Mindig is az egyoldalúság jellemezte az EU és az oda igyekvő rendszerátalakító országok kapcsolatát. 1990-ben, amikor Magyarország megfogalmazta taggá válási szándékát, az unió ezt nem vette tudomásul, majd utóbb a társulási szerződésben – 1992-től – jóváhagyta azt, mintegy egyoldalú szándéknyilvánításként.
1993-ban Koppenhágában az unió meghatározta a belépés kritériumait, melyek közül az bizonyult a leglényegesebbnek, amelyik azt mondja ki: nincs automatikus tagság. Azaz akárhány pontot is teljesít egy tagjelölt például az 1995-ben kiadott Fehér Könyv ajánlásai közül, vagy akárhány százalékban veszi át és alkalmazza az EU ma közel százezer oldalnyi joganyagát, ez még a maastrichti kritériumok esetleges túlteljesítése mellett sem garanciája a taggá válásnak. Az ominózus kritérium ugyanis az unió felvevőképességétől, azaz a tagjelöltek által egyáltalán nem is befolyásolható belső fejleményektől tette függővé a bekerülés lehetőségét. Ez a megközelítés nem is igazán meglepő, hisz a belépésre legesélyesebb “első körös” hat tagjelölt az EU-tagok külső kereskedelmének alig 3 százalékát adja. Sőt, az uniót igazán nagy kihívások nem is a végső fokon problémamentesnek tűnő tagjelöltek felől érik. Sokkal inkább a transzatlanti viszony – az agrárkereskedelemtől a kivitel állami támogatásának eszközrendszeréig, a génkezelt élelmiszerektől a banánbevitel rendjéig és az európai védelmi terhek megosztásáig – az ami napirendformáló. S ha már Kelet fele néznek, hagyományosan inkább Törökország és Oroszország jelenti a tájolási pontot és a veszélyforrást egyaránt.
BŐVÍTÉSI STRATÉGIA. Ebben a helyzetben az EU 1997. decemberi luxemburgi csúcsa hozott változást, amennyiben ott a kormányfők jóváhagyták és a közös külpolitika részévé tették az Európai Bizottság Agenda 2000 című dokumentumába foglalt bővítési stratégiát. Ez volt az első alkalom, amikor a keleti kibővülés nemcsak a tagjelölteknek szóló általános jókívánságként, hanem operatív közösségi stratégiaként is megfogalmazódott. Ekkor a tagjelölteket formálisan két, informálisan négy csoportra osztották, és az uniós hagyományokba illő módon a fokozatos bővítés feltételeit kezdték kidolgozni. E folyamat – az országvélemények, a kérdőív, az átvilágítás szakaszait követően – 1998 tavaszán már hivatalos tagfelvételi tárgyalásokba torkollott. Az EU 1999. márciusi berlini értekezletén páratlan módon elkötelezettnek mutatkozott a bővítés mellett. Egyfelől megduplázta a bővítés előkészítésére szolgáló pénzügyi keretet a 2000 és 2006 közötti időszakra. Másfelől, kihasított egy 45 milliárd eurós keretet, amelyet kizárólag bővítési célokra lehet fordítani, azaz külön előírták, hogy másra még válsághelyzetben sem fordítható. E döntés jelentőségét a koszovói események különös módon húzták alá. Érdemes felidézni azt a már többek által bemutatott tényt, hogy a berlini keretek legfeljebb két-három tagjelölt bevételére elégségesek, ha ezek közé nem kerül be Lengyelország, vagy fordítva, kizárólag Lengyelország ma ismert/számítható igényeinek tesznek eleget, vagyis csoportterápiáról többé szó sem eshet. Ez a pénzügyi keret nem az önálló keleti politika valamiféle derivátuma. Ellenkezőleg: a tagállamok közt kiéleződött transzfer-elosztási viták és reformelképzelések ütköztetése vezetett eredőjében oda, hogy az EU-tagok számára mindenekfölött saját költségvetésüket jelentő Agenda végeredményben mégis tartalmaz kibővítési célú, címkézett előirányzatokat.
