Kupa Mihály ex-pénzügyminiszter 1992-ben, a minisztersége idején kiszámíttatta szakértőkkel, hogy mennyibe kerül a választási kampány, ha mind a 176 egyéni választói körzetben jelöltet indít egy párt, s minden megyében és országosan is listát állít. Az eredmény 1,5 milliárd forint volt, 1992-es árakon számolva, pártonként. „Azóta úgy tízszeres infláció következett be, ma valahol 5 milliárd körül járhat ez az összeg, s akkor még erősen alábecsüljük” – fogalmazott a Figyelőnek Kupa Mihály. A hatályos törvény viszont legfeljebb 386 millió forintos keretet engedélyez a mindenütt jelöltet állító pártoknak, s ehhez azok – legalábbis a választásokat követő hatvan napon belül leadott elszámolásaik szerint – tartják is magukat.
Megpróbáltuk a tényleges költségekről, a kiadások szerkezetéről, a bevételi forrásokról faggatni a pártokat. Részletes kérdéseinkre az MSZP sajtóosztályától e-mailben egymondatos választ kaptunk: „Az MSZP gazdálkodását az Állami Számvevőszék minden évben vizsgálja, és erről tájékoztatja a nyilvánosságot.” A párt kampánystábjának egyik vezetője pedig telefoninterjú során arra a kérdésre, hogy mennyit költenek a szocialisták a kampány során, ehhez még hozzátette: „Természetesen annyit, amennyit a törvény engedélyez”. A szabad demokraták kampányfőnöke, Horn Gábor is úgy nyilatkozott, hogy a törvényes limiten belül maradnak. „Nem is tudunk ennél több pénzt erre szánni, mert nincsenek forrásaink” – jelentette ki. Az MDF kampányfőnöke, Herényi Károly lapunknak szintén azt mondta: annyit költenek a kampányban, amennyit a törvény lehetővé tesz. A Fidesz sajtóosztályától semmilyen választ nem kaptunk.
A közvélemény azonban tamáskodik. A Capital Research februári ötszáz fős reprezentatív felmérése szerint a Fideszről és az MSZP-ről a választóknak csupán 16, az SZDSZ-ről 26, az MDF-ről 33 százaléka hiszi el, hogy csak annyit vagy kevesebbet költ, mint amennyit a törvény megenged. A döntő többség kételkedik, vagy fogalma sincs, mit higgyen. Nem véletlenül, hiszen ha a törvényből indulunk ki, az egyéni jelöltek kampánya még el sem kezdődött, a pártoké pedig csak január 19-e óta tart. Közben az utcákat már hónapok óta elárasztják a politikai plakátok. „Nem emlékszem arra, hogy valaha is ilyen korán beindult volna már a kampány; szűken véve legalább fél éve, de a médiában a ciklus közepétől permanens kampány folyik” – nyilatkozott elégedetten lapunknak egy reklámpiaci cégtulajdonos, aki a pártok előzetes érdeklődése alapján a négy évvel ezelőtti bevételeinek nagyjából a duplájára számít a nyárig. Egy, a kampány menetéhez közeli forrásunk a költségeket firtató kérdésünkre vissza is kérdezett: januártól vagy tavaly szeptembertől számítjuk a kezdeteket? Beleértjük-e a pártok kiadásaiba a humán erő költségeit, az aktivistákra fordított, valamint az infrastrukturális, logisztikai és egyéb pénzeket, a benzinszámlákat, a minisztériumi reklámkiadásokat?
Mert amennyiben szeptembertől kezdve mindent összeszámolunk a négy parlamenti párt esetében, és a cechhez hozzáadjuk az Országos Választási Bizottság 5 milliárdos büdzséjét, a külföldi szavazások lebonyolításának kiadásait, úgy összejöhet akár 20 milliárd forint is. A pártok által mozgósított pénzeknek erre a nagyságrendjére lehet egyébként következtetni abból is, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elnökének tapasztalatai alapján négyévente duplázódik a költség (interjúnk Kovács Árpáddal a 20-22. oldalon). „Ha viszont úgy vesszük, hogy januártól indult a kampány, a szocialisták például, ha megszakadnak sem tudnak 3-4 milliárdnál többet költeni” – saccolta meg a plafont egyik forrásunk. Tekintettel arra, hogy négy éve, amikor az MSZP volt ellenzéki pozícióban, még kettessel kezdődhetett ez a szám, legalábbis feltételezhető, hogy most a Fidesz sem tud majd 4 milliárd fölé menni.
