Az elmúlt napokban a kormányzati politikusok minden eddiginél nagyobb kommunikációs össztűz alá vették a jegybankot. Gyurcsány Ferenc kormányfő szerint az MNB a „minél rosszabb, annál jobb” politikáját követi, és tudatosan árt a gazdaságnak. Miként fogadta e nyilatkozatot?
– Azt gondolom, ez csak félreértés lehet. Felelős miniszterelnök nem mondhatta ezt.
– Miben áll a félreértés?
– Senki sem feltételezheti a jegybankról, hogy tudatosan árt a gazdaságnak, pláne nem a miniszterelnök. Elfogadom, hogy míg az MNB célja az infláció alacsonyan tartása, az árstabilitás elérése és fenntartása, addig a kormány számára az infláció esetleg kevésbé fontos a jegybankénál jóval összetettebb célrendszeren belül, és ebből összeütközések adódnak. Másutt is így van ez a világon, minket tehát nem zavarnak az itthoni támadások, tesszük a törvényben előírt dolgunkat. Azzal is egyetértek, hogy nem jó a jelenleg működő gazdaságpolitikai keverék, ám ez nem a jegybank felelőssége. Azért szigorú a monetáris politika, mert túl laza a fiskális politika, s amíg az utóbbi nem válik fegyelmezettebbé, addig mi sem lazíthatunk. Ezt a törvények sem engedik meg, de nekem szakmailag is az a meggyőződésem, hogy a gazdaság számára az alacsony infláció biztosítja az optimális növekedési feltételeket.
– Mikor beszéltek utoljára e kérdésekről a miniszterelnökkel?
– Gyurcsány Ferenccel erről még nem cseréltünk eszmét. A kormányülésen, amelyen legutóbb részt vettem, nem került szóba a téma, a miniszterelnök úr pedig egyelőre nem látogatott el a monetáris tanács ülésére, ahová pedig meghívtam. Draskovics pénzügyminiszter úrral időről időre leülünk, ám a négyszemközti beszélgetések alkalmával sem sokkal nagyobb köztünk az egyetértés, mint a nyilvánosság előtt.
– Ön szerint a monetáris tanács létszámának várható megnövelésével, amit a jegybank és az ellenzék is opponál, módosul-e a jegybank monetáris politikája?
– A monetáris tanács jelenlegi kilenc tagja közül senki sem érvel a magasabb infláció, illetve az óvatos változtatások politikájának feladása mellett, és nem hinném, hogy négy új tag bekapcsolódása nagymértékben megváltoztatná a monetáris politikát. E kilenc emberből aligha tudnak az újak annyi tagot maguk mellé állítani, hogy többségbe kerüljenek, ha esetleg azzal az utasítással érkeznének hozzánk, hogy számottevő mértékű kamatcsökkentést kell végrehajtani.
– Mégis az Alkotmánybíróság elé viszik a módosított jegybanktörvényt. Van-e ennek értelme, miután a köztársasági elnök, bár visszaküldte a jogszabályt a parlamentnek, nem emelt alkotmányossági kifogásokat?
– Továbbra is úgy gondolom, helyes lenne, ha egy ilyen fontos intézményrendszert érintő kérdésben az Alkotmánybíróság is állást foglalna. Bár nem tudni, a taláros testület a törvény betűjével való ütközést vizsgálja-e, vagy azt is nézi, hogy a törvény szelleme megfelel-e az alkotmányban foglaltaknak. Mádl Ferenc állásfoglalásából világosan kiderült, hogy a törvénymódosítás szelleme nem megfelelő. Állítása szerint nincs szükség a jegybanktörvény módosítására, mert az egyfelől csökkentené az MNB függetlenségét, másfelől ellentétes az uniós jogszabályokkal.
– Önök deklarálták, hogy nyilvánosságra hozzák a monetáris tanács üléseinek jegyzőkönyvét. Ebből kiderülhet, ki hogyan szavaz. Ez egyfajta védekezés a kritikákkal szemben?
– Régóta vitatkozunk azon, helyes lenne-e a döntéshozatal átláthatóságát növelni. Sok érv szól ellene is, mellette is. Amikor a nyáron elindult a nyilvánosságra hozatal előkészítése, decembert jelöltük meg magunknak a döntés idejeként. A mostani támadások pedig valóban megerősítettek bennünket abban, hogy helyes lenne a publikálás. Ma egyébként nincsenek politikai ütközések a monetáris tanácson belül, dacára annak, hogy a tagok többségét a Medgyessy-kormány nevezte ki. Ha vannak is nézeteltérések, azok nem a régi tag-új tag törésvonal mentén alakulnak ki.
– A jegybank „függetlenségi harcát” sokan azért látják falsnak, mert az Ön személyében az Orbán-kormány pénzügyminisztere tölti be a jegybankelnöki tisztséget. A monetáris tanács számos tagját pedig Ön nevezte ki. Tehát a függetlenség éppen úgy vitatható, mintha a tagokat a miniszterelnök nevezné ki, nem?