A Luxemburgtól Berlinig terjedő időszakban mondhatni az EU saját pályáján és saját tempójában játszott. Az így kialakuló, lassú, de fokozatos előrehaladás az unió történetének szokásos eljárásmódját idézte, ami előbb-utóbb valamilyen megoldást mindig talált a tornyosuló feladatokra. Ekkor azonban valódi külső sokk állt elő, a hazánk számára is drámai kihívást jelentő koszovói krízissel és a NATO első nagyszabású területen kívüli akciójával.
Ez a beavatkozás közvetlen célját, a szerb etnikai tisztogatás megfordítását elérte. Ugyanakkor a szélesebb értelmű biztonságpolitikai kihívás megmaradt. Az év nyarán tető alá hozott délkelet-európai stabilitási egyezmény számos szép gondolatot tartalmazott, azonban elődjéhez, a daytoni egyezményhez hasonlóan nem volt képes arra, hogy a megbékélés és az önjáró gazdasági fejlődés belső feltételeit életre hívja. Ez azt jelenti, hogy az EU épp hogy csak formálódó, az amszterdami szerződés 1999. május elsejei hatályba lépése óta létező – és az 1998. decemberi St-Malo-i angol-francia kezdeményezéssel felfuttatott – közös kül- és biztonságpolitikája kőkemény kihívással szembesült. Ennek lényege, hogy az unió belső fejlődéséből fakadó biztonságpolitikai szerepvállalás koraszülött állapotában méretődött meg. S mivel a katonai eljárásban az amerikai logisztikai, légügyi és szervezési szerepvállalás volt a döntő, a békefenntartás és a béketeremtés költségeit az uniónak kellene viselnie. Igen ám, de az előbbiek szerint épp erre már nem jutott pénz. A helsinki döntéseket követően mind az Európa Parlamentben, mind az egyes főigazgatóságok között, de tagállami szinten is többfordulós vita tárgyává vált az, hogy ki fizeti a “révészt”.
ÜTKÖZÉSI PONTOK. Az egyes részterületek – jelesül a mezőgazdaság, illetve a mediterrán programok felelősei – élesen kikeltek minden olyan törekvés ellen, ami e területek felhasználatlan keretei, vagy épp halaszthatónak vélt igényei rovására töltötte volna fel a balkáni alapokat. Márpedig a KFOR vezetésének átvétele és a régió gazdasági kilátástalansága egyaránt jelezte, méghozzá konkrét összegekben, eljárásokban és a – Solana külügyi főképviselő jelentésében is elmarasztalt – hatásköri ütközésekben is azt, hogy a biztonságpolitikai és a pénzügyi szerepvállalás nincs megfelelően egybehangolva. Bizonyos értelemben a helsinki csúcson körvonalazódott távlatos kül- és biztonságpolitika ütközött a nagyon is földhöz ragadt pénzügyi realitásokat megjelenítő keretszámokkal.
Miről is van szó? Arról, hogy az EU mind a tagjelölti státusba emelt Törökország, mind az e távlatot nélkülözni kénytelen délkelet-európai államok irányában bizonyos pénzügyi nagyvonalúságot vállalt, a korábbi transzferek két-háromszorosára emelésével. Ugyanakkor egyetlen benn lévő ország sem kíván korábbi “járandóságáról” lemondani. Ez különösen az ibériai országok, Görögország és Franciaország álláspontját határozza meg, de az euró-optimistának tartott Tony Blair kormánya sem engedett elődjének harcos transzferegyenlegre összpontosító álláspontjából. Ezzel párhuzamosan a 15 EU-tagállam kevés számú közmegegyezési pontja az, hogy közösségi és különösen kibővítési célokra az 1992-ben maximált összegnél – a tagállami GDP 1,27 százalékánál – többet költeni nem hajlandók és ez nem is szükséges.
