 |
Noha számos hazai kreátor törekszik erre, „tetőtől talpig” egy helyen felöltözni ma Magyarországon még csak kevés divatháznál lehetséges. Ráadásul ezek is amolyan upper class „lelőhelyek”, így a tehetős középrétegek kénytelenek szakosodott üzletekben összeválogatni ugyanannak a márkának különböző összetevőit – magyarán ha megvan a ruha, a cipő és a táska, rendre hiányzik az illat, az ékszer és a márkák körében újra divatos kendő. Miért is lenne persze más a helyzet, ha a nagy külföldi „házak” sem tartják fontosnak, hogy Budapesten is felépítsék helyi „divatpalotájukat”. (Kivétel persze akad, hiszen nemrég nyílt egy ilyen profilú épület a Deák Ferenc utcában.) Mindezzel akkor kellett igen bántóan szembesülni, amikor korunk egyik divatpápája úgy hozta el hozzánk legfrissebb női-férfi illatkreációit, hogy öltözékeiért, kiegészítőiért Párizsig, de legalábbis Bécsig kell utaznunk. Pedig ő napjaink egyik legfontosabb és legmeghatározóbb divattervezője. Alkotásai egyfajta intellektualitásról, néha bonyolultságról árulkodnak, de mindig gyönyörűek. Egyszerre avantgárd és klasszikus, kultúrákat és korszakokat köt össze.
Mindehhez persze az is kellett, hogy ne szakadjon el gyökereitől: debütálásakor ugyanis a japán munkások praktikus ruhatára ihlette alkotásait. Amilyent varrónő édesanyja is viselt, s amely a divatszakmában tapasztalható egoizmussal és túlzásokkal ellentétben inkább a tisztesség és becsületesség erényét hirdeti. Ő tehát Yohji Yamamoto, aki bár itt van, mégis hiányzik a divatban hajdan Párizzsal vetekedő Budapestről.
