Pécsen és környékén közismert tény, hogyha valaki szeretne egy laza Balassi Bálint-tetkót a vállára, esetleg a vádlijára varratná Pilinszky arcképét egy idézettel, akkor Bende-Pintér Anitát kell keresnie.
Az egykori magyar szakos tetoválóművész unortodox módon szeretné népszerűsíteni a hazai irodalmat és kultúrát: 2018-ban elhatározta, hogy a következő években száz magyar író, illetve költő portréját helyezi el tetoválás formájában a téma iránt fogékony vendégeinek testén. Bakancslistáján már tizenhat pipa szerepel: kuncsaftjai boldogan varrattak magukra többek között Krúdyt, Berzsenyit, Adyt, Szendrey Júliát, de még Bessenyei Györgyöt is.
Anitával az általa üzemeltetett V.A.Lacky Art szalonban beszélgettünk, és ha már ott voltunk, én is beültem a székébe tetoválási szüzességem elvesztése céljából.
* * *
A szüleid állítólag nem voltak annyira lelkesek a művészeti ambícióid iránt, ez mennyiben befolyásolta a kezdeteket?
Élhetőbb szakmát szerettek volna nekem biztosítani, így kerültem középiskolában informatika szakra. Az egy kicsit biztosabb megélhetést ígért, mintha elmennél festőművésznek.
Volt vita? Vagy közölték, hogy így lesz?
Utóbbi. A középiskola után viszont magyar szakos lettem, de azt már én választottam.
Az info-szakból tudtál azóta bármit hasznosítani? Mondjuk, le tudtad programozni a vállalkozás weboldalát?
Semmit. Az a négy év sajnos kuka. Rajzóra, mondjuk, volt, de nem ott tanultam meg rajzolni, hanem apukámtól, meg persze autodidakta módon. A tetoválósulis felvételi előtt pedig egy rajztanár barátnőm korrepetált.
Mikor derült ki, hogy jobban rajzolsz, mint az átlag?
Már az óvodában lehetett látni. Az általános iskolában a negyven legjobb közé kerültem egy országos rajzpályázaton, és a gimiben is volt pár hasonló eredményem. De azóta is sokat fejlődött a rajztudásom, amióta tetoválok, hiszen napi szinten rajzolok, tervezek. Sajnálom, hogy nem volt művészeti előképzettségem, de ha most szeretnék elmenni egy művészeti egyetemre, már nem tartana vissza senki.
És honnan a klasszikus irodalmi érdeklődés?
Nem tudom, ez fogott meg. A tizenkilencedik század valamiért nagyon közel áll hozzám: sokat foglalkoztam Mikszáthtal, aztán belépett az életembe Aranyosrákosi Székely Sándor. Ő nem annyira ismert, nem volt jelentős író: unitárius pap, majd később püspök lett. Már sokszor próbáltam tőle szabadulni, de mindig jön utánam, úgy tűnik, feladatom van az életművével.
Az ő eposza az, amivel napi szinten foglalkozol?
Így van. Volt egy eposzos órám az egyetemen, és az akkori konzulensem mondta, hogy gyűjtsem össze a magyarországi eposzokat. Akkor találtunk rá Székely Sándorra és egy Vienniász című kéziratára Kolozsváron, ahol másfél évig voltam ösztöndíjas. Maga az eposz az 1683-as második bécsi ostromról szól, a törökök megpróbálják bevenni Bécset, de nem sikerül nekik. Elkezdtem vele foglalkozni, ez 2011-ben volt.
Tíz éve dolgozol rajta? Hány oldalas ez az eposz?
Azért nem folyamatosan dolgozom vele, de tény, hogy elég terjedelmes: kétszáznyolcvanezer karakternél tartok. Betűhív kritikai kiadást szeretnék, de nem egyszerű, mert eleinte totál olvashatatlan volt, az egész tele van átírásokkal, kihúzásokkal, kaotikus a helyesírás – van, hogy egy szót három-négyféleképpen ír le. Kicsit olyan, mint egy kirakós: egymás mellé pakolom a részeket, aztán majd összeáll valami. Befejezetlen eposz egyébként.
Ez most a felnőtt színeződ, amivel ki tudsz kapcsolni?