Egy másik bennfentes szakértőnk úgy becsülte, hogy a kisebbik koalíciós partner is a másfél-kétszeresét költi el a négy évvel ezelőtti összegnek, de így sem megy 1 milliárd fölé. Az MDF idei kampányköltekezését 500-800 milliósra tette egy belső forrásunk. A két kisebb parlamenti, valamint a parlamenten kívüli pártok ezek szerint együttesen sem tudnak 2,5 milliárdnál többet „eltapsolni”. Ha a nagyokat is hozzászámoljuk, akkor is „túl sokat kellene a piaci közreműködőknek ellopniuk ahhoz, hogy 20 milliárdra tornázzák fel a summát” – mélázott el az egyik kisebb politikai erő prominense.
Ha a januártól kezdve elköltött pénzekből indulunk is ki, tény, hogy a választási felkészülés legalább már tavaly nyáron megkezdődött. A szocialisták például az országos központban mintegy 60 fős csapatot állítottak fel, részben a házon belüli erők átcsoportosításával, részben 30-40 új ember felvételével (akiknek a bérezése természetesen aligha akkortól jelenik meg a kampányköltségek elszámolásában). A kreatív feladatok elvégzésére szabadúszókat toboroztak, a koordinálást 10-12 fős menedzsercsapat végzi. Ezt egészítik ki a szűk megyei, valamint a 30-40 fős helyi kampánystábok, összesen mintegy ezer ember.
Választási hadjárat – keretek és kibúvók
A LIMIT. Egy jelölt maximum egymillió forintot költhet az 1996-ban módosított, s máig hatályban lévő szabályok szerint, tehát az országos listát állító, minden jelölési lehetőséget kihasználó párt maximum 386 millió forintot fordíthat az országgyűlési választási kampányra.
ALAPÍTVÁNYI KISKAPU. A 2003 tavaszán elfogadott, a pártalapítványokról szóló törvény hivatalos indoklása az volt, hogy a parlamenti pártok a működésüket segítő, tudományos, ismeretterjesztő, kutatási, oktatási tevékenységet végző alapítványokat hozhatnak létre. Valójában azonban az alapítványok a finanszírozás egyik formáját takarják. Az alapítvány pénzügyi gazdálkodási ellenőrzésére államigazgatási szerv- például az adóhivatal – sem jogosult. A jogszabály csak 500 ezer forint támogatási összeg felett írja elő a támogatást nyújtó személy azonosítá-sához szükséges adatok nyilvánosságra hozatalát.
INKOGNITÓBAN. Az üzleti szféra szereplői úgy tudják megőrizni inkognitójukat, hogy nem közvetlenül a pártkasszába fizetik be támogatásaikat, hanem közvetítő szervezeteknek, például az alapítvá-nyoknak – 500 ezernél kisebb részletekben. A pénz pedig úgy „folyik tovább”, mintha az alapítvány nyújtotta volna.
RÉSZLEGES REVÍZIÓ. Nehezíti a tisztánlá-tást, hogy az Állami Számvevőszék csak a pártok vizsgálatára jogosult, az általuk alapított gazdasági társaságok, a holdudvarukba tartozó vállalkozások, magánszemélyek és alapítványok ellenőrzésére nem. A Magyar Közlönyben megjelent beszámolók szerint a pártok a korábbi választásokon egy fillérrel sem költöttek többet a megszabott 386 milliónál, noha a médiaköltésekből utólag az következ-tethető ki, hogy pusztán a hirdetések piaci értéke messze felülmúlja a limitet.
