Választásokra készülve a parlamenti pártok többnyire kidolgozzák a programjukat, azután támogatókat keresnek hozzá. Önök előbb konzultálnak a lakossággal társadalmi, majd a vállalkozókkal gazdasági kérdésekben. Működtethető így is a demokrácia?
– Idehaza ez még újszerű, ám Amerikában vagy Franciaországban is kezd így működni a politika. Ifjabb Bush elnök az amerikai üzleti élet leggazdagabb elitcsoportjainak az elvárásait valósította meg az összesen 1700 milliárd dolláros, két részletben végrehajtott adócsökkentési programjával. A francia vezető üzletemberek pedig már előre szavaztak Chirac elnök programjáról, amikor kitöltöttek egy csekket a nevére és azt mondták: ha azt a programot valósítod meg, amit megbeszéltünk, akkor nemcsak rád szavazok, hanem még finanszírozlak is.
– Ennek a mindenirányú konzultációsorozatnak azért óhatatlanul van bizonyos kommunikációs töltete is. Hogyan alakulhat ki ebből egy olyan program, amelyet azután a megkérdezettek körében mindenki magáénak érez?
Úgy állunk, mint 1240-ben, amikor megérkeztek a tatárok, s nem voltak kővárak.
– Először is a menetrendről: augusztus elején kézbesítünk egy levelet a magyar gazdasági élet vezető szereplőit tömörítő szervezeteknek, s azt kérjük, hogy küldjék el nekünk az elmúlt években készült dokumentumaikat, elemzéseiket. Megnyitunk továbbá szeptember elején egy weboldalt, amelyen tíz kérdésünkre reagálhat bárki, akinek van véleménye például arról, hogy milyen legyen a radikális adócsökkentés Magyarországon, mi legyen az állam szerepe, hogyan kellene egy kisvállalkozási struktúraváltási programot vagy egy vállalkozásélénkítő programot elindítani. Szeptember közepétől jönnek a személyes konzultációk, amelyeket Orbán Viktor részvételével folytatunk le, nagyjából december végéig-közepéig. Ebben a háromszáz üzleti szervezetből azzal az ötvennel-hatvannal ülünk le tárgyalni, amelyeknek a véleménye valamilyen szempontból döntőnek tűnik. A konzultáció célja tehát, hogy a gazdasági élet szereplőivel együtt készüljön el a Fidesz választási programjának a gazdasági része.
– Biztos sokan örülnek majd annak, ha végre kibeszélhetik magukat, de még mindig nem értem, miként lesz ebből pártprogram?
– Úgy, ha már a kiindulásnál magunk elé tűzünk valamilyen egyszerű logikát. A mi logikánk pedig az, hogy Magyarországon két területen lenne szükség döntő áttörésre a következő négy évben. Az egyik az államháztartási reform, a másik egy kisvállalkozási struktúraváltás.
– Az államháztartás nagy rendszereinek átalakítása örökzöld politikai sláger. Mi újat tudnak ebben mondani?
– Azt mondjuk, hogy az európai szocialista piacgazdasági modell reformra szorul. A jóléti állam német-francia rendszere már nem versenyképes az amerikai és ázsiai piaci vállalkozói modellekkel. Azt mondjuk, hogy az államnak felelősséget kell vállalnia a jó minőségű egészségügyért, az oktatásért és családi, gyermekvállalási programokért. Másért nem. A magyar helyzet egyébként éppen a fordítottja annak, ami Nyugat-Európában kialakult. Úgy működik egy sajátos szociális piacgazdasági modell, hogy rugalmas a munkaerőpiac, miközben alacsony színvonalú az állam szolgáltatása. Az állam pont azon a három területen nem ad minőségi közszolgáltatást, amelyek a legfontosabbak. A magyar állam az erőforrásait a bürokrácia fenntartására fordítja, a közigazgatásra, egy nem hatékony önkormányzati rendszerre, s egy olyan szociális rendszerre, amely nem segíti a gyermekvállalást. Gyengék vagyunk a versenyképes állami közszolgáltatások terén, és erősek a rugalmas munkaerőpiac feltételeiben – az előbbin kell tehát javítanunk.
– Ez önmagában is méretes feladatnak tűnik. Mit jelent a másik sarokpont, a vállalkozói struktúraváltás?
– A kiindulópontunk az, hogy Magyarországon a foglalkoztatottak mintegy kétharmadát, sőt, ha a statisztikákból „eltűnt” ötszázezer embert is figyelembe vesszük, akkor inkább 70 százalékát adó kisvállalkozói szektor mintegy felénél öt éven belül nagyberuházással együtt járó struktúraváltásra van szükség. Körülbelül másfél millió munkahely van veszélyben a következő négy-öt évben, mivel nemcsak a globális, de a regionális verseny is egyre éleződik. Ha ezt a kisvállalkozói kört nem tudjuk struktúraváltással segíteni abban, hogy versenyképes legyen, akkor az eurózónához való csatlakozás időpontjára – és annak következtében – gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe kerülnek. A profilváltás pedig nem megy nagyberuházás nélkül. A gazdaságpolitika feladata a következő öt évben az, hogy az állam, a pénzügyi szektor, az európai uniós pénzügyi transzferek, a globális működőtőke-beáramlás együtt segítse a kisvállalkozói szektor nagyberuházásokra épülő struktúraváltását.
– Újabb Széchenyi Tervvel?
– Igen, részben, de több túlélési stratégia is van. Az egyik, ha valaki a multiknak tud beszállítani. A másik az uniós transzferek végleges tőkeként való becsatornázása a kisvállalkozások struktúraváltási folyamatába. Ez most nem működik, sőt a gazdasági tárca új koncepciójában majdnem megszűnik – 10 százalékra csökken – a végleges tőkejuttatás aránya, amit elfogadhatatlannak tartok. A harmadik vonal pedig, hogy az állam a gazdaságpolitika, az iparstratégia és a szolgáltatói stratégia keretében meg kell, hogy mondja, melyik hét-nyolc ágazat lehet a leginkább életképes. Azt gondolom, hogy a mai kormány és az ellenzék, meg az üzleti élet szereplői is pontosan tisztában vannak ezzel. Tehát a logisztika, tranzitgazdaság, gyógyszeripar, biotechnológia, Budapest, mint szolgáltató központ, vagyis az infrastruktúra, az oktatás, a tudásgazdaság jelenti a jövőt. Ezzel nincs is baj, addig, amíg az elméleti oldalról nézzük. Ez azonban nem megy át a gyakorlatba, nincsenek olyan programok, amelyekkel eljutnának a kisvállalkozókhoz. Vagyis az államnak a gazdaságpolitika keretében meg kell adnia a kitörési pontokat, s ahhoz pénzt kell rendelni (úgy, ahogyan tettük a Széchenyi Tervben, csak most sokkal szélesebb módon, s úgy, ahogyan a Nemzeti Fejlesztési Tervben egyébként már megjelenik).
– Az elkövetkező évek előrelátható költségvetési szorításában? Honnan?
– Mind az államháztartási reformra, mind a kisvállalkozások struktúraváltására a radikális adócsökkentés révén előálló bevételi többletek adnak forrásokat.
– Azért nem teljesen magától értetődő dolog, hogy egy „adóforradalom” bevételnövekedéssel jár…
– A magyar gazdaság sajátosságai alapján mi ezt várjuk. Magyarországon speciális jövedelemszerkezet alakult ki az 1968-cal indult sajátos tervgazdasági reformfolyamat eredményeként. Létrejöttek olyan egyedi jövedelemtermelő és -rejtő technikák, amelyeknek a következménye ez a nagy szürkegazdaság. Ebben mára eltűnt ötszázezer ember – a foglalkoztatottak 9 százaléka a statisztikákból -, s 16-32 százalék közé teszik a nem adózó gazdaság arányát. (Ausztriában ez 10 százalék, az EU régebbi tagállamai közül e téren „vezető” Olaszországban 19-20 százalék). Szóval, ha jól közelítjük meg az adócsökkentést, és az valóban radikális, akkor megmozdul a GDP 16-32 százaléka. Ha a legalacsonyabb értéket fogadjuk is el, az is 3000 milliárd forint körüli, eddig nem adózó GDP-t jelent. Ha ennek legalább az egyharmadát sikerül kifehéríteni, akkor ebből olyan források származnak, amelyből elindítható egy második, szélesebb Széchenyi Terv. A magyar gazdaság problémája ugyanis megítélésem szerint az, hogy nagyon sok jót kipróbáltunk kicsiben, de az egész gazdaságra nem néztük meg, hogyan működik.
