Pálffy György nem szereti, ha fényképezik. Véleménye szerint a munkáiról készült fotók valóságosabb képet adnak a személyiségéről. Halk szavú ember, aki beszédessége ellenére gondosan megválogatja a szavait. Azok közül való, akik az életet egységben szemlélik, nem vesznek el a részletekben, miközben a gyakorlatias szemléletűek könnyen udvarias mellébeszélésnek tarthatják filozofikus fejtegetéseit.
ELSŐ A BIZALOM. Pálffy szerint sok üzletember a gazdagság igézetében él, úgy gondolja, hogy legtöbbjüknek egy egész élet sem elég ahhoz, hogy az áhított életszínvonalat és anyagi függetlenséget elérjék. Az építész magyar fogalmak szerint jómódú, ám neki a pénz hajszolása helyett inkább az alkotó munka okoz örömet, szerinte az a fontos, ki mit tesz le az asztalra. Már hatéves korában dolgozni kezdett, és állítása szerint azóta is a munka szeretete élteti. “A tokiói tervezőiroda alkalmazottai azt hiszik, hogy 60 napig vagyok szabadságon, míg a budapesti csapat úgy gondolja, hogy 300 napot pihenek” – mondja mosolyogva. Valójában felosztotta az évet a két iroda között, és utoljára 1987-ben vett ki szabadságot, akkor is alig várta, hogy visszamenjen dolgozni.
Amikor Japánban elindította építészeti tervezéssel foglalkozó vállalkozását, meg kellett küzdenie a japán megrendelők gyanakvásával. Ehhez tudni kell, hogy a szigetországban kockázatosnak tartották a külföldi tervező választását, mert úgy gondolták, bármikor eltűnhet az országból. Pálffynak sikerült bebizonyítania, hogy nem profitra éhes kalandor. Ennek érdekében az üzlet szolgáltatás jellegét hangsúlyozza ma is, és mindig udvarias a partnereivel, akikkel a lehető legbizalmasabb viszonyra törekszik, általában az otthoni telefonszámukat is elkéri. A szolgáltatás személyes jellegét hangsúlyozandó, visszautasítja az arctalan nagyvállalatokat, s a munka legfontosabb oldalának a megrendelő és az építész közötti együttműködést tartja. Kölcsönös kommunikáció, bizalom és tisztelet – ezek azok az alapok, amelyekből nem enged. Ha olyan munkát kínálnak, ahol nem ígérkezik kialakíthatónak a szükséges bizalom, akkor gyorsan és határozottan visszautasítja az ajánlatot. Alapelve, hogy az épületeknek az embert kell szolgálniuk, ezért egyszerű, de szép építményeket tervez. „A csúf épületek látványától az emberek maguk is csúnyák lesznek” – vallja.
PÁLFFY GYÖRGY 49 éves, Egerben született, 1970-ben érettségizett pécsett, építészmérnöki diplomáját 1976-ban kapta meg.
1975-től a Budapesti Műszaki Egyetem lakóépület-tervezési tanszékén gyakornokoskodott. 1976 szeptemberétől a Típustervező Intézetnél dolgozott, ezután hat hónapot töltött Oszakában az idegen nyelvi egyetemen. 1979 és 1983 között doktori képzésen vett részt a tokiói egyetemen.
1982-ben tervezői irodát alapított Tokióban. 1988-ban az iroda megbízást kapott egy 270 hektáros üdülőközpont tervezésére. 1995-ben nősült először és – fogadkozása szerint – utoljára, gyermeke nincs. Budapesten a Vízivárosban, Tokióban pedig az olimpiai negyedben egy-egy kis lakásban lakik, autója nincsen.
Jelentősebb munkái: Jamanasi Gakuin Egyetem több épülettömbje, amelyért a Figyelő Építészeti Különdíját is megkapta (Figyelő, 2001/15. szám), közel tíz szülészeti klinika Japánban. Tervezés alatt áll egy délkelet-ázsiai olajkitermelő vállalat főhadiszállása, amelyben egy mecset is lesz.