Pontosan.
Ha jól tudom, Kolozsvár azért is fontos az életedben, mert ott jöttél rá, hogy a rajzolással szeretnél foglalkozni. Volt egy meghatározó pillanat?
Inkább beértek bizonyos folyamatok: a személyiségfejlődésem fontos része volt, hogy életemben először volt időm saját magamra – át tudtam gondolni az életem, hogy tényleg a magyar szakkal akarok-e foglalkozni.
És mire jutottál?
Tanár nem akartam lenni. Ha a magyar szakot viszem tovább, ott kellett volna maradnom kutatómunkát végezni. De amióta az eszemet tudom, festő akartam lenni. Tehát választhattam volna a munkát, amiből megélek, a másik verzió az volt, hogy mégis csak belefogok abba, amit alapvetően szeretek. Közben tetováltattam, a két élmény összeadódott, és beleálltam.
Ott csináltattad meg az első tetoválásod?
A Tetoválást. Egy van csak.
Ami egy saját farkába harapó kígyó, Nietzsche-idézettel, körbe a derekadon. Mesélsz a hátteréről?
Régóta érdekel, miként működik a művészet és benne a művészek. Úgy látom, valamilyen szinten kapcsolódik ehhez a fájdalom témaköre. Az egyetemen kaptam egy könyvet Goya Saturnus felfalja gyermekét című festményéről. Nagyon szeretem azt a képet: egy óriás leharapja egy kisebb alak fejét és a karját. A könyv szerzője, Földényi F. László azt írja, ez a két figura lehet akár ugyanaz is – tehát saját magunk felemésztéséről van szó. Saturnus felfalja gyerekeit, akik belőle származnak, közös a létük, tehát az ember, akinek nem látjuk az arcát, bizonyos értelemben mi magunk vagyunk. Ebből az eszmefuttatásból jött a Nietzsche-idézet, szintén saját magunk felemésztéséről, és ehhez kapcsolódik a farkába harapó kígyó.
Az is fontos, hogy miért épp a derekadon fut körbe?
Igen, ez is egy utalás, egy magyar népmesei motívum: a legkisebbik fiúnak van egy feladata, hogy meg kell jelölnie a világ közepét. És az a köldök.
Fájt, amikor készült?
Persze. Nagyon. Három alkalommal ültünk neki, elég nagy ábra lett. A kontúrozás még nem volt vészesen fájdalmas, inkább csak szokatlan, de a satír elég kellemetlen volt.
Rengetegen varratnak, de ebből még nem következik, hogy maguk is ki akarják tanulni a tetoválómesterséget. Neked mi volt az extra motiváció – túl azon, hogy profin rajzolsz?
Megtetszett a tetováló és a vendég egymásra hangolódása, hogy ez egy közös munka. De az tényleg nem elég, ha valaki tud rajzolni – és nem csak azért, mert a tetoválás teljesen más technika, mint papírra vetni valamit. Azon túl, hogy kreatívnak kell lenni, nem árt, ha van empátiánk, hiszen mégiscsak emberekkel foglalkozunk. Fontos a kommunikáció is: hogy mindketten ugyanarra gondoljunk, amikor a tervezett tetoválásról beszélünk, és ha netán mégis félreértjük egymást, akkor tudjuk ezt kezelni. Mivel nem egy szalonba csatlakoztam be, hanem sajátot hoztam létre, kell érteni a vállalkozáshoz, a logisztikához, a vendégek szervezéséhez, hirdetéshez. Sok-sok pici dologtól működik ez az egész.
A testvéredre tetováltál először. Önként jelentkezett?
Igen. A húgom is mindig benne van mindenféle hülyeségben, nem nagyon kellett biztatni. Hálás vagyok neki, hogy bevállalta.
Ki izgult jobban kettőtök közül?
Én. Másfél óra alatt készült el egy kovácsoltvas szívecske, ma már öt perc alatt meglenne. Szenvedtem: nehéz volt a gép, rezgett, új volt a szituáció, egyszerre kellett figyelni a pedálra, a tintára. Én izgultam, neki meg kellemetlen volt.
Számolod, hogy hány tetoválásnál tartasz?
Százig számon tartottam, de nehéz követni, mert ugye vannak hatalmas, több részből álló minták, de akkor a teljes hátas tetoválást egynek számoljam, vagy minden mintát külön? Úgyhogy egy ideje már nem követem.
Mondtad, hogy sok mindenre kell figyelni közben. Ha csak egyet kellene kiemelni, melyik a legnehezebb munkafolyamat?
A harmónia megteremtése. Bejön egy idegen ember, nagyon fontos, hogy milyen energiákkal közelítek felé, mennyire figyelek rá, hogyan tudunk együtt dolgozni. Ez nem futószalag, ahol egymást váltják a vendégek, hanem életre szóló élmény: aki beül, teljesen más emberként távozik a szalonból.
Milyen a problémás ügyfél?
Akivel nem lehet megfelelően kommunikálni, nincs közös csatorna, elbeszélünk egymás mellett. Régóta dolgozom emberekkel, nagyon igyekszem, de persze előfordulhat, hogy nagyon nem passzol a személyiségünk, nem férünk össze.
És olyankor mi van?
Akkor elengedjük, nem erőltetjük. De ez nagyon ritka, szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyanokkal dolgozom együtt, akikkel megvan a harmónia, a baráti hangulat.
Tudtok közben kedélyesen csevegni, mint egy fodrásznál?
Ha nem kínzom annyira, akkor igen.
A legidősebb kuncsaftod hetvenéves volt. Hogy viselte a megpróbáltatást?
Teljesen jól. Egy szívecskébe ágyazott monogramot kért. Gyorsan megvoltunk. Nagyon nyitott volt.
Ez, mondjuk, kiderült abból is, hogy ennyi évesen beült a székedbe. Máshogy gyógyul ilyen korban a bőr?
Igen, ötven felett figyelni kell arra is, hogy a bőr hogyan öregszik, ilyenkor még fontosabb, hogy melyik testrészre kerül a minta.
Mit gondolsz az egyéb testmódosításokról? Egy jó nyelvkettévágás?
Azzal azért nem foglalkoznék, de a hegtetoválás például érdekes.
Szemgolyó-tetoválás?
Az szerintem már inkább öncsonkítás, hiszen megvakulhat tőle az ember. Oké, aláírod a papírt, hogy benne vagy, de aztán vagy sikerül a dolog, vagy nem látsz többé.
Mi volt eddig a legösszetettebb ábra, amit készítettél?
Van egy ügyfelem, akivel 2016 szeptembere óta dolgozunk együtt. Szépen fogynak rajta a helyek.
Egyetlen hatalmas mintán dolgozol azóta? A Feszty-körképet varratja magára?
Majdnem. A hátára készült egy keresztes lovagos témájú minta, utána kivarrtam a két felkarját, ezek pécsi témák voltak. A vádlijára került Szendrey Júlia meg az Ómagyar Mária-siralom. Aztán tavalyelőtt jött az ötlet, hogy építsük körbe a törzsét: az egri ostromot jelenítjük meg rajta.
Ha a magyar irodalom, kultúra, történelem a szakterületed, akkor ő a te két lábon járó kiállításod.
Az évek alatt szépen összegyűltek az ilyen ügyfelek, egymásra találtunk a hasonló érdeklődésű emberekkel. Egyébként, amikor azt mondom, magyar kultúra, mindenki rögtön valami olyasmire gondol, ami elmúlt, magasztos és elérhetetlen. Én viszont hatásokra gondolok, amelyek magyar emberként érnek minket. Nemcsak a múltunkban gyökerezőkre: a minták, amiket tervezek, segítenek ráeszmélni arra, hogy ezer szállal kötődünk a magyarságunkhoz. Vagyis az elsőre elidegenítőleg ható magyar kultúra kifejezésről kiderül, hogy benne élünk, akár egy Grabowski-figurán, akár egy Péterfy Bori-dalszövegen, akár egy Kazinczy Ferenc-portrén keresztül.
Melyik volt a legextrémebb kérés? Mi az, amit nem csinálnál meg? Egész hátas Hitler belefér?
Tiltott jelképeket amúgy sem lehetne, de minden a kontextustól függ: például csináltam már horogkeresztet, csak épp ellentétes értelemben – a tetováláson egy kis figura üldözött egy kis horogkeresztet. Aztán vannak a viccesnek szánt figurák: a vetkőző banán, amit fenékre kért valaki, ezek nem okoznak gondot. Vannak viszont olyan személyiségidegen figurák, amiket nem szoktam elvállalni.
Például?
Egy huszonéves lány kért börtöntetoválásokat. Nem az volt a kérdés, hogy megbánja-e, hanem, hogy mikor.
Mit mondtál neki?
„Ne haragudj, de nem.”
Az átlagos tetoválásokhoz képest azért a te fő profilod is extrémnek számít: tudtommal más mestereknél ritkán szoktak Bessenyei Györgyöt varratni. Az például hogy történt?
Felkeresett valaki, hogy hallotta, ilyesmivel foglalkozom. Elmondta, hogy négy íróban, költőben gondolkodik, én egyből József Attilára vagy Radnótira tippeltem, merthogy ők a legnépszerűbbek, de nem: Szerb Antal, Lázár Ervin, Rejtő Jenő és Bessenyei volt a kívánságlistáján. És végül az utóbbi lett.
Száz magyar irodalmi tematikájú portrét szeretnél elhelyezni a vendégeid testén. Tizenhatnál jársz, fel tudod sorolni őket?
Ady Endrével kezdtük. Van egy Kölcsey, Rejtő, Csáth Géza, Lázár Ervin, Krúdy, József Attila, Szendrey Júlia, Ómagyar Mária-siralom, Bessenyei, Berzsenyi, Petőfi, Balassi, Pilinszky, Juhász Gyula, Kazinczy.
Az irodalmi portréknál mennyire közös munka a tervezés? Te ajánlod az idézetet? A formát?
A koncepcióm szerint a kiválasztott idézeteknek valamennyire jellemezniük kell az írót. Az is fontos szempont, hogy hozzá lehet-e férni a kézirathoz – a Krúdy Gyula-tetoválásnál például a Szindbádból szerettem volna idézni, de ahhoz nem volt. Ilyen esetben más irányba kell tovább menni. Pilinszkynél jó lett volna, ha nem az Apokrifra esik a választás, mert a csapból is az folyik, de persze, ha valaki ragaszkodik egy idézethez, akkor elvenni abból nem szeretnék, legfeljebb még keresek hozzá.
Volt olyan az eddigi tizenhatból, aminél azt érezted, hogy bárcsak saját magadra került volna?
Nem, én legfeljebb Aranyosrákosi Székely Sándorban gondolkodom majd.
Felvarrathatnád az egész eposzt.
Szép lenne. De amúgy nagyon szerettem csinálni Csáth Gézát, és készül majd egy vendégemre Szerb Antal is, aki szintén nagy kedvencem. De valószínűleg én nem fogok ilyen portrét viselni.
Mennyire jellemez egy vendéget a választása? Feltárulnak a kéréseknél személyiségek vagy titkok? Miért választ valaki felnőttként Mazsolát vagy Vukot? Miért pont Rejtő Jenő és nem Karinthy?
Szeretem hallani a sztorit, hogy hogyan jutott idáig, mi a háttértörténete. Nagyon tetszik a ragaszkodás egy-egy mintához, témához. Mert tök jók ezek a manapság népszerű maori tetoválások, de Közép- Európában élünk, nem sok közünk van a csendes-óceáni szigetvilághoz. Másrészt hiába szépek az ábrák, a legtöbb embernél csak ez az esztétikai szempont a fontos, és talán hiányzik a kapcsolódó tudás, a témához való ragaszkodás.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Van olyan háttértörténet, amit elmesélhetsz? Hogy, mondjuk, a Csáth Géza-tetkót egy hallucinogén anyaggal történő találkozás előzte-e meg.
A Csáth Gézát pont tudom, mert azt én ajánlottam egy vendégemnek, akivel évek óta dolgozunk együtt, és baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Amikor 2018-ban jött az ötlet, hogy megcsinálom száz magyar író, költő portréját, rákérdeztem, ismeri-e Csáth munkásságát. Nem volt képben, utánanézett, megvette több könyvét, beleszeretett. Aztán jelentkezett a tetoválásért.
Már ezzel kultúrmissziót teljesítettél: valaki a te javaslatodra magyar irodalmi műveket olvasott. Működik a projekted.
Igen, és ez szuper szerintem. És azért is fontos, mert az irodalomtanítást nagyon elrontották: az órákon sokszor inkább elveszik a diákok kedvét az olvasástól. Például, ha nekem említették volna tizenöt éves koromban, hogy Janus Pannoniusnak voltak erotikus epigrammái is, akkor talán kedvem lett volna olvasni tőle néhány művet.
Ha az utcán, a buszon végig nézünk az embereken, úgy tűnik, jóval népszerűbb a tetoválás, mint mondjuk öt-tíz évvel ezelőtt. Te is ezt érzed?
Rengetegen varratnak, de még mindig idegenkedést érzek sokak részéről. Például én sem biztos, hogy javasolnám, hogy állásinterjúra kilógó tetoválással menjen el valaki. Még akkor sem, ha az interjúvoló is tetovált. Kicsit még mindig jellemző a pejoratív megítélés. Szeretném, ha ez változna, és talán ezért is jó, hogy magyar írókat, költőket is magunkra tetováltathatunk: az emberek láthatják, hogy van ilyen is, nem muszáj félbetépett csecsemőket varratni.
* * *
Nem mondom, hogy a félbetépett csecsemők említése hozta meg a kedvem, de éreztem, hogy nem húzhatom tovább: eljött a pillanat, hogy beüljek Anita székébe. Megkértem a mestert, hogy kezdjen bele a tetoválásba, amit kitaláltam magamnak. Most hazudhatnám, hogy azért vállalkoztam erre, mert épp nem volt jelen tetoválásra váró alany, és kellett valaki, akit lehet fotózni (mégis csak jobban mutat egy cikk szép képekkel, amiken a főszereplő épp tetovál valakit), de nem lenne igaz.
Egyrészt az empirikus-empatikus újságírás kedvéért feküdtem a tű alá: gondoltam, jobban megismerem a témát, ha beleélem magam az alany egyik kuncsaftjának szerepébe (nyilván kevésbé lettem volna rugalmas, ha mesterlövészről vagy kórboncnokról írok cikket), másrészt régóta terveztem, hogy amint lehet, tetováltatok egyet, megünneplendő a karantén befejezését (és az életközepi krízisemet).
Ha történetesen épp nem a kultúrmisszionárius Anita székében kötök ki, talán bevállaltam volna a karomra egy apró Maradona-figurát, vagy másik példaképemet, Papa malacot a Peppa malac című rajzfilmsorozatból, de jelen esetben mindkét mintát stílusidegennek éreztem, ezért döntöttem végül a filmtörténelem legszimpatikusabb sóhivatala, a Monty Python Repülő Cirkuszából ismert Hülye járások minisztériuma mellett.
Nem mondom, hogy nem rettegtem. Nem is a fájdalomtól féltem, inkább úgy mondanám, hogy mindentől. A fertőtlenítőtől. Az indigóolajtól. A másik fertőtlenítőtől. Hogy vajon van-e fémallergiám. Hogy mennyire van messze a kórház, ha úgy adódik, hogy anafilaxiás sokkot produkálok. És hogy vajon hány nap után kapok vérmérgezést, ha mégis túlélem.
Szerintem nagy baj nem lesz
– mondta Anita, amikor erőltetett pókerarccal feltettem neki a fenti kérdéseimet (de láttam, hogy látja rajtam).
Empatikus volt, és – ahogy az interjúban mondta – megteremtette a vendéggel a harmóniát. Nagyjából egy órán át tartott a művelet, közben Pécs és Budapest legjobb kávézóiról beszélgettünk. Lehet, hogy épp a kellemes légkör az oka, de egyáltalán nem fájt a művészet, egy átlagos fogkő-eltávolítás sokkal kellemetlenebb érzés szokott lenni.
Plusz a fogászatról még sosem jöttem ki azzal a tudattal, hogy mostantól mindig az alkaromon lépeget majd John Cleese.