SZŰKÍTETT KÖR. További kibúvó az Országos Választási Bizottság határozata, amely még az Orbán-kormány, a 2002-es kampány idején mondta ki, hogy az Országgyűlés, a kormány és más közigazgatatási szervek nem résztvevői a választási eljárásnak. Ebből következően a kormányzati propagandára fordított pénzek sem tekinthetők a kormánypártok korteskedési költségeinek. Egy másik, ugyancsak ekkor keletkezett állásfoglalás olyképpen tovább szűkíti a kampány-pénz fogalmát, hogy leszögezi: a jelöltek akciói attól az időponttól tekintendők kampánycselekménynek, amikor a jelölő szervezet, a jelölt, illetve a lista nyilván-tartásba vétele meg-történt. A választások kiírásától a hivatalos nyilvántartásba vételig tehát nem érvényesül a korlátozó szabály. A fennmaradó néhány hétben a kiadásaik pedig vélhetően már valóban nem haladják meg a 386 milliót. Hogy előtte mennyit költöttek, arról – a törvény értelmében – senkinek nem tartoz-nak elszámolással.
SZŰKÖS KERET. Mire elég az egymillió? A Fidesz frakciójából 2004-ben kilépett, a Jobbik Magyarországért Mozgalomhoz csatlakozott, s most független színekben induló Körömi Attila néhány hete sajtótájékoztatót tartott választókörzetében, Pécsett. Egy hirdetést is bemutatott az újságíróknak azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a politikai reklámot mindössze egyszer áll módjában közzétenni egy helyi hetilapban, mert be akarja tartani a törvényi limitet, s az egymillió forintos keretből többre nem futja.
Ez az összeg egyébként arra elegendő, hogy 1000 darab csíkplakátot tegyen közzé a város hirdetőtábláin, s egy szórólapot, valamint egy levelet eljuttasson a körzetében minden választóhoz. A postai költség azonban ebbe az összegbe már nincs belekalkulálva, a bemutatkozó anyagokat személyesen dobja be a postaládákba, vagy társadalmi aktivisták segítségével teríti.
Nem minden aspiránsnak kell azért házról házra caplatnia. Értesüléseink szerint az egyik nagy pártnál 5-7 millió forintos ráfordítással kalkulálnak jelöltekként, vagyis a 176 körzettel felszorozva nagyjából egymilliárd forinttal. (Ehhez társulnak azok a pénzek, amelyeket a jelöltek helyi szinten maguk tudnak előteremteni.) Ettől persze lehetnek nagy eltérések is, főleg az úgynevezett billegő körzetekben, ahol szoros verseny várható, bár úgy tudjuk, a szocialisták nem borítékokkal, hanem inkább célzott marketinggel, szakemberekkel, kutatásokkal kívánják segíteni érintett jelöltjeiket. (Persze a régiótól is függhet, hol hatékonyabb a modern eszköztár, hol pedig a birkagulyás-főzés.)
A költések becslése ugyan meglehetősen nagy szórást jelez, de ez még mindig könnyebb feladat, mint a források megjelölése.
A pártok a hatályos törvények értelmében a tagdíjak mellett az állami támogatással, adományokkal, vállalkozásaik nyereségéből származó, illetve egyéb bevételekkel gazdálkodhatnak. A költségvetési támogatás az elmúlt öt évben lényegében nem változott: a négy parlamenti párt 2,3 milliárdon osztozik, a másik három, a legutóbbi választásokon több mint 1 százalékot szerző párt (Magyar Igazság és Élet Pártja, Munkáspárt, Centrum Párt) további 200 millión.