A sáveltolásról
„Rossz kompromisszumnak bizonyult, hogy feladtuk az inflációs célunkat, és 4,5 százalék helyett 5,5 százalék inflációs célt kommunikáltunk. Ráadásul volt egy 250-260 forintos árfolyamcélunk is, és amikor ez összeütközésbe került az inflációs céllal, a piac megbüntetett bennünket. Mentségül csak azt tudom felhozni, hogy ezeket a hibákat nem magunktól követtük el. Rossz kompromisszumot kötöttünk a kormánnyal, mert úgy értékeltük, hogy a nyilvánvaló ütközések még nagyobb kárt okoznak a gazdaságnak. Utólag úgy látom, mégis inkább a konfliktust kellett volna vállalnunk, és akkor legalább a hitelességünk megmaradt volna. Még egyszer biztosan nem egyezünk bele a sáveltolásba.”
– Az MNB azonban nemcsak a kormánnyal, hanem a reálszférával, elsősorban az exportőr cégekkel is harcol. Az elmúlt napokban Bogsch Eriktől Bojár Gáboron át Bajnai Gordonig számos vállalatvezető mondta azt, hogy a gazdaságnak gyengébb forintra lenne szüksége. Világos, hogy a törvény az infláció alacsony szinten tartását írja elő a jegybank számára, ám nem mindegy, hogy milyen áron.
– Mi nem harcolunk senkivel, csak tesszük a dolgunkat. Alacsony inflációt szeretnénk elérni, jövőre 4 százalékot, 2006-ban pedig 3,5 százalékot. E célokat egyébként a kormánnyal közösen tűztük ki. Nincs viszont árfolyamcélunk, a jegybankot csak az érdekli, hogy az inflációs cél eléréséhez képest hol tart az árfolyam. Azt is vizsgáljuk továbbá, milyen tempójú inflációcsökkentés nem ártalmas még a gazdaság számára. Nem vitatom egyébként, hogy az exportőrök számára az erős forintnak vannak kedvezőtlen következményei, ám, még egyszer mondom, nominális felértékelődés nem megy végbe.
– De reálértékben erősödik a forint.
– Ezzel egyetértek, ám ennek egy része hosszabb távú egyensúlyi probléma, másik része a költségvetési hiány nagysága miatt alakult ki. Ezek a monetáris politikával nem orvosolhatók. Bár sokan szeretnék, ha az alacsony árfolyam kialakításával növelnénk a cégek versenyképességét, ez hosszú távon nem működik. Az így szerezhető előny ugyanis elvész az infláció automatikus megnövekedésének köszönhetően, a gazdaság pedig elkényelmesedik és lecsúszik. Egyébként is az a meggyőződésem, hogy nem fizetünk magas árat az alacsony inflációért: az export növekszik, a gazdasági szerkezet átalakulóban van. A jelenleginél jóval nagyobb áldozatokat követelne tőlünk a magas infláció.
– Mekkora az infláció csökkenéséből adódó növekedési áldozat?
– Feltételezhetően csupán néhány tized százalék, amit bőven kompenzálnának az euró bevezetéséből és az alacsony inflációból származó előnyök.
– Azt hihetnénk, hogy a kormánnyal közösen meghatározott inflációs cél sok problémát megold a kormány és a jegybank között. Miért nincs ez így?
– Magam is csodálkozom a mostani ütközéseken; valójában nem is ütközünk, hanem elbeszélünk egymás mellett. A kormány mintha megfeledkezne arról, hogy a gyengébb árfolyam a közösen meghatározottnál magasabb inflációval járna.
– Egyesek szerint nem is a magas árfolyam, hanem a magas kamatok okozzák a problémát, és az enyhülő infláció mellett már eddig is erőteljesebben lehetett volna mérsékelni a kamatokat.
– Szerintünk a jelenlegi kamatszint összhangban van a gazdaság megítélésével. A gazdaságban ugyanis hatalmas feszültségek halmozódtak fel, az ország jelenleg fenntarthatatlan növekedési pályán halad. A viszonylag magas, 3,5-4,0 százalék körüli növekedés az adósság növekedésével és egyensúlytalansággal jár együtt. Ezt a pályát nem a monetáris politikának kell megváltoztatnia. Minél gyorsabban történik meg a váltás, annál rugalmasabban tud alkalmazkodni a monetáris politika.
– Ön szerint nem változik a gazdaságpolitika? Az imént azt mondta, hogy átalakulóban van a gazdasági szerkezet.