Az eddigiekből világos, hogy a kibővülés – változatlan belső eljárásokat, döntési rendet és jogosultságokat feltételezve – kiélezte a tagállamok közti, valamint a tagjelöltek és a már benn lévők közti jövedelem-elosztási marakodást. Megoldás az adott kormányok közt csak az EU belső eljárásai, jogosultságai és döntési rendje teljes körét érintő átrendezés révén jöhet létre. E logikus felvetéssel kapcsolatban csak az a bökkenő, hogy ezt már 1994-ben felismerték. Az 1997-98-as torinói kormányközi értekezleten azonban mégsem tudták áthidalni az álláspontok különbözőségét. Most a februárban megindult nizzai új kormányközi értekezletet bízták meg azzal, hogy 10 hónap alatt oldja meg azt, amit elődje 18 hónap alatt nem tudott, azaz hozza létre a rugalmasabb, több szereplő együttmunkálkodását megalapozó döntési rendet.
VESZÉLYEZTETETT ELŐJOGOK. Az általánosság eme szintjén természetesen igaz, hogy a tagjelöltek mindegyike érdekelt az új konferencia sikerében. Hisz rugalmasabb, hatékonyabb unióban új tagnak is jobb lesz lenni. Igen ám, csak a bökkenő épp az, hogy e reformok, amennyiben a funkcionalitást erősítik, a kis államok jelenlegi kivételezett helyzetét szüntetik meg. Ha például bizonyos döntésekhez lakosságarányosan kétharmad szavazatra lenne szükség, akkor ebben Görögország vagy épp Ausztria aligha játszhatja a többieket sarokba szorító szerepét. Elvileg könnyű, gyakorlatilag annál nehezebb megvalósítani a Prodi-bizottság ama szakértői javaslatát, hogy csak valódi funkcióval bíró főbiztosok maradjanak, akik száma aligha lenne több hatnál. Ekkor bizony búcsút kellene mondani az “egy állam-egy főbiztos” hagyománynak (hisz a jelenlegi, tervezett, de meg nem valósított reform szerint a nagyok csak második komisszárjukról mondanának le). A Tanácsban a szavazatok újrasúlyozása a nagy államok szerepét növelné, csakúgy, mint a vétójogok körének szűkítése, más néven a többségi döntések kiterjesztése.
Ez utóbbival elvileg mindenki egyetért, a gyakorlatban azonban senki nem pártolja. Nincs ugyanis a közösségi napirendnek szinte egyetlen olyan pontja sem, amelyet egy vagy több tagállam ne tekintene vitális nemzeti érdekének, és ezért ne ragaszkodna vétójogához. A helsinki “kibővítési csúcs” előkészítése és vitái túlnyomórészt a kamatadó és az ehhez kötődő bejelentési, ellenőrzési kötelezettségek körüli vitának rendelődött alá. Az angolok és a luxemburgiak ekkor megvétózták a főképp a német és a francia adóhatóság speciális gondjára kiötlött közösségi jogszabályt. Igen ám, de azóta az Európai Bizottság a belső piac működésének egységesítése jelszavával számos, az adómértékek és az adóigazgatás körébe tartozó megszorító javaslattal állt elő. Nem nehéz előre jelezni, hogy az alacsonyabb közteherszintű és a nemzetközi befektetésekből többet profitáló tagállamok más köntösben sem fogják támogatni ezt az ötletet, így közterheket érintő ügyekben nem lesz többségi döntés. A háború vagy béke ügyében sem hihető, hogy mondjuk angol vagy svéd állampolgárok bevetéséről egy uniós grémium többségi döntéssel határozhatna.
