Nem hiszem, hogy érdemes elolvasni a konvergenciaprogramot és értékelni a benne lévő számokat – fogalmaz Duronelly Péter, aki szerint az elmúlt négy évben minden kormányzati prognózis már a megjelenés pillanatában kételyeket ébresztett, s a valóság mindig sokkal rosszabb lett, mint ami a programokban szerepelt. A Budapest Alapkezelő befektetési vezetőjének a véleményét, hogy nincs okunk hinni a számokban, számos más kollégája is osztja a kormány által az EU-nak benyújtott új konvergencia-programmal kapcsolatban. A frissítésre azért volt szükség, mivel az unió évente elvárja, hogy a legutóbb csatlakozott tagországok számoljanak be gazdaságuk felzárkózásáról, és jelöljék ki, vizsgálják felül az EU gazdaságához, illetve az eurózónához való közeledés menetrendjét.
KISZÁMÍTHATATLAN REAKCIÓ. A Gyurcsány-kormány beiktatását követően a legelső gazdaságpolitikai lépések között volt tavaly decemberben a Medgyessy Péter kabinetje által benyújtott, s nyilvánvalóan tarthatatlannak bizonyuló konvergencia-program leporolása. A kormányfőnek valószínűleg Brüsszel felé is kellemetlen perceket okozna – nem beszélve a gazdaság iránt érdeklődő és az euró-csatlakozással kapcsolatos tragikomédiát figyelemmel kísérő választókról -, ha a saját maga által jegyzett program tarthatatlanságát nyilvánosan kellene beismernie már egy év után. Más kérdés, hogy az EU-vezetők reakciója nehezen számítható ki, hiszen immár alapvetően politikai, és nem közgazdasági kérdésről van szó. „Az unió gyakorlatilag felrúgta a stabilitási és növekedési paktumot, így sem erkölcsi, sem politikai alapja nincs a konvergencia-programokat nem teljesítő országok bírálatára” – fogalmazott egy elemző.
Ha a kormányfő nem is, de a jegybank és a makrogazdasági elemzők gyakorlatilag már kész tényként kezelik, hogy nem tartható a menetrend, ha ezt nem kíséri megfelelően hiteles költségvetési, államigazgatás-átalakítási program. Szakmai berkekben ugyanakkor az is megfogalmazódott, hogy mennyire félrevezető az a kormányzati retorika, amely a 2010-es csatlakozás fiaskóját arra hivatkozva próbálja majd megmagyarázni, hogy az ellenzék nem partner az államháztartás alrendszereinek megreformálásában. Egyébként már most is hallani ilyen hangokat (lásd a Veres János pénzügyminiszterrel készített interjút – Figyelő, 2002/42. szám). Egyrészt számos nem kétharmados törvény is van, amely alapján reformokat el lehetne indítani, másrészt pedig az államháztartási hiánycélt reformok nélkül, roppant egyszerű kiadáscsökkentő eszközökkel is el lehet érni.
Az államháztartás egyensúlyhiányát nem lehet a konvergencia-programban foglaltak szerint csökkenteni anélkül, hogy a kormányzat ne nyúlna alapvetően hozzá a nagy elosztó rendszerekhez, ne definiálná újra, hogy mi az állam és mi a magánszektor szerepe. Erről azonban még koncepcionális elképzelések sem láttak napvilágot. A jelenlegi politikai elit – beleértve a kormányt és az ellenzéket is – képtelen arra, hogy konstruktív jövőképet alakítson ki. „Márpedig e nélkül a konvergencia-program számai nem többek, mint telefonszámok” – ironizál Duronelly Péter.
CSÚSZÁSBAN. A jegybank novemberben kiadott konvergencia-jelentése szerint a korábbi programban meghatározott költségvetési pályához képest 2004-ben a GDP 2 százalékát, míg az idén várhatóan a 3 százalékát is elérő csúszás mutatkozik. Márpedig 2010-es belépést feltételezve, az államháztartásra vonatkozó kritériumot (a hiány nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát) 2008-ra kellene teljesíteni. A jegybanki és a piaci elemzők egyaránt úgy vélik, ez nem lesz tartható. A kormány eddigi deficitcsökkentési elkötelezettségét látva nem tűnik túlságosan hitelesnek az a stratégia, amely egyre nagyobb hiánycsökkentést irányoz elő az egyes konvergencia-programok során. A Reuters legfrissebb, novemberi körkérdésének konszenzusa szerint például az idén 7,4 százalék lehet az államháztartás GDP-arányos hiánya, ami jövőre 7,8 százalékra emelkedne.
Mindebből az a végkövetkeztetés adódik, hogy gyakorlatilag semmi nem kényszeríti se a jelenlegi, se a következő kormányt arra, hogy önszántából betartsa a konvergencia-programokat. Visszagondolva a rendszerváltás óta eltelt időszakra, azt látjuk, hogy csak a pénzügyi krízisek hoztak érdemi szerkezetváltozást az államháztartásban. A rendszerváltás idején például alig pár napi devizatartalék volt, a Bokros-csomagot gyakorlatilag a mexikói válság kényszerítette ki. „Vagy ránk omlik jövőre az egész magától, vagy megvárjuk a következő nemzetközi pénzügyi válságot”- foglalta össze a nem túl biztató alternatívákat egy közgazdász.
A gazdasági programot politikai nézőpontból vizsgálva elemzők megállapítják, hogy az MSZP-SZDSZ kormány a konvergencia-jelentéssel saját korábbi ígéreteinek fogságában vergődik. Az euró bevezetéséről szóló vita idején a kormányfő kezdetben a jóléti kiadások megnyirbálása ellen foglalt állást, majd a heves támadások nyomán gyakorlatilag két-három nap alatt átállt a 2010-es eurózóna-csatlakozást propagáló kommunikációra. Ezek után nyilvánvalóan roppant kellemetlen lett volna egy nem ennek szellemében készült koncepcióval előállni. A 2010-es csatlakozáshoz való ragaszkodás alapján készült konvergencia-program ugyanakkor jobboldali választási győzelem esetén veszélyes csapdát is magában rejt. E szcenárió szerint az ellenzékbe szoruló MSZP ráfoghatja a kormánypárti Fideszre, hogy annak hibás gazdaságpolitikai lépései miatt esik kútba az euró bevezetése. Kormányzati pozícióból pedig mindig nehéz – főleg a ciklus végén – a múltra hivatkozva védekezni. Nagy kérdés az is, mi lesz akkor, ha a tavaszi választásokon a jelenlegi kormánypártok győzedelmeskednek. Ebben az esetben saját maguknak állítottak csapdát a 2010-es dátumhoz való ragaszkodással, amiből nem lesz könnyű komoly presztízsveszteség nélkül kimászni.