Ezenfelül a négy pártnak a vonatkozó törvény 2003-as módosítása révén létrehozott alapítványai további, összesen egymilliárd forintnyi állami támogatást kapnak. A Budapesti Corvinus Egyetem két kutatója, Ilonszki Gabriella egyetemi docens és Iván Gábor doktorandusz mutatott rá a Népszabadságban megjelent írásában arra, hogy az éves pártmérlegekben a „politikai tevékenység kiadása” rovat kampányévekben mindig alaposan megugrik a többi esztendőhöz képest. (A Fidesz esetében 1998-ban és 2002-ben is több mint a tízszeresére.) A bevallott, és a törvény által megszabott 386 millió forintos kereten belül maradó kampánykiadások a politikai tevékenységként megjelölt összeg 25-30 százalékát teszik ki, az évi teljes kiadásoknak pedig még alacsonyabb hányadát. Ha az egyéb forrásoktól eltekintünk, akkor még „papíron is” 3-6-szoros a költés a bevallott kampányösszegekhez képest – vonja le a következtetést az Ilonszki-Iván szerzőpáros.
Az egyik nagy párt bennfentes szakértője lapunknak úgy becsülte, hogy a kiadások körülbelül egyharmada származhat állami pénzekből. Mintegy 30-40 százalék a magánszféra adományaiból jön össze, a többi pedig „egyéb forrásból”. Ez a kampánybüdzsék legpuhább része. Nem véletlenül tiltaná az Igazságügyi Minisztérium (IM) tavalyi pártfinanszírozási tervezete, hogy a pártok által alapított szervezetek további gazdálkodó szervezetekben részesedést szerezhessenek, illetve, hogy a részben vagy teljes egészében költségvetési pénzből gazdálkodó jogi személyek hozzájárulhassanak a pártvagyonhoz. Igaz, ennek törvénybe iktatása is csupán szűkítené az „egyéb forrásokat”, de nem oldaná meg a költségvetésen különböző trükkökkel átfolyatott pénzek problémáját. Ezt tudomásul véve is nehéz vitatkozni az igazságügyi miniszterrel, aki szerint a pártfinanszírozás rendszerének radikális átalakítására lenne szükség. „A helyzet rendezésre szorul, zárttá kell tenni a pártok gazdálkodását, s kimutathatóvá a rajtuk keresztül futó pénzeket” – hangsúlyozta a Figyelőnek Petrétei József. A pártok vagyona ugyanis nem látható teljes mértékben. A törvény nem veszi figyelembe az ingyenes szolgáltatások azon tömegét, amit az aktivisták, támogatók nyújtanak azzal, hogy szabadidejükben térítésmentesen munkát végeznek.
Az IM 2005-ben elkészített új törvénytervezete a pártok által alapított szervezetek szabályozása mellett azt javasolta, hogy a vagyonba tartozzon bele az ingyenes szolgáltatások nyújtása, s az a piaci értékén legyen elszámolható. Kifejezetten a kampányra vonatkozó módosítási javaslat lett volna, hogy a személyenként elkölthető 1 millió forintos értékhatár emelkedjen: az egyik elképzelés szerint 300 ezer forinttal, míg egy másik variáció szerint drasztikusan, 5 millióra – vagyis a valóságos költés szintjére.
A tervezet előírta volna továbbá, hogy a számviteli törvénynek megfelelően a pártok kettős könyvvitelre legyenek kötelezettek, s szűkítette volna az adományozók körét. „Ez biztosította volna, hogy a bevétel és kiadás transzparens legyen, s megszűrte volna azokat a láthatatlan pénzeket, amelyek ma adományként vagy egyéb csatornákon kerülnek a pártokhoz” – jegyezte meg az igazságügyi miniszter.
Kupa Mihály. A pártoknak reális mértékű költségvetési támogatást kellene kapniuk.
Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások eredményeként született, többször módosított törvény ugyanis kizárólag a külföldi államoktól kapott támogatást tiltja. Már a kezdetektől élt az a szabály, hogy a jelentősebb, 500 ezer forint feletti, illetve a 100 ezer forintnak megfelelő értéket meghaladó, külföldről származó tételek adományozóinak kilétét közzé kell tenni. Ám hiába írja ezt elő a törvény, ha a pártoknak az így érkező tételeket „feldarabolják”. Az alapítványok működésébe sem lát bele senki.
