Nagyjából a rendszerváltás óta, vagyis közel harmincöt éve pattoghatnak a gyerekek a gumiasztalokon a Városligeti-tó északi csücske mellett. A jelenlegi tulajdonos, Szántó Gyula jó tíz éve vette az üzletet, de az élete már 1991 óta összefonódik a trambulinnal.
„Kilencen voltunk, Szatmárnémetiig vonattal mentünk, onnan meg gyalog. A román határőrök kicsit megkergettek minket, de szerencsére nem lőttek, így elsőre átjutottunk. Amikor átértünk, rögtön találkoztunk magyar határőrökkel is, igazoltatni akartak minket, de semmi sem volt nálunk, se táska, se papírok, ahogy nem volt pénzünk sem. Bekísértek minket az első kaszárnyába, ott enni adtak és mindenkit kikérdeztek. Mindenféle papírokat írattak alá velünk, aztán megkérdezték, merre akarunk menni. Mondtuk, hogy Budapestre, akkor kifizették a vonatjegyünket, meg adtak fejenként ötszáz forint költőpénzt és útnak indítottak bennünket.”
A gumigyártól a gumiasztalokig
Gyulának nem voltak rokonai vagy barátai Magyarországon. Működött azonban akkoriban egy erdélyi magyarokat segítő iroda a Deák Ferenc téren. A marosvásárhelyi menekültek első útja oda vezetett.
„Rengeteg meló volt akkoriban, adtak egy listát, amiről válogatni lehetett az alapján, hogy ki mihez ért. Páran a Taurus gumigyárban kezdtünk, 40 forintos órabért kaptunk, ami nem volt rossz akkoriban, pláne, hogy a cég fizette a lakhatásunkat is. Négyen költöztünk be egy házba, Budakeszire. Afféle albérlet volt, ahol ott lakott a tulajdonos is.”
„Egy nap jött egy férfi és kérdezte, ki ért a lakatosmunkához. Jelentkeztem, hogy én otthon, Marosvásárhelyen egy lakatosnak dolgoztam. Felfogadott és aznap kezdtük el összerakni ennek a trambulinnak a vázát. Pontosabban az eredeti vázat bővítettük.”