A felsorolt példák csak azt szemléltetik, hogy egyfelől szerzett jogokról kellene lemondani, másfelől a nemzeti szuverenitás gyökeréhez tartozó kormányzási elemeket kellene közös(ségi) hatáskörbe átengedni. Ez bizonyára mindig nehéz, és nagyfokú bizalmat, kölcsönös egymásra támaszkodást és informális egyetértést tételez fel. Az efféle előrehaladás lehetségességét az egységes piacra, a schengeni térségre és a közös valutára vonatkozó integrációs vívmányok igazolják.
BIZALMI TESZT. E vívmányok újabb területeken történő létrejöttét alapjaiban tette kérdésessé a szélsőjobb ausztriai kormányra kerülése és a 14 EU tagállam ezzel szembeni közös büntető fellépése. Bármit is gondoljunk a szomszéd országban történtekről, az kétségtelen, hogy az uniós/közösségi jogban ilyen fellépésre alapot adó cikkely nincsen. Az is kétségtelen, hogy épp az EU visszafordíthatatlan elköteleződésre épülő rendszere miatt bármely/bármekkora tagállam bármi okból történő karanténba zárása a tizenötök működési rendjét eleve megbénítja. Ez sokkal inkább igaz abban az előkészítő időszakban, amikor lényegében a kölcsönös bizalom tesztelésére kerül sor, mielőtt a tagállamok szuverenitásuk egy részét a közösbe adnák. A Lafontaine-epizód jól mutatta, hogy a monetáris politika terén is mennyire kényes a tagok együttgondolkodása. Az Öcalan-ügy – a kurd vezér kiadatása – pedig a bel- és igazságügy terén szükséges (de gyakran még hiányzó) összhang szerepére irányította a figyelmet.
A fentiekből könnyen belátható, hogy az EU belső döntési rendszerének gyors és operatív rugalmasabbá tételére technikai esély van, politikai valószínűsége azonban nem tekinthető adottnak. Így viszont a főtárgyalói egyeztetések szakaszában egyre gyakoribbá válik az a helyzet, hogy egy-egy témát az EU “felkészületlensége”, azaz közös álláspontjának hiánya miatt nem lehet lezárni, vagy – mint egyelőre a mezőgazdaság esetében – meg sem lehet nyitni. Ezzel kapcsolatban a bizottsági szakértők joggal hivatkoznak arra, hogy ez nem “kívül tartási stratégia”, azaz nem a tagjelöltek ellen irányul, ámde hatása aligha más.
NYÚJTÓ HATÁS. A regionális politika és a környezetvédelem, ezzel összefüggésben az energetika igencsak pénzigényes területeknek bizonyulhatnak. Az érdemi érdekütközések kiéleződése épp e területeken várható. S ha a nézeteltérések dramatizálására különösebb okunk nincsen, hisz természetes az, hogy a pult két oldalán ugyanazt másképp látják, gyors megállapodást várni ugyan továbbra is lehet, de előre jelezni már nem érdemes. Minél erőteljesebben bénítja az EU belső rendjét a Haider-effektus, annál erőteljesebb az erősebb fél érdekeltsége a mostani “elővizsgáztatási” szakasz elnyújtásában. Amíg ugyanis nem zártuk le a 31 témakört, mindig vissza lehet térni bizonyos tökéletlenségekre, rá lehet kérdezni a tagjelölt gyengéire, a romakérdéstől a médiairányításig, és addig nem kell a valódi adok-kapok küzdelembe belemenni. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az unió fenntartotta magának a jogot a már lezárt fejezetek újranyitására. S ha ez az EU belső alakulása miatt érthető is, gyorsító hatásúnak aligha mondhatjuk.