– Talán mert a magyar gazdaság egyensúlyi szorításában, a konvergencia-program kötöttségei között több mint kockázatos minden olyan lépés, amely a bevételi oldalon nehezen kiszámítható következményekkel jár. Ha mégsem az Ön várakozásai szerint fehéredik a gazdaság, az például kitolhatja az eurózónához való csatlakozás időpontját?
– Fordítva látom. Ha nem lépjük meg a radikális adócsökkentést, annak segítségével az államháztartási reformot és ezt a bizonyos struktúraváltást, akkor nem tudjuk teljesíteni az euróövezeti csatlakozás során vállalt feladatokat, és nincs 2010-ben euró. A magyar gazdaságban olyan teljesítményhiány van a jelenlegi struktúrában, olyan nagy a potenciális és a tényleges teljesítmény közötti különbség, hogy a mai gazdaságpolitikai szerkezetben én nem látom lehetségesnek a 2010-es euróövezeti csatlakozást. Nem véletlen, hogy sorra tolják el az időpontot, s nyilvánosan, vagy a belső anyagokban 2011., sőt már 2013. az aktuális dátum. Ezt azonban tragikusnak találnám. Igen, tragikus következményekkel járna, ha Magyarország 2010-ben nem lenne képes csatlakozni az eurózónához. Addigra valamennyi versenytársunk szinte bizonyosan átveszi a közös valutát, és a kimaradás olyan kockázatot jelent a forint árfolyama szempontjából, ami nagyon sebezhetővé teszi egy valutaspekuláció esetén. Mindez akár 15-20 százalékos leértékeléshez és két-három évnyi erős gazdasági visszaeséshez vezethet. Tehát mindenképpen és mindenáron vállalni kell a 2010-es eurócsatlakozást, csakhogy ez a jelenlegi gazdaságpolitikával és a magyar gazdaságban létrejövő GDP szerkezetében nem biztosított. Közgazdászként talán nem illik történelmi példával előhozakodni, de nagyjából úgy állunk, mint 1240-ben, amikor megérkeztek a tatárok, s nem voltak kővárak.
– Az euró lenne a magyar gazdaság kővára?
– Méghozzá 2010-es bevezetéssel. De az odáig vezető utat az államháztartási reformmal, a kisvállalkozói struktúraváltással és radikális adócsökkentéssel kell kikövezni.
– Azért a kételyeimet nem csökkenti, ha arra gondolok, hogy a jelenlegi kormány is nekifutott egy radikális adóreformnak, széles körű szakmai ötleteléssel, bizottságosdival, s a végén szültek egy egeret…
– Ennek a bizottságnak én is tagja voltam Draskovics Tibor akkori pénzügyminiszter felkérésére, úgyhogy tanúja voltam, hogy rögtön az elején nem adóreformra kérték fel ezt a bizottságot, hanem akadálymentesítő programra. Az ígért három hónap helyett ráadásul csak hat hetet adtak rá, így a testület heroikus munkával szült egy egeret. De éppen erre az egérre vágyott a megrendelő: a miniszterelnök úr kifejezetten azt kérte, hogy egy akadálymentesítő programot állítsunk össze.
– Tehát a valódi adóreform Ön szerint egyszerre növeli a költségvetési bevételeket és fehéríti a gazdaságot?
– Így van. Nem hiszek a feketemunka elleni adminisztratív eszközök eredményességében. Soha nem győzhet az állam a kreatívan könyvelő magyar vállalkozóval szemben. Az emberek méltányos, korrekt adórendszerre vágynak, s 1990 után ezen a területen bizonyosan nem következett be rendszerváltás. A magyar üzleti élet szereplőin olyan lelki súly van, amely visszatartja a teljesítményt, a beruházásokat, a foglalkoztatást és persze az adózást. A lelki súlytól való megszabadulás önmagában katarzis élmény, a politikai rendszerváltás átvitele az adórendszerbe.
– Mit kellene ledönteni, ha nem bársonyos átmenetben, hanem valódi adóforradalomban gondolkodnak?