VISSZACSORGATÁS. A minősített parlamenti támogatást igénylő tavalyi tervezet a fiókban maradt, csakúgy, mint a korábbi hasonló próbálkozások. Pedig Gyurcsány Ferenc is azt javasolta még 2003 végén, hogy „a jelenlegi három-négyszeresére kellene emelni a pártok működési, és mintegy ötvenszeresére a választási kampány költségvetési támogatását”. Kormányfőként ezt már nem ismételte meg.
Bauer Tamás. Egyik párt sem híve az adományozás szigorú szabályozásának.
Bauer Tamás közgazdász, SZDSZ-es politikus, 1999-ben – még országgyűlési képviselőként – törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentnek a pártok gazdálkodásáról, amelynek központi gondolata az volt, hogy a pártok semmiféle adományt ne kaphassanak, működésüket kizárólag az állami költségvetési támogatásból és tagdíjakból finanszírozzák. Bauer érvelése szerint a tiltásra azért lett volna (s lenne ma is) szükség, mert a magánadományok képében többnyire az állami vagy önkormányzati költségvetésből származó pénzek kerülnek közvetítő utakon a pártkasszákba. „A visszajelzésekből azt kellett megállapítanom, egyik párt sem híve az általam szorgalmazott egyértelmű és szigorú szabályozásnak” – jelentette ki Bauer lapunknak.
Kupa Mihály más irányból közelít a helyzet rendezéséhez: a kampányfinanszírozást meglátása szerint akkor lehetne „kifehéríteni”, ha a társadalom levetkőzné azt az álszent hozzáállást a politikához, hogy a képviselők „borzasztóan sokat keresnek, túl vannak fizetve, nem kell őket támogatni, mint ahogy a pártokat sem, tartsa el őket a tagság”. Úgy véli, a tiszta helyzet megteremtése érdekében Magyarországon az első lépésként arra lenne szükség, hogy a pártok reális mértékű támogatást kapjanak a központi költségvetésből, s ne kényszerüljenek a valós költések egy részének eltitkolására.
Mennyi a visszajáró?
Az állami és az önkormányzati beruházások esetében már-már véletlen, ha nincs a háttérben „visszafelé folyatott pénzmozgás” – állította egybehangzóan az „egyéb források” kapcsán több beszélgetőpartnerünk is. A bennfentes közbeszédben általában 10 százaléknyi „visszajáróról” beszélnek, ami az egyik fontos forrása a politika pénzügyi igényeinek. A rendszerváltás óta kifinomultak a technikák, a pénz olykor hatalmas köröket fut be, az úton láthatatlanná válik, a bejáratott felek félszavakból pontosan tudják a koreográfiát. „Ördögi összjáték zajlik” – jellemezte az elterjedt népszokást egyik beszélgetőpartnerünk.
Az egyik egyszerű technikához nem kell más, csak egy evás adózó vállalkozó, aki bizalmi viszonyban van a politikussal vagy a párttal. Ő ad egy teljesen szabályos számlát, mondjuk 10 millióról. Leadózza a 15 százalékát, marad 8,5 millió szabadon felhasználható, „tiszta pénz”. A célszemély, mondjuk, félmillióval honorálja a közreműködést, a maradék 8 milliót megkapja kézbe – vagy még egyszerűbb, ha a jó barát e pénzből kifizeti a nyomdaszámlát.
Ez persze csak aprópénz, nagy összegeket a nagy beruházásokból lehet visszafolyatni. Katona Kálmán MDF-es politikus, egykori informatikai miniszter a minap sajtótájékoztatón tette közzé hat, a közelmúltban megépített autópálya-szakasz költségeivel kapcsolatos összehasonlító vizsgálatának eredményét. Azt tapasztalta, hogy a teljes beruházási összegek között is hatalmas különbségek vannak, de ezeknek csak egy része magyarázható az eltérő földrajzi viszonyokkal. Az azonos munkafolyamatokért kifizetett összegek összehasonlításakor az egyes munkaszakaszokon szintén nagy különbséget talált a piaci, az átlag és a kiszámlázott összegek között. Érdekes módon, az egyik helyen a zúzott kő, a másik helyen a szalagkorlát, a harmadikon a hüllőháló kerül jóval többe, mint normál piaci körülmények között.