– Látok kedvező változásokat 2002-höz és 2003-hoz képest, az idei béremelkedés például nem olyan magas, mint a korábbiak voltak, de sajnos nem is olyan alacsony, mint a tervezett. A költségvetés is szigorúbbá vált, ám ez a pálya és ez a büdzsé még mindig elfogadhatatlan a gazdaság számára, a kiigazítás messze elmarad a szükségestől és a tervezettől egyaránt.
– Kamatok és árfolyam ügyében a kormány és a jegybank is úgy gondolja, hogy a másik oldalán pattog a labda. Mi lehet a megoldás, ha nincs érdemi kommunikáció a két fél között?
– Ami fenntarthatatlan, az előbb-utóbb megváltozik. A negatív forgatókönyv szerint a piac nem fogadja el a folyó fizetési mérleg 9 százalékos hiányát, valamint az 5-6 százalékos államháztartási deficitet, és – bár nem akarom a valutaválság rémét a falra festeni – egyfajta automatikus piaci korrekció, forintleértékelődés következik be. Ez ellen a jegybank egy darabig küzdeni fog, de eszközeink korlátozottak. Egy esetleges komolyabb leértékelődés az infláció növekedését vonhatja maga után, azaz a kiigazítás költségét a gazdaság és a társadalom lenne kénytelen viselni. Az optimista variáns szerint a kormány változtat a gazdaságpolitikán – fenntartható költségvetési és jövedelempolitika kidolgozásával. Ha a piac elfogadná az új helyzetet, akkor akár alacsonyabb kamat és gyengébb árfolyam mellett is mérséklődhetne az infláció. E megoldás járna tehát a legkisebb áldozattal. Egy ideje már csak az tart bennünket a felszínen, hogy az unió tagja vagyunk. Ezért a piaci szereplők abban bíznak, hogy 2010-ben Magyarország bevezeti az eurót, és ennek érdekében a kormány végrehajtja a szükséges korrekciókat. Én is ebben bízom egyébként.
– Reálisnak tartja a 2010-es dátumot?
– Ha megtörténnek a szükséges korrekciók, akkor van realitása ennek az időpontnak, hiszen mi sem vagyunk ma messzebb a közös uniós valutától, mint Görögország, Spanyolország vagy Portugália volt öt évvel ez euró bevezetése előtt. Más szemszögből viszont azt látom, hogy az elmúlt években inkább távolabb kerültünk az euró bevezetésétől.
– Ma is távolodunk?
– Az idén átléphetjük a 60 százalékos államadóssági korlátot is, holott eddig is csupán ennek az egy kritériumnak sikerült megfelelnünk. Van remény viszont az inflációs kritérium teljesítésére, ha tartjuk magunkat a célkitűzéshez. A költségvetésihiány-kritérium elérésében is előreléptünk az idén valamelyest, de jövőre ez aligha sikerül, tekintve a tervezett beruházásokat. Összességében a tíz csatlakozó állam között a sereghajtók vagyunk.
– Az államháztartási deficit egy része éppen a magas kamatokból, illetve a kamatkiadásokból származik.
– Ezzel egyetértek, ám az okot nem a magas alapkamatban, hanem a magas piaci kamatokban kell keresni. A piac ugyanis csak magas kamatok mellett hajlandó finanszírozni az államháztartás hiányát és a növekvő államadósságot. Ez egy újabb ok tehát, hogy változtassanak a gazdaságpolitikán, hogy alacsony kamatokkal lehessen finanszírozni a hiányt. A szakembereknek egyébként tudniuk kell, hogy a kormány nem a kéthetes jegybanki alapkamatokkal veszi fel az állam hiteleit, hanem 3, 4, 5, 10 éves államkötvények kibocsátásával jut forráshoz. A hosszabb távú kamatokra pedig a jegybanknak igen korlátozott a hatása. Ráadásul, ha a jelenlegi kéthetes kamatot nagyon lenyomnánk, akkor az a benyomása támadhatna a piacnak, hogy a jövőben megnő az infláció, ezáltal megemelkedne a hosszú lejáratú kötvények hozama, az államháztartás pedig még drágábban tudná csak finanszírozni magát.
– Gondolja-e, hogy a közeljövőben spekulációs támadás indulhat a forint ellen?
– Nem tartok ettől, mint már említettem, a piac bízik bennünk, hiszi, hogy fegyelmezettebb lesz a magyar gazdaságpolitika, és az ország az euró felé konvergál. Akkor indulhat újabb támadás a forint ellen, ha nyilvánvalóvá válna, hogy a 2010-es euró-bevezetés lehetetlen.
– És mit tesznek, ha a forint a sáv erős széléhez ragad?
– Ez a veszély nem fenyeget. De mivel a forint a sávból nem léphet ki, interveniálnánk, ha kell. Kamatot csökkentenénk, és mindaddig próbálnánk gyengíteni a forintot, amíg sikerül meggyőzni a piacot arról, hogy értelmetlen a további forinterősödésre spekulálni.
