Az új év rögtön egy csőddel kezdődött: alig egy hete a Délker Rt. ellen kezdeményeztek eljárást. Pedig tavaly meglehetősen kevés: mindössze 26 csődeljárás indult. Holott tönkrement cégekben igazán nincs hiány; az igazi krachot azonban mindenki kerüli. Akinek ugyanis csak egy csepp “üzleti” érzéke is van, az inkább a végsőkig kivár, és belefut a felszámolásba. Természetesen csak akkor, amikor a cég már teljesen üres…
Veszíteni is tudni kell: a felszámolás, úgy látszik az egyik legnyereségesebb üzletág. Tavaly átlagosan két csődeljárás indult havonta. Ez akár bizakodásra is okot adhatna, ha a statisztika a valós helyzetet tükrözné. Valójában azonban kényszerhitelezők tömkelege, fizetésképtelen cégek ezrei zilálják szét a gazdaság szövetét. A csődcsendet az magyarázza, hogy az eladósodott vállalkozások számára a legnagyobb veszteséget az esetek többségében a csődeljárás okozná. Nem beszélve arról, hogy a felszámolási eljárás olyan – kétségkívül tisztességtelen – lehetőségeket rejt magában, amelyek az adóst juttatják előnyösebb helyzetbe. Úgy tűnik, beigazolódik a mondás: jobb tartozni, mint hitelezni.
A gyorsaság mindennél fontosabb. Minél előbb követeli pénzét a hitelező, annál nagyobb az esélye annak, hogy azt ki is fizetik. Ennek egyik legjobb módja, ha az adós cég ellen felszámolási eljárást indít – mondja Piskolti Sándor ügyvéd, a téma neves szakértője. Ilyenkor a bíróság levelet küld az adósnak, amelyben felszólítja, hogy 8 napon belül írásban válaszoljon: elismeri-e a tartozását. A felszólításnak az esetek többségében a felkészült adós úgy tesz eleget, hogy új válaszadási határidőt kér a bíróságtól, azzal a megjegyzéssel, hogy egyeztetést kezd a hitelezővel. Ezt a kérelmet a bíróságok szinte minden alkalommal megadják. Az sem okozna azonban komoly gondot, ha történetesen a bíró nem adna helyt a határidő-módosításnak, mivel mire ezt a határozatát meghozza – a közismert adminisztrációs leterheltség miatt – már több hónap is eltelik, és az adós megegyezhet a hitelezővel. Az adósnak csak egy hitelezővel kell egyezkednie, így elkerülheti a botrányt, a felszámolást. Bár a hitelező követelésének általában csak egy részét kapja vissza, ő is jól jár, hiszen felszámolási eljárás esetén – a kielégítési sorrend miatt – még ennyit sem látna viszont a pénzéből. A bíróság is nyertesként kerül ki az ügyből, mivel a megegyezést ügyviteli befejezésként értékelve lezárhatja az aktákat. Ennek az eredményes menekülésnek azonban – jegyezi meg Piskolti Sándor – vesztesei is vannak: a cég többi hitelezője. Ők ugyanis, minthogy lemaradnak a startról, már lényegesen rosszabb pozícióba kerülnek.
Az adós számára még ennél is kockázatmentesebb menekülést kínál az, ha végelszámolást jelent be. A törvény szerint ezt csak az a jóhiszemű adós jelentheti be a bíróságnál, aki úgy gondolja, hogy az összes adósságát ki tudja egyenlíteni. Természetesen a vagyon nem elég a követelések fedezésére, a jóhiszeműséget azonban csak nehezen lehet vitatni. A végelszámolás bejelentését követően elkezdődik a mazsolázgatás. Az adós a markában tartja a hitelezőit, és annak fizet, akinek akar. A sorban álló hitelezők közül azok remélhetnek valamit, akik nagyobb tételt hajlandóak elengedni a tartozásból. A fizetésképtelen cég maradék vagyonának könnyű átjátszását követően az adós sajnálkozva bejelenti a bíróságnak, hogy rosszul mérte fel a helyzetet, és sajnos, maradtak még kielégítetlen hitelezők. Ekkor következik a felszámolás, amely persze mindenkinek csak terhet és költséget jelent, hiszen a cégben addigra már egy fillér se maradt.
Ez a megoldás annyira simának tűnik, hogy már gyanús. Márpedig nincs ellenszer, ugyanis a Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésében hozott határozatával megpecsételte a hitelezők sorsát. Eszerint a végelszámolást kezdeményező adós ellen nem lehet felszámolási kérelmet benyújtani mindaddig, amíg a végelszámolás nem fejeződik be. A kör tehát bezárult.
Sok adós azonban még a végelszámolást is körülményesnek tartja, és a lehető legegyszerűbb – bár nem kockázatmentes – megoldást választja. Megvárja, míg a hitelezők felszámolási eljárást indítanak, és egyszerűen eltűnik. Piskolti Sándor szerint ez olyan gyakorivá vált, hogy szinte megoldhatatlan problémát jelent. A felszámolási eljárást ugyanis akkor lehet megkezdeni, amikor a fizetésképtelenséget megállapító végzés jogerőssé válik. Márpedig ehhez arra van szükség, hogy a végzést kézbesíteni lehessen. Nem kell tehát mást tennie az adósnak, mint ismeretlen helyre költöznie. Ez a módszer ma már sajnos általános gyakorlatnak nevezhető. A bíróság ilyenkor egyet tehet: felhívja a hitelezőket, hogy kérjenek kézbesítési ügygondnokot. Ez újabb pár ezer forintjába kerül a megfáradt hitelezőnek. A bíróság rendszerint egy ügyvédi irodát jelöl ki ügygondnoknak, amelyiknek meg kell keresnie a bujkáló adóst. Az ügyvédi irodák azonban nem a legalkalmasabbak erre a feladatra.
Ha valami csoda folytán több hónap vagy év múlva mégis előkerül az adós, akkor kézbesíteni lehet a végzést, és a felszámolás jogerőssé válik. A felszámoló kijelölését követően azonban a legtöbbször újra elkezdődik az üldözés, mivel az adós ismét eltűnik a színről, s újabb hónapok vagy évek telnek el. Amikor pedig végre a felszámolást el lehetne kezdeni, már minden próbálkozás teljesen kudarcra van ítélve: a céget a tulajdonos már saját kezűleg lekopaszította. Semmit nem lehet tenni, hiszen a felszámoló csak a felszámolás megkezdésétől visszafelé számított egy éven belüli szerződéseket támadhat meg. Ilyen esetekben az adóst többnyire valamilyen gazdasági vagy más bűncselekmény elkövetésével is vádolni lehetne, ez azonban aligha oldaná meg a kényszerhitelezők gondjait – vallja Piskolti Sándor. Ha ugyanis a felszámoló feljelentést tesz az adós ellen, akkor a nyomozóhatóságként fellépő rendőrség minden iratot bekéret a felszámolótól, még az esélyét is elvéve annak, hogy a felszámolást eredménnyel be lehessen fejezni.
Kivédeni a csapdákat, úgy tűnik, lehetetlen. A rászedett beszállítók kényszerhitelezővé válnak, akik általában nem látják viszont pénzüket.