Az EU-n belül jelenleg az egyik leginkább forrásban lévő kérdés az agrárreform ügye. Már a világkereskedelmi forduló összefüggésében kiderült, és azóta megerősítést nyert, hogy a berlini csúcson szőnyeg alá söpört kérdések megmaradtak. Azaz nincs biztosítva a keleti tagokkal bővülő uniós agrárkassza feltöltődése. Pozitív fejlemény, hogy Fischler főbiztos – társai által magánvéleménynek nyilvánított kezdeményezésként – felvetette az uniós agrártámogatások kétharmadát adó közvetlen kifizetések kiterjesztését a keleti tagokra is. Ez akkor is fontos elvi elem, ha bevezetésére eleve több évi átmenet után kerülne sor. Azt azonban látni kell, hogy ez a felvetés közvetlenül kötődik az EU azon érdekéhez, hogy el ne veszítse az 1992 és 1999 közti időszak egyik fő vívmányát: a tej-, gabona- és bortúltermelés felszámolását. Minél inkább illeszkednek egy tagjelölt távlati fejlesztési elképzelései az EU azon irányzatába, amely a nem mezőgazdaságból élő vidékiek megélhetésének javítását tűzi zászlajára, annál könnyebb a szótértés. És fordítva: minél inkább a lengyel módi, a termelés maximálása és a követelmények leszállítása minősül definíciószerűen nemzeti érdeknek, annál távolabb kerül a megegyezés. A várakozás értéke ez esetben – a közgazdasági modelltől eltérően – eleve és erőteljesen negatív.
KÉTES KONSZENZUS. A nagyságrendek ismeretében nem kétséges, hogy egy-két keleti (nem lengyel) tagjelölt felvétele mellett a fenti érdekellentét viszonylag könnyen áthidalható és aligha válik a kibővülés fő akadályává. Az azonban erősen kérdéses, hogy az unió radikális reformerei – az angolok és a svédek – meg a mai elrendezést őrző konzervatívok, így a már a berlini kompromisszumokat is sokalló franciák, spanyolok és németek közt egyhamar konszenzus alakul ki. Így pedig a legjobb szándékú bizottsági tárgyalóknak sem lesz mandátumuk, pontosabban a magyar féllel tárgyaló 15 megbízottnak nem lesz azonos a felhatalmazása. Ez is elnyújtja a megegyezés folyamatát.
Az amszterdami szerződés egyik vívmányaként csökkent az EU demokratikus deficitje. Az Európa Parlament a törvényhozás 70 százalékára kiterjedő együttdöntési jogosítványt kapott. S hogy ezzel élni is kíván, azt nemcsak a Santer-bizottság megbuktatása jelezte, hanem a Prodi elnök működését követő állandó kritika és ellenállás is. Az Európa Parlament gyakorta más irányvonalat visz, mint a Bizottság vagy a Tanács. Az sem kétséges, hogy az új tagok bevétele nem jár majd az euro-képviselők számának növekedésével, hisz a testület már jelenleg is a működőképesség felső határát jelentő létszámmal működik. Ez a képviselet szintjén jeleníti majd meg az újraelosztás feszültségeit.
Az EU korántsem teljes körben felsorolt belső problémái annál súlyosabbak, minél inkább hiányzik a közösség vezetőiből a távlatos történelmi gondolkodás. Ugyanis a jelenleg felmerülő és/vagy hasonló problémák végigkísérték az EU történetét. A megoldást szinte kivétel nélkül az hozta el, ha az integráció élharcosainak számító vezetők a rövid távú érdekek kárára is tudtak és akartak távlatos megoldásokat választani. Ez szinte mindig áldozatokat követelt az európai egység oltárán, kinél pénzügyi, kinél az ennél is fontosabb nemzeti presztízs értelmében.
VÁLTOZÓ SZEMLÉLET. Ezzel szemben Mitterrand és Kohl távozásával lelépett a színről az a politikus nemzedék, akiknek meghatározó élménye a háborús pusztítás volt. Krédójuk a “soha többé” körül sűrűsödött. Ez az élményanyag a sokszor körvonalazatlan összeurópai tervezeteket átlendítette a szakértői szakaszokban elkerülhetetlenül kialakuló bénultságon. Míg a déli és az északi kibővülésnél azt, hogy a történelmi szemlélet meghatározó volt, senki sem vonta kétségbe, a keleti bővülésnél erről láthatólag nincs szó.
