Salvador Dalí a 20. század egyik legmeghatározóbb képzőművészeként a világ minden részét hagyott nyomot: az elmúlt két évben két filmben (Dalíland, DAAAAAALÍ) is megörökített festő művei sokszor elképesztő árakon cserélnek gazdát a műtárgypiacon, kisebb-nagyobb grafikái és festményei pedig a tolvajok gyakori célpontjai.
A szakácskönyvet és borbibliát is író, még egy szürreális csokireklámban is feltűnő Dalí élete fő művei pénztárcákon, hátizsákokon, illetve filléres posztereken köszönnek vissza, a leginkább nagyszabású emlékét azonban csak kevesen ismerik: ez a szülővárosában, a spanyolországi Figueresben lévő Dalí Színház és Múzeum, ami leginkább egy tojások sorával megfejelt középkori várkastélyra hasonlít.
Az élete utolsó öt évében, 1984-1989 közt a névadónak is otthont is adó – a végső nyughelye is itt van, a színpad alá temették – együttest az ország két kevéssé ismert építésze, Joaquim de Ros i de Ramis és Alejandro Bonaterra jegyzi, akik mindvégig szorosan együttműködtek a külső homlokzatokra pékárukat álmodó Dalíval.
Az 1968-ban már elkészült, de csak 1974-re valósággá vált tervekben a város egykori színházépületének romjait is felhasználták: a spanyol polgárháború alatt romba dőlt, a következő évtizedekben pedig nem helyreállított maradványok megmentéséről a város 1960-ban hozott döntést, azzal a céllal, hogy azt Dalí-múzeummá alakítják. Az apropó megalapozott volt, hiszen addigra a festő nem csak világhírű lett, de az egykori színház volt az, aminek előcsarnoka több mint három évtizeddel korábban helyet adott az első önálló kiállításának.
A nyolcvanas évek derekán kisebb-nagyobb bővítéseken áteső, eredeti formáját azonban azóta is megtartó múzeum és színház ma a világ legnagyobb Dalí-gyűjteményét rejti, gerincét pedig az alkotó személyes tárgyai, illetve az általa őrzött munkák, festmények (köztük utolsó olajképe, az 1983-ban született A fecskefarok), háromdimenziós kollázsok, hologramok, optikai illúziók, különböző szerkezetek, illetve furcsaságok adják.
Ezek közül kiemelkedik az eredetileg öt példányban készült Mae West Lips Sofa (1937-1938), amit a hosszú időn át szexszimbólumként emlegetett színésznő és énekesnő, a korábban általunk is bemutatott Mae West ajkai inspiráltak:
Figueresben ez még meglepőbb környezetben mutatkozik be, hiszen Dalí egy egész Mae West-szobát hozott tető alá, így ha jó szögből nézzük a termet, akkor az orr, a két szem, illetve a száj együtt visszaidézi az ikon arcát:
A gyűjteményben olyan műtárgyak is helyet kaptak, amiket a rinocéroszok iránt rajongó névadó maga gyűjtött össze, így a látogatók a szürrealista Marcel Duchamp és a manierizmus zsenije, El Greco több munkáját is felfedezhetik a falakon, egy galériaszint pedig Dalí kifejezett kérésére egy barátja, Antoni Pitxot – a múzeum későbbi igazgatója – munkásságát mutatja be.
A homlokzat sokkja nem az egyetlen nagy meglepetés, ami a látogatókat várja, az egykori színházi tér is különleges lett: a hatvanas évek sokszor emlegetett geodéziai kupoláinak (az elv egy magyar képviselőjét korábban már bemutattuk) egyike fedi, nézőtere pedig egy nyitott kert lett, ablakaiból aktszobrok figyelik a betérőket.
Az így megszületett udvar közepén egy korai Dalí-installációt (Rainy Car, 1938) idéző autó kapott helyet, benne növényekkel, csigákkal, illetve pénzbedobásra eleredő esővel:
A tojás motívuma egyébként nem csak ezen a festőhöz kötődő épületen bukkan fel: a Cadaques-ban lévő háza tetejére is jutott belőle néhány, jelképezve az újjászületést, illetve a születést:
