A börtön egy olyan hely, ahol azt mondják, hogy akkor most menjen be ebbe a házba, és ne jöjjön ki onnan öt év hat hónapig. És csupa olyan ember van ebben a házban, akiknek ugyanezt mondták, csak más időkerettel. Ez akkora veszteség és kényszer, amihez nagyon nehéz alkalmazkodni. Ráadásul egy olyan társaságról van szó, amelynek a tagjai valamilyen módon már bizonyították, hogy nehézséget jelent számukra a szociális normákhoz való alkalmazkodás
– ezzel indít Dr. Huszár László szociológus, hozzátéve: ebben a furcsa, életidegennek tűnő helyzetben nem lehet szigorú szabályok és keretek nélkül kényszerűen bezárt embertömegek kontrollját megtartani. Márpedig valahogy meg kell, csak ez bizony nagyon drága és veszélyes üzem.
MEGÖLNI
MEG TUTOK
DE MEGTÖRNI
SOHA
Ez a furcsa helyesírású felirat a Kozma utcai Budapesti Fegyház és Börtön egyik zárkájának falán volt olvasható – tudtuk meg Fiáth Titanilla előadásából; a börtönpszichológus és kulturális antropológus a közeljövőben Huszár kutatópartnereként a börtönvilág szubkultúrájában 2000-es évek óta beállt változásokat vizsgálja majd.
A felirat fontos szimbólum a börtönbe kerültek megértéséhez: amíg a büntetés-végrehajtásban dolgozók mindent megtesznek azért, hogy a fogvatartottak ugyanolyan ruhákat, zárkákat és bútorokat kapjanak,
A bűnözés kezelésének egyik leghatékonyabb módszere a szabadságvesztés, amely óhatatlanul azzal jár, hogy minden tervezetté és uniformizálttá válik. „Ezen lehet finomítani reintegrációs programokkal, de ez az alapfelállása a börtönnek. Ilyen volt, és ilyen is lesz” – szögezte le Huszár, hozzátéve: a szabadságvesztés büntetés – csakúgy, mint Churchill szerint a demokrácia – rémes dolog, de még nem találtak ki jobbat.
Léteznek olyan büntetési formák, ahol mást vesznek el a szabadság helyett: egy kezet, egy fület vagy a fejünket. Ehhez képest a szabadság elvétele egészen humánus megoldás. Ha bármi másra gondolunk, az vagy vállalhatatlanul kegyetlen, vagy nem fáj eléggé: márpedig az a társadalmi elvárás, hogyha nekem kárt okoztak, akkor azt az állam torolja meg. Ha valaki letörte a visszapillantóm, az a minimum, hogy kínok kínjával pusztuljon el.
Szerencsére az állam ezt nem teszi, de van rajta egy folyamatos nyomás, hogy kártalanítsa a polgárait és a saját intézményeit – fűzte hozzá a dandártábornok. Ez a büntetés megtorló funkciója, amit nem lehet megspórolni. Ezen túl generális prevencióval, másnéven elrettentéssel lehet hatni a potenciális bűnelkövetőkre: mások büntetésének súlyosságát látva felébredhet az attól való félelmük, hogy ők is a rács mögött találhatják magukat. A társadalomtól való elkülönítés is fontos elem, mikor valaki alkalmatlan az abban való életre, és veszélyt jelent másokra nézve. A reintegráció, vagyis az igény, hogy valaki a szabadulása után jobb (vagy legalább ne rosszabb) esélyekkel induljon, csak a fenti szempontok után következik.
Jó autók kontra feketemosó
2000 óta 24 százalékkal nőtt a fogvatartottak száma világszerte, ami azt jelenti, hogy nagyjából 11 és fél millió ember tölti szabadságvesztés büntetését (többen, mint Magyarország teljes népessége). Mégis, mikor arra gondolunk, hogy „börtönlakó”, rögtön egy gyilkos vagy egy bankrabló jut eszünkbe, hisz róluk szólnak a hírek, velük azonosítjuk az ott élők – hazánkban is nagyságrendileg közel 20 ezer főt számláló – igen népes, de egyáltalán nem homogén populációját.
A fogvatartottak jelentős része számára egyszeri élmény marad a börtönbe kerülés, de még mindig nagyon magas azok aránya, akik – ahogy Huszár fogalmazott – kék-zöld foltosak a visszaeséstől. Ők az úgynevezett habituális bűnözők, akikről általánosan elmondható, hogy esetükben egyszerű gazdasági racionalitás is szólhat a bűnözés mellett:
Akik bent vannak, általában azt mondják, hogy ők nem a börtönre terveznek, nem ott akarnak karriert építeni. Mikor viszont szabadulnak, és ott állnak stigmatizáltan, nagy valószínűséggel alulképzetten és lehetőségek, valamint érdemi szaktudás nélkül, akkor nem sokáig gondolkoznak azon, hogy mosogatónak vagy segédmunkásnak menjenek-e, vagy inkább üljenek be egy jó kocsiba egy jó nővel, és válasszák a könnyen megszerezhető gazdagságot. Bűnözőnek lenni egy élménykereső, hedonista életszemlélet. Aki ilyen körben él, az nem tervez, nem gondolkodik hosszú távon, nem szorong a jövő miatt, hanem a gyorsan megszerezhető pénzt és sikereket próbálja elérni.
