Még az örök eurooptimisták is kételkedtek a kormányközi konferenciát megnyitó torinói csúcstalálkozó sikerében. Látszólag alaptalanul: az “összeurópai egységet”, a várva várt “konszenzust” hirdető közleményekre csupán néhány órát kellett várni; mintha a rövid tárgyalás egy csapásra megmutatta volna a helyes utat.
Nagy vonalakban – de csakis így – a konszenzus jelei már a találkozó előtt is mutatkoztak. Hiszen ki ne értene egyet azzal, hogy az Európai Unió mára kinőtte azt a ruhát, amelyet csaknem negyven évvel ezelőtt szabtak rá Rómában? Az az óhaj is nehezen kérdőjelezhető meg, hogy az uniót népszerűbbé, ahogy EU-nyelven mondják: “polgárközelivé” kell tenni. Csupán a harmadik, előre beharangozott téma – a közös kül- és védelmi politika kimunkálása – válthat ki vitákat. Ha ugyanis néhány ponton megvalósulna a közös kormányzás, akkor az egyértelműen föderalista irányba lökné az unió gépezetét.
Márpedig éppen ez az, amit a nagyhatalmak közül igazán csak a németek szeretnének. Ők legszívesebben máris hosszabb távra terveznének, s hozzálátnának a föderatív struktúra kimunkálásához.
A torinói értekezlet azonban a rövid távú kihívásokra adandó válaszok vagy legalábbis felvetések fóruma volt. Mindenekelőtt a kergemarhakóré, amely borult égből villámcsapásként érte a tizenötök állam- és kormányfőit.
Sebaj, mondták egyesek, nézzük a rosszban a jót! A marhavész rávilágíthat arra, hogy az állandóan tamáskodó Nagy-Britanniának miért van szüksége az unióra. A britek végre beláthatják – így egy brüsszeli bizottsági hivatalnok -, hogy a közös mezőgazdasági politika értük, és nem ellenük van. A szigetországiak azonban egyelőre – látják vagy sem – jottányit sem engednek elveikből: eszük ágában sincs mélyíteni az uniót, amely szerintük már így is elég mély gödörben van. A szubszidiaritás fogalmába kapaszkodva a tagállamok kormányainak kompetenciáját, az unió kormányköziségét és keleti kibővítését hangsúlyozzák. Kérdés persze, hogy ez utóbbi – amiről sok újdonság nem hangzott el Torinóban – az ő olvasatukban nem az integráció “felpuhítását” jelenti-e.
Franciaország már csak történelmi-politikai okoknál fogva sem támogatja a régiókra épülő föderációt, s továbbra is az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanácsot látná szívesen a legfőbb döntéshozó szerepében. A gallokat azonban ennél sokkal jobban izgatja az európai – elsősorban természetesen az otthoni – munkanélküliség. Ők úgy értelmezik a kormányközi konferencia egyik fő célját, az EU “polgárközelivé” tételét, hogy a polgároknak elsősorban munkahelyre van szükségük.
Torinóban az unió vezetői (ismét csak a briteket leszámítva) először szögezték le egyértelműen: a jövő évezred Európája nem neoliberális elvekre épül majd, hanem a szociális gondoskodásra. Az már más kérdés, hogy a néha összecsengő, néha disszonánsan hangzó szólamokon kívül ebbe az irányba semmilyen konkrét lépést nem tettek.
Az iránytű ugyanis a szigorú fiskális és monetáris politikán alapuló monetáris unió (EMU), a közös pénz felé mutat. Az EMU 1999-es létrehozása és az euro 2002-es bevezetése már így is kétséges, hát még akkor, ha a munkahelyteremtések révén lazul a költségvetési szigor. Arról nem is beszélve, hogy ha – mondjuk – Franciaország, Olaszország vagy Spanyolország javítja a hazai cégek versenyképességét és növeli az exportot, az az EMU-esélyes országok, főleg Németország vállalatait sújthatja.
Az egység és a konszenzus tehát amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant. A Brüsszelben kezdődő szakértői tárgyalásokon csak úgy képzelhetők el érdemi döntések, ha a tagállamok feladják a hagyományos értelemben vett nemzeti érdekeik egy részét. Ez pedig, legalábbis egyelőre, kétséges.
