VIGVÁRI ANDRÁS közgazdász, egyetemi docens, az IDEA Finanszírozási Munkacsoport vezetője
Ismét előtérbe került a versenyképesség és az államháztartás „terjedelmének” kapcsolata az Európai Bizottságtól érkező figyelmeztetések, valamint az adóreformot kidolgozni hivatott testület felállítása kapcsán. A makroközgazdászok az államháztartást mintegy fekete dobozként kezelik, és reformok alatt mindenképpen az újraelosztás mérséklését értik.
Véleményük szerint a versenyképesség csak így javulhat. Pedig nem kis fejtörést okozhatna számukra, hogy a versenyképességi listák élén jelentős centralizációs hányaddal működő gazdaságokat találunk. A versenyképesség és centralizációs hányad között nincs feltétlenül összefüggés.
FOGALOMCSERE. A magyar gazdaságnak fel kell-e vennie a néhány környező ország által odadobott kesztyűt, be kell-e szállnia az adóversenybe? Ez a kérdésfeltevés megint leszűkíti a megoldásra váró problémát, az ügy összetettebb megközelítést igényel. Különösebb kockázat nélkül megjósolható, hogy a hazai közbeszédben a versenyképesség mai, rendkívül népszerű fogalmát rövidesen az abszorpció, vagyis a tőke és az (uniós) támogatások elköltésének „képessége” váltja fel. Nézetünk szerint az ország abszorpciós képessége az a fogalom, amely a magyar gazdaság problémáinak exponálására alkalmas.
Szűkülő mozgástér
Az elkövetkező időszakban érdemben szűkülhet a fiskális politika mozgástere. Ennek fontosabb okai a következők:
DUZZADÓ DEFICIT. Az utóbbi három évben az államháztartási kiadások növekedtek, s ezzel együtt a deficit is felduzzadt.
A nagyobb hiány hosszabb távon káros hatása nem egyszerűen a növekvő államadósságban mutatkozik meg, hanem abban is, hogy e megnövekedett kiadások nem szolgálták a gazdaság reálkonvergenciáját. A kiadási szerkezetben jelentős szerepet játszottak a „perverz újraelosztást” okozó tételek. A finanszírozás rendszere az államháztartás különböző alrendszereiben (például az egészségügyben, oktatásban, önkormányzati szektorban) „rossz üzeneteket” közvetítenek, vagyis ésszerűtlen döntésekre ösztönzik a szervezeteket. A gazdálkodás hatékonyságának elégtelenségéből és/vagy a közpénzek nem rendeltetésszerű felhasználásából a hiány többszörösét kitevő pazarlás következik. Fontos azt is látni, hogy a versenyképesség megőrzéséért (értsd: adócsökkentésért) kiáltó vállalkozói szektor jól körülhatárolható része beszállítóként a kormányzat „nagyvonalúságában” érdekelt.
CSÖKKENŐ ÖNKOR-MÁNYZATI ÖNÁLLÓSÁG. Az állami expanzió együtt járt az EU-csatlakozás nyomán felértékelődő önkormányzati szektor pénzügyi önállóságának további erodálódásával, ami a szabad felhasználású, önrészként mozgósítható bevételek részarányának csökkenésében ragadható meg. Az önkormányzati szektor egyes meghatározó szereplői az ellehetetlenülés határára kerültek.
KÉRDÉSES UNIÓS SZALDÓ. A csatlakozásból adódóan az uniós közös költségvetésbe teljesítendő befizetések „biztos” kiadásnak számítanak. Az onnan nyerhető támogatásoknak viszont csak kisebb része nyerhető el automatikusan – bizonyos normatív kritériumok teljesítése esetén, nagyobb része pályázati úton használható fel. E támogatások finanszírozása ráadásul utólagos. A nettó befizetői pozíció kialakulása 2004-ben végül az egyösszegű támogatásnak köszönhetően nem következett be, mintegy 81 milliárdos támogatási többlet alakult ki. Idén a visszatérítés az ötödére csökken, 2006-ra megszűnik. Az eredményes pályázatokhoz szükséges önrész felmutatása, illetve a projektek előfinanszírozása éppen az európai árfolyam-mechanizmusba, az ERM II-be történő belépésre tehető, amely jelentős nyomást gyakorol a büdzsé kiadási oldalára.
„NEM-UNIÓS” BERUHÁZÁSOK. A beruházási kiadásokat nagyrészt leköti az uniós támogatásokhoz szükséges önrész biztosítása. Az ebbe a körbe nem illeszkedő invesztíciók elmaradása és az ebből adódó feszültségek növekedése reális veszély.
FELADVÁNY. Az aktualizált konvergenciaprogramból (lásd a táblázatot) jól érzékelhető, hogy a gazdaságpolitikának milyen feladványt kell megoldania. A felzárkózás (reálkonvergencia), az euró bevezetése (nominális konvergencia) és a külső adósság finanszírozhatósága képezik a mostani célfüggvény főbb paramétereit.
A folyó fizetési mérleg hiányával és kezelésével kapcsolatosan felvetődik az ikerdeficit (a folyómérleg és az államháztartás egymással összefüggő deficitjének) kérdése. A magyar folyamatok ugyan nem igazolják a „klasszikus” ikerdeficit helyzetet, de korántsem közömbös a külgazdasági egyensúly szempontjából az államháztartás kiadási szerkezete. A hazai állami lakástámogatási rendszer nemcsak súlyos és „perverz újraelosztást” előidéző kiadási többletet indukál, de a lakossági megtakarítások lefékeződésével is jár. Az állami kiadások tehát szerkezetükben befolyásolják a gazdasági fejlődést.
Ez tanulságul szolgálhat az uniós transzferek hatásaival kapcsolatosan is, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a transzferek egy részének lehívása nem javítja majd a gazdasági egyensúlyt. A folyó fizetési mérleg szempontjából nem mindegy a projektek külföldi importtartalma. Az utólagos finanszírozás miatt az import egyensúlyt rontó hatása hamarabb jelentkezik, mint a támogatás fizetésimérleg-javító hatása. Szintén lényeges az utólagos finanszírozásból adódó, az állami büdzsé deficitjét növelő „time-lag” hatás. Emellett a konkrét projektek növekedést és költségvetési kiadást generáló hatása sem pontosan ismert.
E sok ismeretlenes egyenlet megoldásához a teljesség igénye nélkül néhány lehetséges kitörési pontra irányítanám a figyelmet. Az önkormányzatok forrásabszorpciós képességét lehetne javítani azáltal, ha növekedne a helyi adók súlya az önkormányzati bevételekben. Ez együtt járhatna a vagyoni típusú adók szerepének növelésével (például érték alapú gépjárműadó és építményadó), illetve az iparűzési adó valamilyen új helyi adónemmel (például a személyi jövedelemadóval) történő kiváltásával. A kalkulálható helyi adóbevétel az önkormányzatok hitelképességének növeléséhez és az igazságosabb közteherviseléshez is elengedhetetlen. További lehetőség az önkormányzati forrásszabályozási rendszer kiszámíthatóvá és egyszerűbbé tétele. A központi támogatások összegét a konvergenciaprogramban meghatározott paraméterek teljesüléséhez kellene kötni. A támogatási jogcímek száma radikálisan csökkentendő, a kiegyenlítést szolgáló támogatások elosztását pedig jóval átláthatóbbá kell tenni. Mindezek az önkormányzatokkal kötendő társadalmi-gazdasági megállapodásban rögzítendők. 
E lépések nem volnának öncélúak. Lehetővé tennék, hogy az önkormányzatok középtávú – mondjuk az EU tervezési ciklusához igazodó – terveket készítsenek, ami határozottan javítaná a nemzetgazdasági szintű fejlesztési tervek megalapozottságát, és mérsékelné annak kockázatát, hogy a megvalósult önkormányzati beruházások későbbi működtetése veszélybe kerül.
A szubnacionális kormányzati szinten bekövetkező reformértékű változások kikényszerítenék a központi szint működésének megváltozását, hiszen a megállapodások eleve csökkentik az ágazati minisztériumok informális érdekérvényesítő képességét.
