A Margitsziget még mindig sziget a nagyváros kaotikus dzsungelében. Nem tudja megdarálni és bezabálni az őrjöngő város.#<# A sziget mint életforma, a vízövezte föld még a legmodernebb technika korában is védelmet nyújt. (Lásd: Anglia. A szigetlét nem csak földrajzi, hanem tudatállapot is.) A Margitsziget évszázadok, mondhatni évezredek óta (már a rómaiak korában) menedék. Az volt Szent Margit hercegnőnek és apácáinak, az volt József nádornak, aki 1796 óta birtokolta. Az volt Arany János idejében ("A tölgyek alatt / Beteg ősz poéta"), az volt Krúdynak, aki Óbudán és a felvidéki városokon kívül itt találta meg a leghangulatosabb díszleteket életművéhez. Itt érezte jól magát Molnár Ferenc, Heltai Jenő, és még mennyien az elmúlt század nagy bohémjei közül.
Az istenáldotta Szigetet még termálforrásokkal is ellátta a természet. Itt fürdőzött Európa podagrás elitje, miután nyomban a kiegyezés után Ybl Miklós először neoröneszansz fürdőházat, majd 1873-ban, ehhez kapcsolódva, ugyanilyen stílű nagyszállót épített ide. Minden pompával és kényelemmel. Például hatalmas fürdőszobákkal, melyek mindegyikében ott csobogott a 73 fokos gyógyvíz. A szobájukban kúrálták a betegeket.
Sok korszakot megélt ez a Palatinus, majdan Grand Hotel, nehéznél nehezebb időket, de még a Rákosi-korszakban is megmaradt a nimbusza. A Margitsziget némileg – nem nagyon! – menedék maradt akkor is. (Mint ahogy menedék maradt például 1956 után Mensáros Lászlónak, aki a börtönből szabadulva a Casinóban pincéreskedett, hogy a színpadról letiltva megéljen, természetesen nem takarékoskodva a mártírszerep ól kidolgozott részleteivel. Úgyhogy annyian kezdtek miatta járni ide, hogy a hatalom rémülten mégiscsak inkább leküldte Szolnokra színésznek.)
A klasszikus formájában újjászületett Nagyszálló ma is a főváros egyik legkellemesebb oázisa. A szigetélmény most is megvan. A tölgyek, platánok, rózsakertek, hatalmas pázsitzöldek idegnyugtató védelme állja a nagyváros ostromát. A szobákban már nincs termálvíz, de alagúton lehet átsétálni a hetvenes évek végén épült Thermál Hotel vizeihez. Nem kis pénzért, de békebelien nagy nyugalom van itt. És nem utolsósorban jókat lehet enni.
Psota Irénnel és más barátainkkal a sörözőben vacsoráztunk a lombok hűvösében. Psota nagy ínyenc – remélem, nem sértem e közléssel személyiségi jogait -, élvezet vele enni. Miután az egész társaság megállapodott egy vészesen jól hangzó roston sült libamáj-koalícióban, párolt körtével, a rizottó és krokett mellé lottyintott szarvasgombás-rókagombás-áfonyás mártással, Irén és jómagam tekintete megakadt, megannyi előételt átugorva, a kolozsvári töltött káposztán. Némi szégyenkező hezitálás után úgy döntöttünk, hogy kolozsvári testvérünket kinevezzük előételnek, és akkor szalonképesek maradunk. Nem bántuk meg. Utána még jobban ízlett az elképesztő libamáj, komplikáltan egyszerű harmóniájával. Majd “fujtásnak” – Felvidék! – élveztük a séf ajánlotta különböző delikateszeket. De ezt már nem lett volna szabad! Hogy is írta Arany? “A tölgyek alatt / Beteg ősz poéta”. Ez voltam én.