Ez a körülmény nem a keleti bővítés természetéből és/vagy ehhez kötődő elemzésekből fakad. Sokkal inkább abból adódik, hogy Nyugat-Európában egy inkább üzleti, semmint történelmi mentalitású politikusnemzedék vette át a hatalmat. Az ő szempontjuk az azonnali népszerűség, a negyven másodperces tévé-híradásokban kibontható üzenetek közvetítése. Így aztán pártállásra való tekintet nélkül “thatcheristák”, amennyiben a Vaslady ismert “követelem vissza a pénzemet” mondásába sűrített mentalitás uralkodott el. Ez a választópolgárok többsége számára távolinak és elidegenedettnek tűnő “Brüsszel” elleni fellépést teszi a biztosan nyerő hangvétellé. Schröder kancellár nemegyszer élcelődött azon, milyen könnyű nagy európainak lenni úgy, hogy valaki minden elébe rakott csekket ellenőrizetlenül aláír. Jospin francia miniszterelnök számára jó pont volt, hogy “a mi tudósaink véleménye más” (sic!) alapon a Bizottság ellenében is fenntartotta az angol marhahús beviteli tilalmát.
Ebben a hangszerelésben a keleti bővülés minden, csak nem a Jaltában megosztott Európa újraegyesítése. Főleg persze az olcsó bérű szegények fenyegetése, akik vagy azért veszélyesek, mert elmaradottak – ekkor sokba kerül segélyezésük – vagy épp azért, mert túlságosan is gyorsan nő a termelékenységük, viszont olcsóbban is elvégzik ugyanazt a munkát – ekkor munkahelypusztítók és ekképp még veszélyesebbek. Érdemes felhívni a figyelmet, hogy azt a közgazdasági nonszenszt, amely szerint előbb a keleti béreknek és szociális színvonalnak is föl kell zárkóznia, majd csak utána kopogtassunk az EU ajtaján, egyáltalán nem Jörg Haider találta ki. Magam több éven át hallottam az akkor még kancellár Viktor Klimától, és persze se szeri, se száma az efféle érdekvédői megnyilvánulásoknak.
Nyilvánvaló, hogy az EU így csak olcsó, kis megrázkódtatást sem jelentő bővülésben érdekelt. Az is szembeszökő, hogy az efféle bővülés – a Helsinkiben meghirdetett tágas Európa víziója ellenében – valójában csak fokozatos lehet. S az sem kétséges, hogy minél inkább a Brüsszelből kipréselt hivatalos transzferek összegén és egyenlegén mérjük a nemzeti érdek érvényesítését, annál távolibb s annál haloványabb annak valóra váltási esélye.
Nem lehet elégszer elmondani: az EU-bővülés nem zéró végösszegű játék, hanem kölcsönös jólétnövelő lépés. Ettől még a politikai gondolkodásban a tagállami GDP legfeljebb 1,27 százalékát kitevő közös kasszába folyó összegek körül fordul meg minden. A való világban meg valahogy mégis a közel 99 százalék alakulása a perdöntő, azaz hogy növekszik-e a gazdaság és teremt-e munkahelyeket.
Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy míg a kölcsönös transzfer-minimax játékban nincs kiút, a valóság azért ennél színesebb. Míg például tárgyalástechnikai szempontból úgy tűnhet, hogy a környezetvédelmi követelmények léce alatti átbúvás a legkövetkezetesebb stratégia, a tiszai szennyezés és a visszatérő bodrogi árvizek talán szélesebb körben is tudatosíthatták: közös ügy a megfelelés. Közelebbről magyar érdek az, hogy ne legyünk Európa szemetesládája, magyar érdek, hogy ne működhessenek nálunk a hazájukban környezetszennyező eljárásaik vagy lepusztult technikájuk miatt bezáratott cégek. A műszakilag élenjáró, valóban versenyképes cégek ugyanis többnyire eleve a nemzetközi környezeti előírások szerinti technológiát honosítják meg.