– Ez majd a konzultációk menetében alakul ki. Egyébként az a Fidesz kiinduló javaslata, hogy a mostani, a GDP 40 és 50 százaléka közé eső centralizációt vigyük le 30 és 40 százalék közé, közelebb az alsó értékhez. Továbbá, hogy a radikális adócsökkentés három feladatot teljesítsen: egyszerűség, stabilitás, kisebb adóterhelés, ebben a fontossági sorrendben. A végcélja pedig az kell, hogy legyen, hogy nőjön a foglalkoztatottság. Ugyanis az 56,6 százalékos magyar aktivitási ráta 8 százalékponttal kisebb, mint az EU átlaga. Ha nő a foglalkoztatási szint Magyarországon – amihez egy radikális adócsökkentés jó kiindulópontot ad – az már költségvetési többletet hoz. Mindebből persze még semmilyen konkrétum nem következik az egyes adófajtákra. Azt, hogy mennyi legyen a tb-járulék, vagy hogy az iparűzési adót el kell-e törölni, vagy hogy egységes jövedelemadó kell, egykulcsos szja legyen-e – majd az üzleti élet szereplői mondják el.
– Az államháztartási vagy az átfogó adóreform az elmúlt hét évben sem kormányon, sem ellenzékben nem jellemezte a Fidesz gazdaságpolitikáját. Miért lesz most másképp?
– A Fidesz-kormány ugyan a család területén próbált tenni a saját logikája szerint, de az oktatásban és az egészségügyben valóban nem. Kétségtelen, hogy Magyarországon ma már semmire nincs garancia. De az eurózóna-csatlakozás, jóllehet sokakban nem tudatosult Magyarországon, nagyobb kihívás, mint akár a rendszerváltás, akár az unióba való belépés. Bár csak technikai kérdésnek tűnik, valójában azonban a következő, 2010 utáni három-ötéves időszakra belövi a magyar gazdaság mozgásterét az, hogy milyen átváltási árfolyamon megyünk be az eurózónába. Az pedig, hogy milyen árfolyamon engednek be, azon múlik, milyen lesz a magyar gazdaság teljesítőképessége 2005 és 2010 között. Ez megítélésem szerint az eddig tárgyalt kérdésektől függ: teremtünk-e radikális adócsökkentéssel forrást az államháztartási reformra (ami tehát három közszolgáltatás minőségi megjavítását jelenti), s van-e forrásunk a kisvállalkozási reformra. Remélem, hogy a politikai szereplők körében előbb-utóbb felébred a veszélyérzet. Azt gondolom, hogy a katasztrófa előtti veszélyérzet az egyetlen és utolsó garancia arra, hogy ezt a harmadik mérföldkövet, 1990 és 2004 után a 2010-et, végre komolyan vegyük.
– Talán ebből indul ki Demján Sándor is, aki – miközben a Fidesz a saját logikája mentén kezd konzultációkba – a négy parlamenti pártot szeretné egy asztalhoz ültetni. Lát erre esélyt?
– Ezeket a konzultációkat nem most kellett volna elkezdeni, hanem az uniós csatlakozás előtti évben. Most már túl közel vannak a választások. Viszont azt gondolom, bárki nyer 2006-ban, az első lépésnek annak kell lennie, hogy összehívja az akkori parlament akkori pártjainak a gazdaságpolitikusait, és ír/finn mintára társadalmi-gazdasági megállapodást kötnek egymással, valamint az üzleti és társadalmi élet szereplőivel.
– Ám ha a választásokig megint árkokat ásunk, hogy kezdődhetne meg egyből azt követően azok betemetése?
– Az azért nem elképzelhetetlen, hogy ősszel a Fidesz előjön egy gazdaságpolitikai javaslattal, ebben a kisvállalkozások helyzete, a munkahelyteremtés, foglalkoztatás-bővítés, az államháztartás kérdései, adócsökkentés szerepelhetnek. Ezekről a választások közeledtével persze nem lehet megállapodni, de meg kell állapodni 2006 közepén, bárki kormányoz. Nem a parlamenti erőviszonyok miatt, hanem mert a politika egésze van válságban Magyarországon, de az Európai Unióban is. Tehát ha bármely politikai erő egy széles társadalmi-gazdasági megállapodási rendszer nélkül belevág egy ilyen programba, azzal politikai öngyilkosságot kockáztat, s félúton vissza fog fordulni. Sokkal bölcsebb lesz, remélem, ami itt következik, hogy 2006 közepén leülnek a felek és 2006 második felében kidolgozzák azt a közös, közmegegyezésen nyugvó társadalmi-gazdasági megállapodást, amely reményeim szerint elvezet minket az euróig. Ha ez nem történik meg, bármely fél hibájából, akkor kisebbek az esélyeink a 2010-es euróra, annál nagyobb viszont a veszélye egy 2010-2012 közötti, kifejezetten erős visszaesésnek.