A börtönökben lévő reintegrációs programok azt szolgálják, hogy a szabadultak minél hatékonyabban vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Fontos a kockázatszükséglet értékelése: vagyis megtalálni azokat a fogvatartottakat, akik esetében érdemes invesztálni ezekbe a programokba – mely területen a büntetés-végrehajtás az utóbbi években jelentős lépéseket tett Huszár szerint. Ezeknek nagyon célzottan, intenzíven és egymáshoz kapcsolódva kell működniük; például hiába vesz valaki részt egy a drogproblémára fókuszáló foglalkozáson, ha a börtönből kikerülve továbbra sem lesznek meg azok a készségei, amelyekkel munkát szerezhetne – így könnyen visszacsúszik ugyanabba az élethelyzetbe, ami végül börtönbe sodorta.
„Általános nemzetközi tapasztalat, hogyha meg is találjuk azokat a csoportokat, amelyekkel a fenti módszerrel tudunk foglalkozni, az is mindössze néhány százaléknyi javulást eredményez. Nem szabad nagy elvárásokat támasztani ezekkel szemben, de összességében még az a néhány százalék is nagyon fontos, akik így elkerülik a visszaesést, és csökkentik az általuk okozott társadalmi károkat.”
Elérkezik a várva várt börtönreform
Magyarországon egyedülálló módon három fokozatát különböztetjük meg a büntetés-végrehajtási intézményeknek: fogház, börtön, fegyház. Az utóbbiba kerülnek azok, akikről a bíróság a Büntető Törvénykönyv pontos szabályzása alapján úgy dönt, hogy bűncselekményük, annak elkövetési módja, valamint visszaeső státuszuk a legszigorúbb fokozatot teszi indokolttá – akiknek életrendje állandó ellenőrzés és irányítás alatt áll. A börtön fokozatba kerültek számára már nagyobb a mozgástér – például a maguknál tartható tárgyak vagy a kapcsolattartásaik gyakorisága tekintetében –, és külső munkáltatásban is részt vehetnek. A legenyhébb bűncselekmények miatt elítéltek napközben zárkájukon kívül is szabadon mozoghatnak az intézmény számukra kijelölt területén, a rezsimszabályokhoz alkalmazkodó kedvezmények esetükben a legrugalmasabbak.
A valódi skála nem a börtönfokozatok rendszerétől függ: Huszár úgy gondolja, a legnehezebb a nem dolgozók között fenntartani a rendet. A már említett visszaeséstől megkékült bűnözők például sokszor börtön fokozatba kerülnek. Náluk nagyobb a kockázata, hogy tiltott tárgyakat csempésznek be, nem követik a belső szabályokat, vagy megsértik a körlet rendjét.
Régi szakmai vélekedés szerint egy nem dolgozó börtönös populáció sokkal nagyobb kihívás, mint egy dolgozó fegyházas. A fogház kicsit kilóg a sorból, mert eleve kevesen vannak, illetve jelentős részüket más szankciókkal sújtják szabadságvesztés helyett. Önmagában a büntetés-végrehajtási fokozat nincs arányban a szökések vagy az ottani vétségek arányával. Például egy életellenes cselekménynél a jogrendszer jellemzően fegyházbüntetésre ítéli az elkövetőt, de az ilyen fogvatartottak nagy része jól viselkedik a börtönön belül, és könnyebben tud alkalmazkodni a szabályokhoz.
A büntetés-végrehajtásnak fontos törekvése az a társadalmilag és politikailag is kifejeződő szándék, hogy a fogvatartottak a börtönben ne csak üldögéljenek a zárkában, hanem dolgozzanak, és valamilyen módon fizessék vissza a tartásuk költségeit. Huszár szerint ez jó és támogatandó gondolat, noha a valóságban – legalábbis rendszerszinten és hosszú távon – nehezen tud nem veszteségesen működni. Az utóbbi időben nagyon megnőtt a foglalkoztatottak száma, de még így is maradnak, akiket például biztonsági vagy egészségügyi okokból nem lehet foglalkoztatni. Ezeknek az embereknek plusz nyolc olyan órából áll egy nap, amikor csak ülnek egy többszemélyes zárkában a cellatársaikkal – ők nyilvánvalóan nehezebben alkalmazkodnak, hiszen nincsenek lekötve az energiáik, unatkoznak, és saját keresetük sincs.
A büntetés-végrehajtási fokozatoknak mély történelmi és jogi hagyományai vannak Magyarországon, de a szakember úgy látja, indokolt lenne egy, a bv. reintegrációs tevékenységét rugalmasabban szolgáló rendszer. A legutóbbi ilyen törekvés a 2018-as előmeneteli rendszer bevezetése volt, ahol az elítéltek életrendjének szigorúságát és az elérhető kedvezmények körét írták elő úgynevezett rezsimszabályokkal.
Nemrég fogadtak el egy törvénymódosítást, amely 2024. január elsejétől lép életbe, és gyakorlatilag megreformálja a mostani börtönrendszert. Bár megmaradnak a végrehajtási fokozatok, azok csak az elítéltek kezdeti besorolásánál töltenek be szerepet, és az eddigi 9 rezsimet 5 pontból állóra cserélik.
Az új KKMI és a kockázatelemzési és kezelési rendszer –Huszár véleménye szerint helyesen – tovább erősítené a kockázatértékelés szerepét, és egy kreditpontos rendszer alkalmazásával hatékonyabban motiválná a fogvatartottakat, valamint elhelyezésük kérdését átadná a büntetés-végrehajtásban dolgozók kezébe.
A kérdés mindössze az, hogy a bv.-fokozatok további fenntartása milyen mértékben fogja korlátozni az új rendszer hatékonyságát, illetve mennyi idő alatt és hogyan fogják tudni adaptálni azt.