MAGYAR SZEMMEL. Ugyanígy magyar érdek az, hogy nemzetközi együttműködéssel lépjünk fel a szervezett bűnözés és az ellenőrizetlen határforgalom ellen. Magyar érdek az, hogy felfusson a transzeurópai tömegközlekedési út, hogy véget érjen a vasút tőkefelélését kikényszerítő állami szabályozás. És persze magyar érdek, hogy az államháztartás ne használja fel a megtakarítások növekményét, hanem inkább – maga is megtakarító pozícióba kerülve – engedjen teret a magánkezdeményezésnek. Nem kétséges, hogy például alacsony inflációra, szolid és áttekinthető állampénzügyekre nem azért kell törekedni, mert Brüsszelben erre vonatkozó kérdéseket tesznek fel, hanem azért, mert önérdek. Egyebek mellett a közvetett újraelosztás megszüntetéséhez, a befektetés kiszámíthatóságához, a növekedés reálütemét meg nem haladó reál kamatszint fenntarthatóságához kötődő közérdekből.
EGY HULLÁMHOSSZON. A fenti gondolatmenet alapot adhat a kialakultnál derűlátóbb jövőkép felvázolására, persze reális, racionális várakozások kialakítása mentén. Minél inkább belátjuk, hogy a jogállamiság kiterjesztése és az inflációmentes növekedés feltételeinek kialakítása önérdek, annál kevésbé megyünk bele a “mikorra kell megfelelnünk Maastrichtnak” kérdésbe sűrített csapdába. Minél erősebb a belátás, annál kézenfekvőbb az integráció kölcsönös jólét- és növekedésgerjesztő hatása. S ráadásul annál inkább vagyunk egy hullámhosszon az erősebb partnerrel, aki voltaképp leginkább erre kíváncsi, míg számos részkérdést jó szokása szerint rugalmasan kezel. Szembetűnő, de fontos példa, hogy az egységes piacról szóló egyezményt követő 15 évvel – és az ország EU tagságát követő hatodik évben – a svédek komikus állami alkoholforgalmazási gyakorlata ma is fennáll. Görögország a schengeni beléptetési gyakorlatot csak az idei idegenforgalmi szezont követően lépteti életbe. Vagyis: az egész nem a részletek összesítéséből alakul ki. Inkább fordítva: ha megvan a közös hullámhossz, a részletek is előbb-utóbb helyükre kerülnek.
E tekintetben a legfontosabb talán az, hogy a magyar mikroszféra EU-integrációja rendkívül előrehaladott. Ez nem úgy értendő, hogy a kamarák már minden uniós ország megfelelő társintézményeihez küldhettek függetlenített munkatársat, hanem úgy, hogy mind befektetői, mind piaci oldalról az uniós partner vált meghatározóvá. Nem kevésbé fontos az sem, hogy 1993 óta Magyarország növekedési pályára állt, s ez a növekedés – a cseh vagy a román példától eltérően – fenntartható, mind pénzügyi, mind társadalmi oldalról. Magyarországon végbement a termelés szerkezetének világpiaci igényekhez igazítása és előrehaladt – az OECD tagság összefüggésében – a pénzügyi szektor liberalizációja. Ha ezt előnynek tekintjük, nem kézenfekvő, hogy az e folyamatot mesterségesen lassító intézkedéseket milyen értelemben tekintsük nemzeti érdeknek, nemcsak a védett piaci pozíciót élvező szervezetek saját jól felfogott érdekének.
