1984-ben születtem, így csak halvány emlékeim vannak a rendszerváltáskori divatról, pontosabban arról, hogy mi változott, egyáltalán változott-e bármi amiatt, mert kinyíltak a határok. Akkor kezdtem az általános iskolát, a divattal pedig nem nagyon foglalkoztam, már csak azért sem, mert van két nővérem, így a ruhákat általában tőlük örököltem. Az mondjuk rémlik, hogy néha irigykedve néztem pár osztálytársnőm kék köpenye alól kivillanó rózsaszínű, műszálas susimelegítőjét, mert én soha nem kaphattam olyat, persze utólag már tudom, hogy nem azért, mert a szüleim nem engedhették volna meg maguknak, inkább azért, mert szimplán csak nem akarták, hogy műszálas susimelegítőben járjak.
Anyám ebben az időben varrónőként dolgozott otthon, ami azt jelentette, hogy hordták neki a kiszabott anyagokat, amiből aztán sorozatban kellett tíz-húsz darab felsőt, szoknyát vagy nadrágot varrnia, de hogy ezek végül hova kerültek, azt már ő sem tudja megmondani. Valószínűleg egy butikba vagy valami hasonlóba, ahonnan az egyik nagybátyám felesége is hozta nekem a hátramaradt, az én akkori szemem és ízlésem szerint elképesztően menő darabokat, amiket nagyon büszkén hordtam. Ha új télikabát, cipő, vagy bármilyen ruha kellett, esetleg egy bögre ajándékba a karácsonyi iskolai húzáskor, akkor a budai Skálába mentünk.
Másra nem nagyon emlékszem ebből a korszakból, de furcsa volt szembesülni azzal, hogy az internetnek sincs nagyon emléke, mintha eddig senkit nem foglalkoztatott volna az, hogy mi történt a rendszerváltás idején Magyarországon a divattal, pontosabban a köré épített iparral. Ezért kerestem meg Süle Kati stylistot, Simonovics Ildikó divattörténészt és Pataki Ági egykori modellt és üzlettulajdonost, mondják el ők, mire emlékeznek a ’80-as évek végéről.
A cipő az új banán
Konkrét, szemmel látható változás nem történt 1989 végén, a rendszerváltás nem hozott egy éven belül látványos utcakép-változást. A különböző stílusú ruhákat értékesítő butikok már a hetvenes években is megjelentek a nagy áruházi láncok – Centrum áruház és a többi – kínálata mellett, a legfrissebb divat követését segítendő. Lehet hogy nem nyugati minőségben, de kézműves, kisipari technológiával állítottak elő konfekciós termékeket. Ismertebb volt a Kitty Lauro, a Simeoni, a Kék elefánt, a Váci 10, a Bagatell – ezek a belváros butikok abszolút kiszolgálták az emberek naprakész divatkövetési igényeit. Ehhez még hozzájárult a nyolcvanas években, hogy a Burda mellett ott volt a Vonal, amiben fotók mellett szabásmintákat is közöltek. Ha abban az időben valaki egyedibb akart lenni, azt nem olcsó turkálókkal próbálta elérni, a nők saját maguk varrtak. Ez az ötvenes évektől elképesztően erős volt, aztán lassan abbamaradt az olcsó tömegtermékek beáramlásával
– mondja Simonovics Ildikó, aki hozzátette: akkoriban szinte minden háztartásban volt valaki, aki tudott varrni, és minden háztartásban megtalálható volt a Burda magazin vagy egy külföldi katalógus, mondjuk a Quelle, ami akkoriban egyfajta divatlapként szolgált. Akik nem tudtak varrni, azok is ezekből vették a divatinformációkat.
Abban az időben Süle Kati szerint is mindenki varrt, így ő is – akinek akkoriban arra volt igénye, hogy kicsit máshogy, divatosabban nézzen ki, vagy más anyagból öltözzön, az így tudta megoldani. Szerinte az akkori Burdákban nagyon trendi nyugati ruhák voltak, jó fazonokkal, és textilt is lehetett kapni hozzá – akár exportból visszamaradt, különlegesebb darabokat is. Süle szerint a varrás megmaradt a ’90-es években is, a nagyobb váltás sokkal később történt, amikor bejött a fast fashion. „Egyik percről a másikra nem varrtam, mert akkor már nem érte meg anyagot venni, nem érte meg a munkát, az időt, hogy leüljek varrni. Mindenki eldobott mindent, és mint az őrültek, elkezdtek a H&M-be járni.”
