Itt az ideje annak, hogy a megfáradt harcosok elzárják a sifonérba a fegyvereket, szemétre dobják az elrongyolódott transzparenseket, lefeszegessék az arcukra ráfagyott, kényszeredett citrommosolyt, elővegyék a szemüveget, ceruzát, papírt, s nem utolsósorban tisztes és felelős polgármivoltukat; és elkezdjenek számolni, gondolkozni, dolgozni.
Lesz mit számolnia, lesz min gondolkoznia, lesz mit tennie mindenkinek, nemcsak az új – remélem nagyon új – kormánynak.
Mindenekelőtt azt kell tisztán látnia mindenkinek, és elsősorban az új miniszterelnöknek, hogy a parlamenti többség megszerzésével még csak a választásokat nyerte meg, és nem az igazi csatát. Akkor tekintheti majd győztesnek magát, ha sikerül kivezetnie az országot, viszonylag gyorsan és határozottan, a jelenlegi súlyos és veszélyes helyzetből. Sok kérdés merül föl ezzel kapcsolatban. Néhányat felteszek közülük három főszereplőnek: az új miniszterelnöknek, az ellenzéknek és az állampolgároknak.
A MINISZTERELNÖKHÖZ
Képes lesz-e kampányfőnökből és pártpolitikusból államférfivá válni?
Föl tud-e nőni a roppant feladathoz, az ország ügyeinek rendbetételéhez, a nehéz és nem fájdalommentes reformok végrehajtásához?
Kampányutópiák fölfestése helyett képes lesz-e kiállni az ország polgárai elé, és hiteles képet festeni az ország tényleges helyzetéről, kérve áldozatkész segítségüket a feladatok megoldásához?
Megvan-e a tudása és szakértőgárdája ahhoz, hogy az elkövetkező öt-tíz évre az eddiginél jobb, ígéretesebb, sikeresebb országstratégiát dolgozzon ki és hajtson végre?
Lesz-e ereje a szükséges reformokat saját maga és pártja népszerűségének rovására is végrehajtani?
Lesz-e bátorsága és lehetősége arra, hogy pártkáderek, üzlettársak, pereputtyok helyett igazi szakembereket válasszon ki a programok és a döntéshozó központok élére?
Lesz-e ereje és lehetősége gazdasági klienshadának féken tartására?
Lesz-e bátorsága és eszköze ahhoz, hogy a korrupciós járvány kiszorítását saját táborában kezdje el, visszaadva ezzel az emberek hitét abban, hogy van, vagy legalábbis lehetséges tisztességes politika és közélet?
Lesz-e ereje a törvényeknek, jogrendnek az eddiginél jóval nagyobb mértékben érvényt szerezni?
Képes lesz-e a választáson vereséget szenvedett oldal több milliónyi polgárát meggyőzni arról, hogy az ő érdekeiket is szolgálni akarja, s nem fogja tűrni, hogy politikai nézeteik miatt bármiféle hátrányt szenvedjenek?
Lesz-e őszinte szándéka, türelme, kompromisszumkészsége ahhoz, hogy az ellenzékkel érdemi párbeszédet folytasson, s az országot érintő legfontosabb kérdésekben valamiféle együttműködést alakítson ki?
Képes lesz-e – példamutatással, türelemmel, munkatársai kordában tartásával – a hazai közélet civilizálódásán munkálkodni?
Lesz-e benne kellő bölcsesség és kitartás arra, hogy – a demokratikus küzdelem fenntartása mellett – a magyar társadalmat kettéhasító szakadék fokozatos bezárulásán munkálkodjék?
Képes lesz-e elhárítani a sajtóorgánumok időnként túlontúl lelkes támogatását, és tárgyilagosságra, kritikai szemléletre ösztönözni őket; és arra, hogy az ország előbbre jutásán dolgozzanak, ne egyik vagy másik politikai irányzat támogatásán?
Képes lesz-e, másokkal együtt dolgozva, visszaadni a magyar társadalomnak a bizalmat önmagában és az ország jövőjében?
Van-e humorérzéke?
AZ ELLENZÉKHEZ
Nehéz helyzetben van az ellenzék, mert a vereség fájdalmas és keserű. És itt is sok a kérdés.
Képesek lesznek-e a vereség okainak higgadt, tárgyilagos elemzésére, a rutinválaszok elvetésére, a következtetések szigorú levonására?
Képesek lesznek-e a vereség okait elsősorban önmagukban, s nem az ellenfél praktikáiban keresni?
Képesek lesznek-e az elkövetkező hónapokban végre már valóban egy európai típusú modern konzervatív vagy kereszténydemokrata párt (a kettő nem ugyanaz!) eszmerendszerének megfogalmazására, mentalitásának, magatartásának, stratégiáinak kidolgozására; a XIX., XX. századi jobboldaliság tehertételeitől és sallangjaitól, sérelmeitől és indulataitól való megszabadulásra?
Képesek lesznek-e eloszlatni azokat a – többnyire indokolatlan – félelmeket, amelyek sokakban élnek velük kapcsolatban?
Képesek lesznek-e egy olyan új üzenettel, szellemiséggel, jövőképpel, programmal előállni, amely négy éven át együtt tartja, lelkesíti híveiket, és új híveket is szerez nekik?
