Gazdaság

Vasúti anziksz

Balassagyarmat vasútállomásán unatkozó vasutasok beszélgetnek a forgalmi irodában. Megtehetik, szombat délután van, s ilyenkor a madár sem jár errefelé, még saját szárnyain sem, pláne nem vasúton. Nincs dolguk tehát. Legalábbis semmi, amit szabályzatok, vagy utasítások írnának elő számukra. Igaz ugyan, hogy már reggel fél hétkor, majd tizenkét órája is üres műanyag flakonokat, csipszes zacskót, csokipapírt, cigisdobozt hordott szét a szél az egyik feldőlt kukából, de hol van az megírva, hogy a ráérős vasutas szemetet szedjen az állomáson.


Vasúti anziksz 1

HLAVAY RICHÁRD, a Figyelő munkatársa.

RÉGI SZÉP IDŐK. A két világháború között nemcsak a balassagyarmati, de a környék számos más településének állomása is a társasági élet központjainak egyik volt. A kétszintes épületben kaszinó üzemelt, nagyanyáink odajártak táncolni, és cigányzenekar fogadta a fővárosból érkező csühöst. Ma az állomásépületben alig van élet. A gyarmatiak szép lassan leszoktak a vonatozásról, amin nincs is mit csodálkozni. A fővárost két irányból lehet elérni: Vác felé majdnem négy, Aszód felé „csak” két és negyed óra, miközben autóval forgalomtól függően egy-másfél órába telik.

Az elmúlt évtizedekben számos magyarországi település lakóit, főleg a mellékvonalak mentén élőket sikerült leszoktatni a vonatozásról. A MÁV-nál azt mondják, csak rettenetes veszteséggel üzemeltethetők ezek a kis vidéki településeket összekapcsoló vonalak. Mégsem siettek szabadulni tőlük, mert veszteségforrásként remek szolgálatot tesznek, amikor állami pénzért kilincsel a vasúttársaság. Világos, hogy ezeket a vonalakat helyi kezelésbe kell adni, Európa fejlettebb régióiban sincs ez másként. Kérdés persze, hogy az érintett régióknak lesz-e pénzük, hogy támogassák a fenntartásukat. A személyszállításhoz ugyanis dotációra van szükség, az utazás költségeit nem lehet egy az egyben az utasokra hárítani. Az osztrákok vagy a svájciak például ahol lehetett, turisztikai vállalkozásokra bízták a mellékvonalak üzemeltetését. Néhol családi vállalkozásban járatják nyáron a vonatokat, s az állomásokon szállást is lehet foglalni, bringát, sílécet, sőt hegyi vezetőt is lehet bérelni.

A MÁV-nak azonban nem feltétlen a mellékvonalak okozzák a legnagyobb veszteséget. Sokkal inkább az, hogy egy kicsit mindenki ért hozzá, hogyan kell szervezni a társaság mıködését. Ezért helyi, sőt alkalmasint országos politikusok is bele-beleszólnak, hová menjen intercity (IC), hol kinek a kezelésében legyenek bizonyos létesítmények. Az egrieknek például presztízskérdés, ahogy mondják, hogy a városnak saját, közvetlen fővárosi IC-je legyen. Miközben a megyeszékhelytől legfeljebb húszpercnyi vonatozásra lévő, füzesabonyi állomáson keresztül, a Miskolc-Budapest IC-re csatlakozva egyszerıbben, kisebb költséggel megoldható volna ugyanez a feladat.

Ráadásul miközben a helyi és országos notabilitások igyekeznek a maguk kedve szerint igazítani a menetrendet, a vasutasok zöme körömszakadtáig ragaszkodik a békebeli rendhez, amelyben az nincs is, amiről nem szól utasítás. Piros jelzés például nincs is, csak vörös. Valószínıleg a MÁV az egyetlen olyan vállalat Magyarországon, amelynek a mıködését olyan – rendeleti súlyú – előírások szabályozzák, amelyeket saját maga alkotott. Ezek betartását természetesen saját maga ellenőrzi.

KORLÁTOZVA. A pálya sok helyen olyan irgalmatlanul elhasznált, hogy legfeljebb 40 kilométeres sebességgel lehet rajta haladni. Az egyébként hosszát tekintve európai összehasonlításban is megfelelő pályahálózat egyik, vagy talán legnagyobb hibája, hogy meglehetősen lerobbant állapotban van, ezért egymást érik a sebességkorlátozások. Még Budapest és Hegyeshalom között sem lehet meghajtani a szerelvényeket, pedig ez a pályaszakasz a MÁV egyik büszkesége. Nem csoda, hogy a napokban meghirdetett gazdasági miniszteri reformcsomag egyik célja, hogy minél nagyobb hosszban óránként 160 kilométeres sebességre alkalmassá tegyék a vaspályát. Vasútszkeptikusok szerint kész csoda lesz, ha a reform megvalósul. Eddig ugyanis egyetlen kormánynak sem sikerült még felrázni a kómából az államvasutat.

Csodák azonban vannak. Az említett szombat délután, egyszer csak egy család jelent meg a balassagyarmati állomáson, akik nem utazni, csak vonatozni akartak. Talán nincs még veszve minden.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik