Élet-Stílus

Kinek van kedve ugrálni egy elszegényedő országban, a változó világban, a klímaváltozásban?

Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu
Már több mint kétszáz éve a pesti, majd százötven évvel ezelőtti egyesítés óta a budapesti polgárok egyik kedvenc pihenőhelye a Városliget. Működött benne békebeli színház, legendás koncerthelyszín, sörsátor, rendeztek ott világkiállítást, nemzetközi vásárt és megannyi sörös, virslis, körhintás május elsejét. Története során talán sohasem változott olyan gyorsan és olyan mértékben, mint az elmúlt néhány évben. De nem változott akkora léptékben a mindennapi élet, a bennünket körülvevő világ – és mi, magunk sem.

Nagyjából a rendszerváltás óta, vagyis közel harmincöt éve pattoghatnak a gyerekek a gumiasztalokon a Városligeti-tó északi csücske mellett. A jelenlegi tulajdonos, Szántó Gyula jó tíz éve vette az üzletet, de az élete már 1991 óta összefonódik a trambulinnal.

Gyula az erdélyi Marosvásárhelyen született és nőtt fel. Ceausescu diktatúrája már utolsókat rúgta, amikor a húszas évei elején járó fiatalember 1989 októberében néhány barátjával úgy döntött, hogy átszökik a román-magyar határon.

„Kilencen voltunk, Szatmárnémetiig vonattal mentünk, onnan meg gyalog. A román határőrök kicsit megkergettek minket, de szerencsére nem lőttek, így elsőre átjutottunk. Amikor átértünk, rögtön találkoztunk magyar határőrökkel is, igazoltatni akartak minket, de semmi sem volt nálunk, se táska, se papírok, ahogy nem volt pénzünk sem. Bekísértek minket az első kaszárnyába, ott enni adtak és mindenkit kikérdeztek. Mindenféle papírokat írattak alá velünk, aztán megkérdezték, merre akarunk menni. Mondtuk, hogy Budapestre, akkor kifizették a vonatjegyünket, meg adtak fejenként ötszáz forint költőpénzt és útnak indítottak bennünket.”

Varga Jennifer / 24.hu

A gumigyártól a gumiasztalokig

Gyulának nem voltak rokonai vagy barátai Magyarországon. Működött azonban akkoriban egy erdélyi magyarokat segítő iroda a Deák Ferenc téren. A marosvásárhelyi menekültek első útja oda vezetett.

„Rengeteg meló volt akkoriban, adtak egy listát, amiről válogatni lehetett az alapján, hogy ki mihez ért. Páran a Taurus gumigyárban kezdtünk, 40 forintos órabért kaptunk, ami nem volt rossz akkoriban, pláne, hogy a cég fizette a lakhatásunkat is. Négyen költöztünk be egy házba, Budakeszire. Afféle albérlet volt, ahol ott lakott a tulajdonos is.”

Bár a Taurus átvészelte a rendszerváltást követő bezárás-, és csődhullámot, Gyula egy év alatt megunta a gumigyárat. Felmondott, és inkább a Moszkva térre járt ki, ahol az újonnan induló vállalkozások munkavezetői szedték össze reggelente az alkalmi munkára váró friss munkanélkülieket.

„Egy nap jött egy férfi és kérdezte, ki ért a lakatosmunkához. Jelentkeztem, hogy én otthon, Marosvásárhelyen egy lakatosnak dolgoztam. Felfogadott és aznap kezdtük el összerakni ennek a trambulinnak a vázát. Pontosabban az eredeti vázat bővítettük.”

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik