„Nézd, édes lányom, én nem szeretem, hogy te mostanában mindig ezeket az érzelgős német regényeket olvasod, azon a címen, hogy a német nyelvben akarod magadat gyakorolni. Ha csakugyan gyakorolni akarod magadat benne, inkább adok én néked egy német könyvet, amelyből nagyon sokat tanulhatsz. (…) Néhol egy kissé ósdinak, egy kissé maradinak találta, de azért elismerte, hogy nagyon sokban igaza van. Főleg mikor azt fejtette ki a könyv írója, hogy (…) a jó háziasszony becsvágyát leli abban, hogy a háztartása mintaszerű legyen, vágyik arra, hogy megtartsa magának férje szeretetét és becsülését; meleg szívvel igyekszik azon, hogy minden lehető kellemességet nyújtson neki otthon, tanácsadója, bizalmasa legyen; lelki kielégülést nyer gyermekeinek a nevelésében; szellemileg haladni igyekszik. Kellő megértéssel van minden kulturális kérdés iránt; házát a béke és jólét tanyájává igyekszik varázsolni; mindig szépítgeti, csinosítja, ha néha csak pár szál virággal is. Vajjon mindez nem olyan föladat-e, melynek a nő egész testi és lelki létével felelhet meg és nem elég-e arra, hogy az életét betöltse? Ha kellő időbeosztása van, akkor még a politika, művészet és irodalom, színház és zene iránt táplált érdeklődését is kielégítheti” – olvasható Tutsek Anna 20. század első felében több kiadást is megért Cilike mátkasága című, kamasz, vagyis eladósorba került lányoknak szóló regényében.
Az efféle regények elsősorban a polgári és nemesi családokban nevelkedő lányoknak szóltak már csak azért is, mert ebben a társadalmi rétegben jártak a (lány)gyerekek rendesen iskolába, és ők tudtak magabiztosan olvasni. Miközben ugyanis az általános tankötelezettséget 1868-ban bevezették, néhány évvel később egy értékelő jelentésből kiderült, hogy bár a gyermekeiknek a mindennapos iskolalátogatást nem biztosító szülőket pénzbírsággal sújtották, az oktatási intézményeket a magyar gyerekek nagyjából fele mégsem látogatta, ami messze a nyugat-európai átlag alatti arány.
A rögvalóságban Magyarországon a 20. század első felében is még széles körben elterjedt volt az a nézet, amelyen Madách Imre az akadémiai székfoglalójában sem restellt elmélkedni 1864-ben:
a nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi.
A korántsem csak Madáchra jellemző nézet nyomán a 20. század elején Magyarországon az egyik legfontosabb nevelésügyi feladatnak a lányok háztartási teendőkre történő felkészítését tekintették.
Jobb családanyák lesznek, ha tanulhatnak
A lányok beiskolázási arányainak változását jól mutatja, hogy miközben 1900-ban az iskolás korú (6–11 éves) lányoknak alig több mint a fele tudott írni és olvasni, tíz évvel később ez az arány már inkább a kétharmadot közelítette. 1910-ben a 40 évesnél idősebb, középkorú nőknek csak a fele, a 60 évesnél idősebbeknek pedig mindössze a harmada tudott írni és olvasni – írja Ambrusné Kéri Katalin neveléstörténész 2015-ös akadémiai doktori értekezésében, amelyből az is kiderül, hogy „a magyarországi női népesség nagyobb hányadáról a korszakban úgy gondolkodtak, hogy ők a családok összetartói, a gyermeknevelés igazi felelősei, rajtuk áll a nemzetépítés, az ország erősítése, a nemzetmentés.” A Nemzeti Nőnevelés egyik 1911-es cikke – három évvel korábbi iskoláztatási adatokra támaszkodva – azt elemezte, milyen hatással van Magyarország társadalmi és gazdasági fejlettségére, hogy az országban mintegy hárommillió írni és olvasni nem tudó nő él. A cikket jegyző Sebestyénné Stetina Ilona szerint a nők tudatlanságából fakadó babonás gondolkodás hozzájárul ahhoz, hogy „a maguk és családjuk egészségének megtartásáról, megvédéséről, gyermekeik gondozásáról, ápolásáról halvány fogalmaik sincsenek”.
