az új uniós tagokat több mértékadó nyugati lap, egyebek mellett a párizsi Le Figaro vagy a londoni The Economist. Az ő rokonszenvük reményeink szerint többet ér, mint a kontinens nyugati felét amúgy elárasztó pánikkeltő bulvárszenny. A tömegtermékek kelet-európai munkavállalók millióinak inváziójával, civilizálatlan viszonyokkal, példátlan szegénységgel, és ki tudja még mi minden eltúlzott és/vagy hazug „veszéllyel” riogatnak. A nyugati bulvárlapok szalagcímeiből világosan látszik: az intolerancia, a populizmus, az önzés és a demagógia nem csak kelet-európai jelenség, termékeny talajra hull a kontinens gazdagabbik felében is.
NYERTES JÁTSZMA. Ám mint minden igaztalan és szenzációhajhász gondolat, nyilván ez is hamar elszáll. A felháborodást és a kirekesztést elfújja majd a szél, teret engedve az új és a régi tagok pragmatikus érdekházasságának. Márpedig ez esetben beigazolódhat azoknak a tudósoknak, elemzőknek és politikusoknak a jóslata, akik az elkövetkező éveket – a játékelmélet fogalmait használva – nyertes-nyertes (win-win) szituációként képzelik el. A bővítés előtt készült hatástanulmányok szerint minden állam – a tizenöt régi és a tíz új is – nyer a csatlakozással. Vajon miként?
Egyértelmű, hogy a most csatlakozó tíz ország jóval kisebb gazdasági potenciállal rendelkezik, mint a már bent lévő tizenöt. Beszédes adat, hogy a tízek GDP-je összességében nagyjából akkora, mint Hollandia megfelelő mutatója. Nem kétséges tehát, hogy szükségünk van azokra a pénzekre, amelyeket az unió a felzárkózási alapokból számunkra biztosítani fog, és amelyek révén komoly infrastrukturális fejlesztések valósulhatnak meg. Az uniós mechanizmusok átvétele pedig – ha nem is egyik pillanatról a másikra – gazdagabbá, de mindenképpen transzparensebbé, „élhetőbbé” és versenyképesebbé teszi majd az országot. A bővítésből származó „keleti” nyereség tehát nem kérdéses.
De nyernek majd a bővítéssel a régi tagok is. Kelet-Európa ugyanis lendületet és rugalmasságot visz az unióba. Friss levegőt, amely vállalatvezetők és közgazdászok reménye szerint átalakítja a megcsontosodott és megújulásra képtelen gazdasági és szociális struktúrákat (elsősorban Németországban, Franciaországban és Olaszországban). Európa nyugati részének versenyképességét növelheti, hogy az új tagok alacsonyabb bérekkel, szociális juttatásokkal és adókkal léptek be az EU-ba. Más kérdés, hogy politikailag ezt sokszor nehéz megemészteni. A német politikusok a minap arra licitáltak, ki ellenzi jobban, hogy az új tagok adóversenybe bocsátkozzanak a régiekkel. Első látásra furcsa lehet, de a mértékadó nyugati sajtó az unióbeli gazdasági liberalizmus erősödését elsősorban az – utóbbi másfél évtizedben lendületesen fejlődő – új tagállamoktól várja. „A térség gazdasági és ipari lokomotívja Közép- és Kelet-Európa lesz” – írja a Le Figaro, amihez némi francia belpolitikai éllel azt is hozzáteszi: „Ott nincs 35 órás munkahét. Ők dolgoznak.”
Magyarország és a többi új tagállam akkor jár el helyesen, ha az egységes piac kiteljesítéséhez járul hozzá, az adóverseny fenntartását, a szociális és a környezetvédelmi szabályok egységesítését, az állami beavatkozás leépítését segíti. Ebben a kelet-európai „tigrisek” elsődleges szövetségese az Európai Bizottság lehet. Az unió „kormányának” két tagja a minap lapunk hasábjain is hitet tett a gazdasági liberalizmus mellett. Előbb Mario Monti versenyjogi biztos beszélt arról, hogy az unió hasznára válna, ha az adóverseny fennmaradhatna a közösségen belül, majd Frits Bolkestein, a belső piacért felelős bizottsági tag vélekedett úgy, hogy csökkenteni kellene az állam újraelosztó szerepét Magyarországon.
FOGYÓKÚRA. Mert miközben az itteni magánszféra tényleg új lendületet adhat a kissé elkényelmesedett nyugat-európai kapitalizmusnak, azért ne felejtsük el: néhány valóban fürge kistigrist (Szlovéniát, a balti államokat és bizonyos értelemben Szlovákiát) leszámítva a nagyobb országok, mindenekelőtt Lengyelország, de említhetjük Magyarországot vagy Csehországot is, túlsúlyos állammal csatlakoztak az unióhoz. A fogyókúra mostantól kezdve közös európai érdek.