Nem kevésbé fontos, hogy Magyarország a kollektív biztonság egyetlen hatékony szervezetében, a NATO-ban tag, méghozzá a koszovói krízis megpróbáltatását kiállt és ott meggyőzően bizonyított tag. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az EU számára Magyarország nem ugyanolyan biztonsági kockázatot jelent, mint például Bulgária vagy Lettország. Sőt, hazánk egyáltalán nem jelent biztonsági kockázatot. E geopolitikai előnyt nyílván a közbiztonság és a jogbiztonság nagyfokú erősítésével lehet igazán maradéktalanul kiaknázni.
Az uniós csatlakozás szempontjából kiemelkedően fontos a magyar átalakulás ama kedvező vonása, hogy a növekedés viszonylag szerény megélénkülése is már a munkahelyteremtés erősödésével járt, 7 százalék alá szorítva a munkanélküliségi rátát (3 százalékponttal az összehasonlítható nyugat-európai adat alá). Ez különösen fontos, ha felfigyelünk arra, hogy a térség növekedési bajnoka, a lengyel gazdaság az első negyedévben 13,6 százalékos állástalansági rátát mutatott fel. Ez az adat közvetve az egyes országok munkaerő-küldő hajlandóságát is mutatja, bár az valószínűtlen, hogy egy lengyel munkanélküli Andalúziában próbálna szerencsét.
Végül, de korántsem utolsósorban kiemelendő a gazdaságpolitika egészének hitelességét és válságtűrő képességét egyaránt megjelenítő árfolyam-politika, ami 1995 óta fenntarthatónak bizonyult, méghozzá az ázsiai és orosz válság közepette is. Ez arra utal, hogy az ország úton van a monetáris unió megkövetelte érettség felé, még ha azt a szintet egyelőre nem is üti meg.
A magyar helyzet legkedvezőbb vonása az, hogy kevéssé látványos módon, de fenntarthatóan és állandóan javuló teljesítménymutatókat produkál. Különösen a többi tagjelölttel szemben az eredmények – az államháztartás fontos kivételével – önmagukért beszélnek.
KIS LÉPÉSEK. Ha a magyar oldalról megteendő lépéseket adottnak vesszük, akkor uniós oldalról az a bíztató, hogy az EU egész története a kis lépések története. Arra még nem volt példa, hogy a megérett döntéseket vég nélkül halogassák, bár az egyes döntések optimalitását sokan kételkedve fogadják, főleg utólag. Ez azonban nem változtat azon, hogy az EU az ezredfordulóra a második világgazdasági hatalommá vált. Mint gyenge valutájú országnak, Magyarországnak is elemi érdeke, hogy mielőbb a stabil belső vásárlóerejű euróra állhasson át, amivel egyben megszűnne a növekedés fizetésimérleg-korlátja is. Ezért – még a zéró transzferek gondolatkísérletét is megengedve – biztosak lehetünk abban, hogy az EU sáncain belül lenni feltétlen jobb, mint kívül maradni. A NATO 1999-re várt, de elmaradt második bővítési köre ezt elég jól szemléltetheti. Az igazi jó hír ebből a szempontból az, hogy kellő rálátással szemlélve nem kételkedhetünk abban, hogy a két fél napirendjét ma eluraló rövid távú problémákra belátható időn belül lesz megoldás. A kibővülés nemcsak lehetséges, hanem valószínű is – igaz, inkább 2005-2006 körül, mint a korábbiakban prognosztizált 2002-2003-ban. Ha viszont a csatlakozás várható időpontja kitolódik, értelme lehet az EU-ba és a Gazdasági és Pénzügyi Unióba történő egyidejű belépés célszerűségét pártoló felvetések újbóli megfontolásának. Ennek elsősorban nem tárgyalás-taktikai, hanem belső összerendezési – tájolási funkciója lehet.
A cikk a CIEH, az ELTE, a BKÁE és az Université Sorbonne-la-Nouvelle “Quelle sécurité pour Hongrie dans le XXI” című, 2000 tavaszán Budapesten megrendezett konferenciáján elhangzott előadásra épül. A szerző a BKÁE és a KLTE egyetemi tanára, az EACES elnöke.