Azt, hogy valami változás történik, hogy egy picit talán szabadabb a világ már Magyarországon is, nemcsak az jelezte, hogy 1988-ban megnyílt a McDonald’s, de az is, hogy egy évvel előtte
Ugyanakkor már jóval a külkereskedelmi bank által behozott Adidas előtt is kígyóztak sorok az állami cipőboltokban, amikor spanyol cipők érkeztek. „Egy spanyol csizma olyan volt, mintha most egy Louis Vuitton-csizmát akarnék magamnak, viszont megfizethető volt. Egy probléma volt vele, hogy a minősége elmaradt az itthon gyártott darabokétól. Akkor még volt tél, és azok a csizmák nem erre az időre voltak kitalálva, levált a talpuk, szétnyíltak” – mondta a stylist, hozzátéve, hogy márkás cuccokat (még ha nem is olyan ismerteket, mint az Adidas), azért lehetett kapni az olyan nagy áruházakban is, mint például a Corvin a Blahán.
Jó lesz a tavalyi
Ezek az áruházak jelentették azt, amit most az olyan fast fashion boltok, mint a H&M vagy a Zara, a kínálatuk azonban közel sem változott olyan gyorsan. Simonovics szerint a divat iránt kicsit is érzékenyek nem is vásároltak az ilyen áruházakban, egy S-Modellben viszont már igen, ugyanis az volt a Skála menőbb, „luxusabb” finomkonfekciója, ahol sok nyugati terméket is lehetett kapni.
A Centrum és a Skála is úgy működtek, hogy azok kereskedelmi igazgatói választották ki és állították össze a magyar ruhagyárak kínálatából a saját áruházi kínálatukat, tudtuk meg a divattörténésztől. Arra azonban figyeltek, hogy a nagyon modern, legfrissebb divatirány szerinti ruhákat ne hozzák be, inkább egyfajta biztonsági játékot játszottak és olyan darabokat választottak, amelyekről már tudták, hogy ha az előző évben is elment, a következőben is jó lesz. Hiába magyarázták nekik a tervezők, hogy a divat minden évben megújul, ezért a versenyképességhez a legfrissebb trendeket kell hozni. A kereskedelmi vezetők döntöttek arról, hogy mit gyártanak le a gyárak a tervezők rajzaiból, vagy a Magyar Divat Intézet reprezentatív divatbemutatóinak, trendkiadványainak kínálatból mi jelenik meg az áruházak polcain.
Pedig Simonovics szerint a divatszakemberekhez a korábbi időkhöz hasonlóan ekkor is hozzáfértek a szükséges információkhoz, hiszen járt nekik a Vogue, a Marie Claire, a Harper’s Bazaar, egyesek pedig ki tudtak utazni a nyugati szakmai vásárokra, a jelentősebb divatfővárosokba, vagyis ismerték az aktuális trendeket.
Süle Kati szerint aki megengedhette magának, vagy volt rá igénye, az már a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas években is tudott válogatni, még akkor is, ha a szocializmus mindenkiről megpróbálta lerántani az egyéniséget, hogy senki ne legyen más, senki ne lógjon ki a sorból.
„Ott volt Király Tamás, aki már a ’80-as években újrahasznosított ruhákat készített. Azt csinálta, ami most lett igazán trendi: a környezettudatosság, a remake, a redesign. Úgy érzem, az a fajta kreativitás, ami neki volt abban az időben, kezd kihalni. Ugyanolyan ruhákban járunk, egyféleképpen nézünk ki, Tokiótól Budapestig nem tudom megállapítani, hogy ki melyik országból jött. Mindenki skinny jeanst és pufikabátot hord. Borzasztó nehéz egyéninek maradni most. A ’90-es években nagyobb volt a játék, nagyon jól tudták magukat képviselni az emberek, az egy kihívás volt, hogy én más akarok lenni, mint te.”
Ugyanakkor külföldön sokkal toleránsabbak az emberek, a szocializmus nálunk azt elérte az öltözködésben – és leginkább a nőknél –, hogy ne vegyenek észre minket mások, nehogy azt higgye valaki, hogy nekem jobban megy, mint másnak, mert az öltözködés egyfajta luxusnak számított. A rendszerváltással a divatban kinyílt a világ, az emberek gondolkodásában viszont nem.
A stylist szerint ez a mai napi így van, úgy látja, a divatról való gondolkodás most is nagyon szűk mezsgye, ami nem engedi az embereknek, hogy úgy öltözzenek, ahogy nekik tetszene, mert mások nem tolerálnák azt. Az egyediség, a kilógás sorból még most sem elfogadott, továbbra is egy masszát akarnak gyúrni, ezt erősíti a fast fashion is. Az emberek félnek jól érezni magukat a ruháikban, pedig nem lehet valaki csinos és elegáns, ha szenved valamiben.