Képesek lesznek-e hiteles, igazi, vonzó értékeket fölmutatni?
Ellen tudnak-e állni a „minél rosszabb, annál jobb” magatartás kísértésének?
Képesek és hajlandók lesznek-e a kormány javaslatait támogatni minden olyan ügyben, amely az ország érdekeit szolgálja – de legalábbis nem sérti -, vagy ragaszkodnak majd saját programjuk minden pontjához?
Képesek lesznek-e a nyilvánosság terein – sajtó, televízió – megkapaszkodni, pozícióikat megerősíteni, s e tereket a civilizált párbeszédnek, a jelenről és jövőről való gondolkodásnak, a társadalomépítésnek a tereivé alakítani?
Képesek lesznek-e – ellenzéki pozícióból is – az ország súlyos problémáinak megoldásán munkálkodni?
Dolgoznak-e majd ők is azon, hogy a társadalmat kettéosztó hasadék fokozatosan bezáruljon?
AZ ÁLLAMPOLGÁROKHOZ
Ők vannak a látszólag legkönnyebb, de valójában a legnehezebb helyzetben. A legkönnyebben, mert azt hihetik, hogy rajtuk nem múlik semmi, a fejük fölött intéződnek a dolgok. Tévednek. És a legnehezebben, mert nekik kell megfizetniük az elmúlt évtizedek során elkövetett politikai és gazdaságpolitikai hibák kijavításának az árát. Ebben nem tévednek.
A GYŐZTESEKHEZ
Tudják-e azt, hogy az országgyűlési választás nem háború, hanem választás, nem valamiféle ellenséget győztek le, hanem a parlamenti többséget szerezték meg négy évre?
Mentesek lesznek-e a győztes hadseregek gőgjétől, felsőbbrendűségi tudatától, agresszivitásától, kapzsiságától?
A gazdasági és politikai élet szereplőiben lesz-e némi önmérséklet, vagy mindent meg akarnak kaparintani, ami hatalom, ami üzlet?
Tudják-e az egyszerű polgárok azt, hogy az ország rendbetételéért áldozatokat kell hozniuk? És elfogadják-e ezt? Vagy hátráltatnak, fékeznek majd minden átalakulást, amelyből nincs közvetlen hasznuk?
Továbbra is a kiskapukat keresgélik majd, és igyekeznek minden kötelezettség alól kibújni, vagy fokozatosan polgárokká, állampolgárokká válnak, akik felelősséget éreznek az országért (ez természetesen vonatkozik a pillanatnyi vesztesekre is)?
Továbbra is élvezik majd – tisztelet a számos kivételnek – a még mindig virágzó KuK Schlampereit, lomposságot, azt, hogy az adott szónak nincs foganatja, a szerződéseknek igazi érvénye, nincs semminek se következménye, a minőségi munkának nincs becsülete (mindenkihez szól ez a kérdés is)?
Továbbra is panaszkodnak és sajnálják magukat, vagy ki-ki a maga területén hozzálát a problémák megoldásához? Nem a választás: ez lenne az igazi győzelem.
A VESZTESEKHEZ
Nehéz helyzetben vannak. De nem csak nekik, hanem az egész országnak fontos, hogy mielőbb talpra álljanak. És jönnek a kérdések:
Milyen gyorsan tudják feldolgozni a vereség tudatát?
Meg tudják-e őrizni politika iránti érdeklődésüket, odafigyelnek-e majd a közéletre, vagy passzivitásba, közönybe süllyednek? Ez utóbbi magatartással sok kárt okoznának saját irányzatuknak, eszméiknek, az országnak, az ország épülő demokratikus rendjének.
Hajlandók-e áldozatvállalásra, ha meggyőzik őket arról, hogy a tervezett reformok az ország érdekeit szolgálják?
Hajlandók-e elásni a csatabárdot, és ahol lehet, civilizáltan együttműködni azokkal, akik másképp gondolkoznak, mint ők?
Vesztesként is példát mutatnak-e polgári felelősségtudatból, tisztességből?
Képesek lesznek-e részt venni az említett modern európai konzervativizmus vagy kereszténydemokrácia szellemiségének, magatartásának, eszmerendszerének kidolgozásában, meghonosításában?
GYŐZTESEKHEZ ÉS VESZTESEKHEZ
Tudják-e – bizonyára tudják -, hogy sokkal nagyobb volna a siker esélye, ha a társadalom többsége, függetlenül attól, hogy ki kire szavazott, közös ügynek érezné az elvégzendő feladatokat?
Tudják-e – bizonyára tudják -, hogy széles körű társadalmi együttműködés nélkül nehezen, vagy egyáltalában nem lábolhat ki az ország a jelenlegi nehéz helyzetből?
Tudják-e – bizonyára tudják -, hogy az együttműködés évei során csökkenhetne a társadalom kettészakadtsága és a belőle fakadó ellenérzések, ellentétek, gyűlölködések romboló hatása? Elkezdődhetne a társadalom mentális gyógyulása. Ez legalább olyan fontos volna, és akkora győzelem volna, mint a gazdaság lábra állása.
Végül ismerik-e azt az egyszerű szabályt, hogy „nincs egyszerűbb dolog a sikernél: tedd a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő dolgot – és kész”?