Gyermekkorában plasztikai sebész szeretett volna lenni, állítása szerint azért, hogy szebbé tegye az embereket. Később ráébredt, hogy az építészeten keresztül többet tehet ezért a célért, épületeivel az emberi szépséget akarja kifejezni. Ámulatba ejti, ahogyan végeláthatatlan pusztaságokat csodálatos üdülőközpontokká változtathat anélkül, hogy a természetes környezetet kizsákmányolná – utal egy több mint tíz évvel korábbi munkájára. Az apai példa döntő hatással volt az életére. Elmondása szerint édesapja olyan ember, akinek elvei vannak és következetesen ki is tart mellettük – egyebek mellett ezért is sajnálja, hogy nincsenek gyermekei, akik viszont tőle tanulhatnának. Az apai támasz ellenére az építésznek nem volt könnyű gyermekkora: baljós politikai légkörben nevelkedett, igaz, az 1956-os megpróbáltatásokat – lévén még túl fiatal, mindössze négy esztendős – nem érzékelte. Apja akkoriban neurológusként dolgozott, anyja pedig fizikát oktatott az egyetemen. A zűrös társadalmi légkör nem érződött otthon, családjában rengeteg szeretetet, megértést és gondoskodást kapott, miközben soha nem tapasztalt például teljesítménykényszert. Mára ráébredt arra, több időt kellett volna szánnia magyarországi családjára: a hetvenes évek vége óta leginkább Japánban dolgozik, így az elmúlt esztendőkben alig látta testvérét, aki idehaza matematikatanítással, könyvkiadással, s néha televíziós oktatóműsorok készítésével foglalkozik.
ÚJRA ITTHON. Nem csoda, hogy nem sok ideje akadt magyarországi hozzátartozóira Pálffy Györgynek, aki beszámolója szerint már többször körberepülte a Földet business class járatokon. A legkényelmesebb élettérnek az építész Sydney városát tartja, bár elismeri, hogy kulturálisan nem versenyezhet Londonnal vagy Párizszsal a távoli kontinens legfontosabb városa. Mégis nagyra értékeli az ausztrálok lazaságát és életörömét, lenyűgözi az ausztrál tájak szépsége. Ennélfogva nem is meglepő, hogy az 1988-ban nyitott négy tervezőiroda egyike éppen Sydneyben kapott helyet. Három évvel később – még a távol-keleti válság előtt – további irodákat kívánt nyitni Los Angelesben, és Miamiban. A japán recesszió miatt azonban – a tokióit leszámítva – az összes irodát feladta, s az újabbak tervei is elúsztak. A közelmúltban Budapesten is megalapította saját tervezőirodáját. Nyelvi és kulturális jártasságát felhasználva külföldi üzleteket is kíván szerezni a szerinte dinamikusan fejlődő régiónkban. Nincs autója, munka után tömegközlekedéssel utazik otthonába, ahol kevéske szabadidejét japán feleségének társaságában tölti. Arra törekszik, hogy naponta legalább egyszer közösen étkezzenek – szerinte a család szíve az étkezőasztal, s az ételben, italban és kiszolgálásban megnyilvánuló gondoskodás képes megszilárdítani a család egységét. Igaz, sokszor éjjel 11 óra után érkezik haza, ám ennek ellenére találnak alkalmat a mindennapi találkozásra.
Pálffy nem tartja magát jómódúnak, nincsenek státusszimbólumai. Érdeklődik ugyan a műtárgyak iránt, de sajnálattal veszi tudomásul, hogy manapság Magyarországon a művészetpártolás a fölösleges pénzszórás és a tisztán üzleti befektetés végletei között mozog. Életcélja, hogy a környezetének örömet okozzon; úgy érzi, az építészek sokat tehetnek azért, hogy javuljon az emberek közérzete. Ennek jegyében nem az anyagi javak gyűjteményét szeretné hátrahagyni, hanem egy kiművelt személyiség vonásait magán viselő életművet.