Amikor 1895-ben engedélyezték Magyarországon, hogy a nők is részt vehessenek a felsőfokú képzésben, a vonatkozó kormányrendelet szövegezésében Wlassics Gyula kultuszminiszter úgy fogalmazott, „a műveltebb körökhöz tartozó nők is mindnagyobb számmal kénytelenek részt venni az élet küzdelmeiben, és a családi élet nyugalmasabb körét gyakran kell felváltaniok a kenyérkereset nehéz s fárasztó munkájával.” Az már nem az egyébként még a haladó szellemű kortársaihoz képest is radikálisan progresszív Wlassicson múlt, hogy a nők nem járhattak bármelyik egyetemre: miközben a kultuszminiszter nem akarta korlátozni a nők által is látogatható egyetemek körét, Ferenc József csak a nők bölcsészettudományi és orvosi képzésére, valamint a gyógyszerészeti tanfolyamokon való részvételükre adott engedélyt. A jogtudós Wlassics pedig vélhetően a rendelkezés pozitív társadalmi fogadtatása miatt gondolta fontosnak hangsúlyozni, hogy a nők tudományos pályákra bocsátása „nem akadályozza a nő hivatásának betöltését, a női erények, és ezzel kapcsolatban a közerkölcsiség megóvását. (…) A tudás, a műveltség csak fokozza a belátást, a tapintatot, a családi élet igényeinek okos mérlegelését, a gyermekek nevelésének színvonala pedig lényegesen emelkedik”. A kultuszminiszter egyébként azzal is igyekezett csitítani a kedélyeket, hogy úgysem számítottak nők tömegeire a felsőoktatásban. Arra a rendeletre, amely kimondta, hogy
a nők az egyetemek valamennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetők,
egészen 1946-ig kellett várni – olvasható az Országgyűlési Könyvtár összefoglalójában.
A faragott kishajók a folyosói vitrinben közszemlére, a hímzések a szoknya alá kerültek
A második világháborúig azonban teljesen általános gyakorlat volt, hogy a lányokat nem vagy legfeljebb a négy elemi erejéig engedték a szülők iskolába. Ez alól kivételt leginkább a fővárosi polgári családokban nevelkedő lánygyermekek élvezhettek. A szegényebb családokra egyébként is jellemző, hogy a szülők legfeljebb csak a kisebb léptékű, belátható társadalmi mobilitást tudták támogatni – mondta kérdésünkre Sáska Géza oktatáskutató. Annak még látták hasznát, ha a jó képességű lánygyerekek magasabb szinten elsajátítottak egy-egy olyan feladatot – például a szabást vagy a varrást –, amit egyébként a saját háztartásukban is el kellett volna látniuk, ám a gimnáziumi tanulmányok a szegényebb vidéki lányok számára gyakran akkor is elérhetetlenek maradtak, ha a szorgalmuk és képességük meglett volna hozzá. Ennek tudható be az a számtalan családi történet, amelynek középpontjában olyan nagymamák és dédnagymamák állnak, akiknek szüleit falusi tanítóik igyekeztek – többnyire sikertelenül – meggyőzni arról, hogy a négy elemi elvégzése után engedjék lányaik tehetségét nagyobb városok polgári iskoláiban, netán lánygimnáziumaiban kibontakozni. A jól kommunikálható, drámai elemektől terhelt romantikus családi történetek fontos és tipikus mellékszereplőjéről, a magányos, gyermektelen tanítónőkről és az ő motivációikról és mindennapjaikról, akik ilyen módon igyekeztek biztosítani tehetséges lány tanítványaik előmenetelét, saját maguk számára pedig a gyermektársaságot, meglehetősen kevés szó esik – jegyzi meg Sáska.
Még ha jártak is iskolába, a lányok egészen a második világháború utáni évekig a fiúkétól eltérő tanmenet szerint tanultak. Az iskolának, éppúgy, mint a családnak elsődleges feladata volt a lányokat a női szerepekre szocializálni. Így történhetett például, hogy az eredetileg középfokú intézménynek számító tanítónőképzőkből eleinte rendkívül kevés olyan tanítónő került ki, aki el is ment elemi vagy polgári iskolai tanárnak. A tanítónőképzőkben – a bölcsészeti egyetem mellett megalakuló tanárképző főiskolákkal ellentétben – a zenélés, az éneklés, a mesemondás, a gyerekekkel való bánásmód elsajátítása volt a fő cél, afféle polgárosztályképző volt, olyan középosztálybeli nők számára, akik magas fokon akarták művelni az otthon dolgozás művészetét – mondja Sáska.
A tanmenet az elemi iskolákban is merőben eltért: a fiúk a készségtárgyi órákon faragtak és ácsoltak, majd a műveiket iskolai kiállításokon mutatták be, a lányok stoppolni és kézimunkázni tanultak, hímzéseiket azonban nem állították ki sehol. Még ha írni, olvasni mindkét nem képviselői megtanultak is, a lányok a matematika órán olyan példákat oldottak meg, amelyekből elsősorban nem az elvont matematikai ismereteik gyarapodtak, hanem kiderült belőlük, hogy az egyes vacsorai fogásokhoz mennyi húsra van szükség, a különböző méretű pulóvereket mennyi pamutból lehet megkötni – hoz példát a Magyarországon már egy évszázaddal ezelőtt is létező intézményesített genderoktatásra, vagyis a nemi szerepekre nevelésre Schadt Mária családszociológus.