A butikforradalom
A nagyobb áruházak mellett a nyolcvanas években megjelentek a butikok, ekkor nyílt a Váci utcában az akkor még modellként dolgozó Pataki Ági üzlete is. Süle azt mondja, egy ismerőse rendszeresen vásárolt ott, ezeket a ruhákat pedig most, több évtized után számolta fel. „Párat átvettem tőle, és csak most látom, hogy milyen jó anyagból készültek, a ’90-es évek óta nem vesztettek a minőségükből. Most már ilyen nincs.”
Simonovics is megemlítette Pataki nevét, és beszélt arról is, hogy ő és a többi butikos miként festették és antikolták a különböző anyagokat, hogy azokból ruhákat varrjanak. „Ezek a butikok úgy működtek, hogy a tulajdonosok a külföldi útjaikról hazahoztak egy-egy olyan darabot, amit utána itt elkezdtek szériában gyártani. A saját ízlésüknek megfelelően, amit ők is felvettek volna, vagyis a butikok kínálata olyan volt, amilyen maga a tulajdonos” – mondta Simonovics.
Pataki Ági akkoriban még modellként is dolgozott az üzletei mellett, utazhatott külföldre, így leginkább onnan inspirálódott.
Sztremi Ilona volt a kreatív volt a vállalkozásunkban, sokszor hoztam be olyan darabokat, amiket aztán ő formált a saját ízlésünkre. A saját termékek árusítása mellett ezeknek a kis üzleteknek volt még egy fontos funkciójuk: bevonzották azokat a fiatal, legtöbb esetben végzett divattervezőket, akik az állami szférában nem találták meg a megélhetésüket vagy a kedvüket – ők is gyártottak és beszállítóink voltak.
– mesélte a 24.hu-nak.
Minden bedőlt
Ezeket a kis manufaktúrákat, butikokat a rendszerváltás, pontosabban az abból következő piacváltozás gyakorlatilag tönkretette, felszámolta. A világmárkákkal a kis üzemek nem tudták felvenni a versenyt, pontosabban az árversenyt – mert egyébként a forgalmuk megmaradt, az áru, amit előállítottak, eladható volt, csak a multik annyira lenyomták az árat, hogy ilyen kicsiben nem tudtak versenyképesen dolgozni.
Nekünk volt egy gyártóbázisunk is, tehát nemcsak árultunk, hanem saját termékeket is állítottunk elő. Ezeket az üzemeket és üzleteket is évekig tartottuk még az ésszerűségen is túl, de nem magunk miatt, hanem az évtizedekig nekünk dolgozó emberek miatt, akik nagyon nehezen tudtak átállni és máshol elhelyezkedni. A mi szempontunkból és a divat szemszögéből emiatt a rendszerváltásnak volt egy ilyen pszichés nehezéke is. Öt évbe telt, hogy fel tudjuk számolni a vállalkozást
– mondta Pataki, aki szerint a rendszerváltás előtt ugyan nehézséget jelentett, hogy a kis butikoknak a semmiből kellett várat építeni, illetve divatot produkálni, viszont kisebb volt a verseny is. A határok és a piac kinyílásával aztán minden megváltozott, ezzel pedig nem tudtak mit kezdeni.
Nem csak a kis butikok, a nagyobb állami cégek is bedőltek a rendszerváltás után. Erről már a divattörténész beszélt:
A régi állami üzletek – például a Clara – 1991-92-re megszűntek és bezártak. A privatizáció során szépen felőrlődtek az olyan állami vállalatok, mint a Hungarotex, ami korábban az összes textil- és divattermék exportját szervezte. Lassan a Magyar Divat Intézet is megszűnt, megszűntek a hatalmas ruhagyáraink, a debreceni, a zalaegerszegi, a soproni. A régi nagy állami cégek mind meghaltak.
– mondta Simonovics,hozzátéve, a magyar ruházati iparnak egyetlen pozitív szaldós ágazata volt a szocializmusban, a bérmunka, ami nagyon jól jövedelmezett. A gyárakat onnantól kezdve nem lehetett rentábilisan működtetni, hogy a termelés áttevődött a Távol-Keletre, emiatt be is zártak. „Valójában itt egy gazdasági átmenet volt, a divat változása nem a szebb ruhák viselésében merült ki, hanem a piaci háttér kőkemény változásában. A rendszerváltozással a szocialista hiánygazdálkodásból kellett piacgazdálkodásra átállni, ami nagy áldozatokkal járt a divat- és textilipar területén is. Egymás után dőltek be az állami vállalatok és gyárak, privatizációjuk csak átmenetet jelentett, végül a legtöbb csődbe ment.”
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu – Mészáros Juli / 24.hu
