A december 13-14-én Dublinban tartandó EU-csúcs küszöbén az Európai Pénzügyi Unióba (EMU) igyekvők versenye politikai drámává vált. A fordulatot az úgynevezett “Club Med” országok eseményei hozták. Noha Olaszország, Spanyolország és Portugália mindig is állították, hogy meg fognak felelni az EMU kritériumainak, kevesen tartják őket az 1999. januárban kezdődő első forduló esélyes jelöltjeinek.
Romano Prodi olasz miniszterelnök már szeptemberben olyan költségvetést terjesztett elő az 1997-es évre, amely a maastrichti kritériumoknak való megfeleléshez szabott: az államadósság nem haladja meg a bruttó nemzeti termék 3 százalékát. Azóta Spanyolország és Portugália is nyilvánosságra hozta saját, EMU ihlette költségvetését.
A tervek bejelentése után a “kemény maghoz” tartozó – az egységes valuta első résztvevőinek gondolt – országokban azonnal arról kezdtek suttogni, hogy a déliek túlvállalták magukat. Jacques Chirac francia elnök kétségeinek adott hangot, hogy Olaszország az EMU alapító tagja lehet. Németországban Hans Tietmeyer, a Bundesbank elnöke óva intett attól, hogy egyesek “kifulladva” teljesítsék a feltételeket, amelyeket azután nem tudnak tartani.
A legnagyobb feladat Olaszországra vár. Az állami költségvetés hiánya az idén várhatóan megközelíti az 54,18 milliárd dollárt, azaz a GDP 7 százalékát. Prodi költségvetése azt ígérte, hogy a hiányt – a maastrichti kritériummal összhangban – jövőre a felére csökkenti. December elején azonban Prodi beismerte, hogy ez is a GDP 3,3-3,4 százalékát jelenti. Ezért közelebbről nem körvonalazott rendkívüli erőfeszítéseket ígért a 3 százalékos feltétel megközelítésére. (Lehetséges példák: a maastrichti cél elérése érdekében kidolgozott “egyszeri intézkedések”, mint a várhatóan a jövő év elején belépő, a személyi jövedelmekre kivetett 12 ezer milliárdos “euróadó” és 13 ezer milliárd líra értékű “kincstári műveletek”.)
Maga Prodi is elismerte, hogy ez utóbbi csak a maastrichti felvételi vizsgára szánt “kirakatpolitika”. Ami az euróadót illeti, annak az idei személyi jövedelemadó-bevételek 6 százalékát elérő összegét meglehetősen nehéz lesz beszedni.
Prodi reményei szerint a folyamatot segíti az alacsonyabb adósságszolgálati költségek mérséklődése és a vártnál gyorsabb gazdasági növekedés. Az igen magas olasz adósságállomány – 1997-re a GDP 123 százalékára becsülik – miatt az államadósság kamatának egy százalékos csökkenése két éven belül a GDP majdnem 1 százalékával faragja le a hitelfelvételt. A gyorsabb növekedésre számítani viszont túlzott optimizmusnak tűnik. Giorgio Fadaelli, a londoni Lehman Brothers vezető közgazdásza a Financial Times tudósítójának kijelentette: az újabb költségvetési szűkítések miatt nehéz lesz teljesíteni az 1997-re tervezett 2 százalékos növekedést.
Spanyolország gazdasági prognózisát is bírálatok érik. Az 1997-es költségvetés-tervezet a bűvös 3 százalékos hiányt célozza meg (az idei prognózis 4,4 százalék); a módszer a gyorsabb növekedés és mintegy 9,3 milliárd dolláros költségvetési megtakarítás.
A csomag kétharmadát a kiadáscsökkentések teszik ki: a közalkalmazotti bérbefagyasztás és létszámstop, valamint az ipar támogatásának visszafogása. Noha megkérdőjelezhető, hogy a kormány maradéktalanul végre tudja-e hajtani ezeket a lépéseket, az általános nézet szerint ez a csomag hihetőbb, mint az olasz – már csak azért is, mert Spanyolország ma is közelebb van a maastrichti célhoz. A csomag sikere attól függ, hogy mekkora lesz az idei deficit, és mekkora lesz a gazdasági növekedés üteme 1997-ben. A kormány jövő évi 3 százalékos növekedési prognózisával szemben független szakértők átlagosan 2,8 százalékkal számolnak.
Portugália szereti azt hinni magáról, hogy ő a sötét ló az EMU felé tartók versenyében. Az utóbbi évek nagyarányú költségvetés-csökkentései után a kormány az idei évre a GDP 4 százalékát kitevő deficitre számít. A kritikus 1997-es esztendőre meghirdették ennek leszorítását 2,9 százalékra. A módszer azonban egyelőre tisztázatlan. A portugálok ugyan elkerülték a nyilvánvaló kirakatpolitikát, ám a szigorítások feltehetően továbbra is elsősorban azokat a területeket érintik, ahol a legkönnyebb a rövid távú megszorítás, például az infrastruktúrát, nem pedig az olyan hosszú távon problémás szektorokat, mint a társadalombiztosítás.
E három mediterrán ország számára az jelenti a legfőbb gondot, hogy Dublinban bebizonyítsák a brüsszeli bürokratáknak: a jövő évi költségvetési szigorítás, akármilyen nagy is, nem “egynyári csoda”. Vannak ugyanis olyan vélemények, hogy csupán az 1997-ben mérendő maastrichti teljesítés rövid lejáratú kényszere előtti taktikai behódolásról van szó.
Riccardo Barbieri, a londoni Morgan Stanley közgazdásza szerint például Olaszország esetében a tervezett csökkentésnek csaknem fele strukturális jellegű, és további csökkentés híján a deficit újra fel fog szökni. Az olasz csomag például mindössze 3 milliárd dollárral mérsékli az egészségügyi és társadalombiztosítási kiadásokat. Viszont széles körben elfogadott az az álláspont, hogy e szektorok radikális költségvetési reformja nélkül hosszú távon nem oldhatóak meg Olaszország problémái.
Ami a jövő évi spanyol költségvetési deficitet illeti, a londoni Salomon Brothers szakértői ugyancsak a Financial Times tudósítójának, Stephanie Flandersnek úgy nyilatkoztak: a várható csökkenés mintegy kétharmada strukturális. A többi olyan egyszeri intézkedés (például a vállalati nyereségadó behajtásának szigorítása), amely csak elodázza a problémákat, s később a GDP fél százalékával újra növelni fogja a deficitet.
Külön vitatható, hogy az említett prognózisok teljesítéséhez mind Spanyolország, mind Portugália nagyban épít a vállalatok állami támogatásának csökkentésére. Ha azonban ez nem jár együtt közös, a hatékonyság javítását célzó erőfeszítésekkel, csupán az történik, hogy az állami vállalatok veszteségeit a költségvetésen kívülre tolják, hogy azok ne számítsanak bele a Maastrichti Szerződés középpontjában álló 3 százalékos központi költségvetési arányba.
Spanyolország és Portugália a maga részéről továbbra is attól fél, hogy Olaszországgal együtt a “problémás” kategóriába kerül, hiába minden elkeseredett erőfeszítése. Ugyanakkor Dublinban éppen az az elszántság szólhat ügyük mellett, amellyel mindhárman immár több éve törekszenek a belső államadósság csökkentésére és általánosságban javították gazdaságpolitikájukat.