A már idézett Cilike mátkasága című lányregényhez hasonló művekben sokkal direktebb módon is megjelentek a lányok viselkedésével kapcsolatos kívánalmak: „A fiatal, tapasztalatlan leány többnyire viasz a férfi kezében; ha jól tudja nevelni, megkapja azt a hitvest, aminőt megérdemel. Ha helyesen nyílt meg a fiatal teremtésnek a szeme s az érzéke, a legodaadóbb társsá leszen, aki az urában az eszményét, a védelmezőjét, a saját maga jövőjét látja. (…) Ne duzzogjon az urával, ne mutassa, hogy unatkozik, különösen ne olyankor, amikor azt jogos gondok gyötrik és emiatt kedvetlen, amit őnagysága hajlandó egyszerűen szeszélynek, rosszkedvnek minősíteni. Ne járjon-keljen a házban jól betanult mártírarccal; legyen vidám, derűs s várja be türelmesen, amíg a férje közli vele gondjainak okát. Ha a férj fáradtan jön haza, beszélgetésre nem mutat nagy kedvet, az asszony ebben ne lásson a személye ellen irányuló sérelmet, hanem tartsa tiszteletben a férje lehangoltságát, ezzel adva jelét annak, hogy érti a lehangoltság okát. (…) Hogy a csinos, ízléses háziruha milyen fontos kellék, azt talán mondani sem kell. Soha se lássa a férj a feleségét kócosan, lomposan. Ez nem illik a ház úrnőjéhez és könnyen ítélhetik meg olyanformán, mintha csak másoknak öltözködnék (…). Cilike kétszer-háromszor is átolvasott egy-egy részt s igyekezett mélyen a szívébe vésni. És magában olyan hálát érzett édesanyja iránt, aki íme, már ily komolyan veszi őt s látja, fölteszi róla, hogy megérti, értékelni tud egy ilyen komoly irányú könyvet, amely az igazi asszonyi hivatásról szól.”
Együtt tanultak, de nem egyformán néztek rájuk
Jelentős változást annak ellenére is csak a koedukált oktatás bevezetése indított el az 1960-as években, hogy a politikai propaganda a munkaerőhiány miatt már a Rákosi-korszakban is azt hirdette, hogy a nők a társadalom férfiakhoz hasonlóan hasznos és dolgozó tagjai. Ennek fényében plakátokon és filmhíradókban népszerűsítették a sztahanovista nőideált, aki gyárban, bányában vagy traktoroslányként a földeken dolgozik. „Csakhogy a valóságban ezeket a nőket a legtöbben mélyen megvetették, gúnynevekkel illették. Bár a Nők Lapjában és más nőknek szóló propagandaújságok hasábjain dicsőséges történetek jelentek meg róluk, de valójában az iskolapadból frissen kikerült, keményen és szorgalmasan dolgozó traktoros lányokkal az történt, hogy amit ők nappal felszántottak, azt a környékbeli földeken dolgozó férfiak éjszaka tönkretették, mert féltették tőlük a megélhetésüket. A nemi sztereotípiáknak nem megfelelő munkakörökben dolgozó lányokat a saját családjuk is gyakran kivetette magából” – mesél életútinterjúkból táplálkozó tapasztalatairól Schadt.
Az 1960-as évek elején bevezetett koedukált oktatástól Schadt szerint az intézmények vezetői, tanárai, sőt a szülők is idegenkedtek: azokban a lányiskolákban, ahová fiúk is elkezdtek járni, attól féltek, hogy felbomlik majd a fegyelem. A fiúgimnáziumokban pedig attól tartottak, hogy az újonnan bekerülő lányok miatt meredeken zuhanni kezd az oktatás színvonala. A sztereotípiák csak fokozatosan és nehezen tűntek el az oktatásból: a művészeti gimnáziumban érettségizett Schadt például azt mesélte, hogy hiába volt az osztályában 12 lány és 8 fiú, a tanárai nem is annyira burkoltan azt érzékeltették, hogy a lányokból úgysem lesznek művészek, mert nekik inkább a fakanál való. A művészeti egyetemekre nem is jelentkezett egyetlen lány osztálytársa sem, a legelhivatottabbakból is legfeljebb dekoratőrök lettek. Bár az azóta eltelt évtizedek alatt sokat javult a helyzet, a műszaki felsőfokú képzésre még ma is jellemző, hogy a stúdiumokat inkább fiúk, míg a nők előtt elsőként megnyílt bölcsészeti szakokat inkább lányok látogatják. Mindez egyébként még a nemek közötti egyenlőségre sokat adó, például a skandináv országok továbbtanulási statisztikáira is igaz, ami egyes kutatók szerint a változatlanul fennálló társadalmi sztereotípiáknak és a női példaképek hiányának köszönhető, míg mások kutatási adatokon igyekeznek bemutatni, hogy a lányok természetes módon érdeklődnek kevésbé a technológiai karrierutak iránt.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/lanyneveles
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
