Az elmúlt évek költségvetési folyamatainak értékelésekor gyakran találkozhatunk két szélsőséges megközelítéssel. Az egyik szerint továbbra sem történt semmi az államháztartásban; az állam túl nagy, és még mindig az államháztartási reform elején vagyunk. A másik álláspont ennek éppen az ellenkezője: a megszorítások nemcsak túlzott terheket okoznak a lakosságnak, de a gazdasági növekedést is értelmetlenül fékezik.
Nyilvánvaló, hogy egyszerre nem lehet igaz a két állítás.
Lássuk a számokat! Az államháztartás kiadásai 1994 után a GDP 61 százalékáról annak 50 százaléka alá csökkentek. A kamatkiadások aránya még nőtt is ezen időszak alatt, így az egyéb állami feladatokra fordított kiadások aránya körülbelül 13 százalékkal csökkent. Általában ilyen megszorítások könnyebben valósíthatók meg erőteljes gazdasági növekedés mellett. Magyarországon hiányoztak a nagyobb arányú növekedés feltételei. Világosan érzékelhető az is, hogy a kiadások reálértékének nyugat-európai mércével hihetetlenül drasztikus csökkenése részben a konkrét megszorításoknak, jelentős részben azonban az átmenetileg megugrott inflációnak, a kiadások elinflálásának a következménye.
Tévedés lenne azonban a reformot a kiadások lefaragásával azonosítani. Az államháztartás egyes területein megkérdőjelezhetetlen a változás reformjellege. Csak néhány a legismertebb példák közül: a Kincstár létrejötte, az új államadósság-finanszírozási rendszer, a költségvetési intézmények egy részének eltávolítása az államháztartásból, a családi támogatások rászorultsági alapon történő átalakítása, az új táppénzrendszer, az adó- és járulékrendszer új elemei. Különösen fontos változás, hogy 1994 után csökkent az államháztartásban foglalkoztatottak száma.
A reformnak azonban korántsem jutottunk még a végére. Például a nyugdíjrendszer, az egészségügy reformja, az adó és a tb-járulék beszedésének közös alapra helyezése még hátravan. Az eddigi eredmények ellenére nem hihetjük, hogy a következő évek költségvetésének előkészítése már sétagalopp lesz. Az infláció leszorítása a kamatok csökkenésével párhuzamosan lehetővé teszi az elsődleges egyenlegkövetelmény némi lazítását. Ugyanakkor jövőre már nem számolhatunk olyan egyszeri bevételekkel, mint például a vámpótlék, a jamburgi gázbevétel, az adóskonszolidációs bevétel, az orosz adósságtörlesztés.
Senki sem tagadja, hogy a lakosság súlyos terheket visel a stabilizációs intézkedések idején. A folyó fizetési mérleg javulása igazolta a kiadások lefaragásának mértékét.
A gazdaságelmélet ma már fenntartásokkal kezeli azt az elvet, mely szerint a megszorítások automatikusan recessziót okoznak, míg a kiadások növelése gazdaságélénkítő hatású. Magyarország szempontjából két tényezőt emelek ki. Az egyik a várakozások szerepe. Amennyiben egy stabilizációs csomagnál a piac értékítélete szerint a változások nem elégségesek a tartós egyensúlyi viszonyok megteremtéséhez, akkor a negatív várakozások és ebből következően a gazdasági szereplők növekedésellenes viselkedése a látszólag kisebb megszorítások ellenére is makrogazdaságilag komolyabb visszaesést okozhatnak. Ha a piac értékítélete szerint nem tartható fenn a kiigazítás hosszú távon, az később adóemeléshez vagy magasabb inflációhoz vezethet. Egy hiteles program viszont, a pozitív várakozások alapján, a megtakarítások növekedését; nagyobb külföldi tőkebeáramlást; a beruházások megugrását; következésképpen nagyobb gazdasági növekedést eredményezhet.
A másik lényeges tényező a kiigazítások struktúrája. Egy, az OECD-tagországok tapasztalatait elemző tanulmány szoros összefüggést talált a költségvetés-kiigazítás jellege és a gazdasági növekedés között. A sikeres programok elsősorban a kiadási oldalra, ezen belül is a transzferekre, a társadalombiztosítási kiadásokra és a közszféra létszámára – azaz a bér, illetve bérjellegű kiadásokra koncentrálnak. A bevételi oldalon tett lépések általában nem érintik a jövedelemhez és bérhez kötődő bevételeket. A tapasztalatok alapján az ilyen programok nemcsak tartósabbak, de már a megszorítások ideje alatt is az OECD-átlagnál nagyobb gazdasági növekedést eredményeznek.
A másik típusú kiigazításra elsősorban az adóemelés a jellemző, a kiadásoknál itt a költségvetési beruházások visszafogása figyelhető meg. Ezek a kiigazítások általában sikertelenek és egyértelműen kedvezőtlenebbek a gazdasági növekedés szempontjából. Az eddigi tapasztalatok mögött meghúzódó összefüggések elméletileg még nem teljesen tisztázottak, de a fentiek alapján egyértelműnek tűnik, hogy a magyar stabilizáció költségvetési szempontból nem tekinthető tipikusan növekedésellenesnek.
Végezetül: Magyarországnak akkor vannak komoly esélyei az EU-csatlakozásra, ha bizonyítani tudjuk, hogy pénzügyileg stabil és tartósan fenntartható a helyzet. Ezt a kérdést az EU a jelenlegi tagországoknál is láthatóan nagyon komolyan veszi. Erre még lehet azt mondani, hogy az EU-csatlakozás időpontja és feltételei annyira homályosak, hogy egyelőre nincs értelme “stréberkedni”. Van azonban még egy tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni: Magyarország nyitottsága és külkapcsolataink, pénzügyi piacaink liberalizáltsága. A nyitottságnak ezen a fokán a hiteltelen költségvetési politika olyan mozgásokat indíthat el a pénzügyi piacokon, amelyek szinte órák alatt padlóra küldhetik egy ország valutáját és egyértelművé tehetik a választott politika tarthatatlanságát, mielőtt azt a tényleges folyamatok több év alatt bizonyítanák. (Erről az angol vagy az olasz gazdaság irányítói is tudnának mesélni például az 1992-es nyugat-európai valutapiaci válságok kapcsán.) Ezért amellett, hogy egy tartósan finanszírozható államháztartás kialakítása elsősorban a saját érdekünk, senki sem gondolhatja komolyan, hogy mi itt, a Kárpát-medencében szembemasírozhatunk a világgazdaság alapvető folyamataival.
(A szerző a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkára)
