozás bevezetésétől nem tágít. Az uniónak valójában még kapóra is jön az önkéntes lépés, hiszen azt mondhatja, lám-lám a csaknem 50 százalékos csökkentés a korábbi céges érvelések ellenére mégiscsak benne van a piacban. A társaságok szerint ez populista és félrevezető megközelítés. Csodák ugyanis nincsenek, a díjcsökkentés döntő része nem marad az előfizetőknél. A roaming miatt kieső pénzt más szolgáltatásokon kell beszedni, tehát az összes előfizetőre osztják szét.
„A díjcsökkentések alfája és ómegája a kiszámítható, hosszú távú alacsony nagykereskedelmi ár” – ad egy másik megközelítést Drozdy Győző, a Pannon vezérigazgató-helyettese. A belgiumi példát említi, ahol egy roaming perc kiszolgálásáért bármely operátor hálózatában jócskán egy euró feletti nagykereskedelmi árat fizet a Pannon. Ha ezt sikerülne is csökkenteni, a megállapodás az eddigi gyakorlat szerint csak egy évre szólna, vagyis nem tudnának rá kiskereskedelmi árlistát alapozni. Ez változik a hosszú távú, kölcsönös megállapodással.
A mobiltársaságok természetesen a gyakorlatban nem hívásonként, hanem az úgynevezett központi elszámolóházaknál vezetett mérleg eredménye szerint fizetnek egymás felé. A nyaralási szokásokat figyelembe véve egy skandináv cég előfizetői például sokkal többet telefonálnak a mediterrán térség hálózatait használva, mint fordítva, így az elszámolásnál nagykereskedelmi szinten többnyire északról dél felé vándorol a pénz. A déli országok társaságai tehát sokkal kevésbé hajlandóak belemenni az ilyen önszabályozásba. Hasonló logika alapján viszont azzal is számolni kell, hogy az európai díjcsökkentés kedvezőtlenül hathat a globális versenyben. „Ha az unióban a hatóság alacsony árakat kényszerít ki, és például az amerikai cégek ezt kihasználva továbbra is a magasan tartott díjaikkal számolnak el felénk, akkor a pénz elkezd kifelé áramolni” – mondja Marchhart Pál.
