Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: az új dolgok rendszerint drágábbak, mint a használtak. Pláne igaz ez a használati tárgyakra, tehát azokra, amelyek valamilyen funkcióval bírnak. Nem veszünk retró hajszárítót, mert ránk gyújtja a lakást, mint ahogy veterán autót sem, ha minden reggel, hóban, fagyban iskolába akarjuk vinni a gyereket. Ez a logika persze nem alkalmazható mindenre. Vegyük például a festményeket: a legritkább esetben fordul elő, hogy egy új kép többet ér, mint egy régi. A művészeti értékkel bíró tárgyak ára az idő előrehaladtával rendszerint nőni szokott, nem pedig csökkenni.
Az antik órás szubkultúrában egy tökéletes számlap, vagy karc nélküli plexi inkább gyanús tényező, mint remek fogás. Az igazi gyűjtők többnyire kerülik az úgynevezett NOS (New On Stock) órákat, amelyek papíron eredeti, korabeli, de soha nem hordott, polcon, dobozban álló tökéletes kiadások. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem léteznek ilyen órák, de a szakemberek szerint manapság érdemes fenntartásokkal kezelni a NOS jelzőt, mert a kereskedők szeretik mindenre ráaggatni, ami jó állapotban van. Az antik órák gyűjtésénél tehát az eredetiség a legfontosabb szempont. Az eredetiség és a korhűség felülír szinte minden egyéb érvet, sokszor még a pontosságot is. Van egy olyan sokat ismételgetett mondás órás körökben, hogy
ha annyira pontos órát akarnék hordani, akkor vennék valami kvarcot.
Arról, hogy miben rejlik a kvarcórák és a mechanikus órák közötti ellentét itt írtunk korábban:
55 millió forint
A fent említett 1958-as Rolex Oyster Perpetual ‘Big Crown’ Submariner azért kelhetett el több mint 54 millió forintnak megfelelő brit fontért, mert egy soha nem szervizelt, úgynevezett Explorer-számlap van benne, az ikonikus 3-6-9-es jelzéssel. Ahhoz, hogy megértsük, miért ritkaság egy eredeti, első kiadású Explorer-számlap, tudnunk kell, hogy a Rolex órák szervizelése már az 50′-es években sem úgy folyt, hogy a meghibásodott, sérült, tönkrement alkatrészeket kijavították, hanem teljesen új részeket pakoltak a behozott órákba.
És nagyjából ez a helyzet a szóban forgó Rolexszel is. A 150 ezer fontos óra számlapja első kiadású, ami azt jelenti, hogy ma is pontosan az van benne, ami 1958-ban volt, mikor valaki kihozta a csuklóján a szalonból. Ezért pedig elképesztő pénzeket képesek kiadni a fanatikus gyűjtők.
Hogy ér-e ennyi pénzt?
Az teljesen relatív. A használt órák piacának egyik sajátossága, hogy nincsenek általános szabályok, már abban az értelemben, hogy egyértelműen kimondható-e egy óráról, hogy megéri az árát vagy sem. Az árazást nagyrészt a trendek alakítják: remek példa erre a Seiko SKX007-es szériája, aminek az ára évek alatt legalább 50%-kal megemlkedett. Az órás közösség felfedezte az értéket az SKX-ben, pedig a kinézete és a szerkezete a 90′-es évek vége óta nem nagyon változott.
Ha szívesen olvasnál még az SKX-ről:
Hasonló áremelkedésen ment át az egy kategóriával magasabban játszó Universal Genéve Polerouterje is. A legendás dizájner, Gerald Genta által megálmodott Polerouter értéke az elmúlt években az egekig szökött, pedig maguk az órák semmit nem változtak.
View this post on Instagram
De térjünk vissza a Rolexünkhöz.
Akármilyen relatív a piac, 55 millió forint horribilis összeg. Ennyi pénzből 27 tökéletes állapotú Rolex Submarinert, két családi házat Budapest közepesen drága részén, esetleg három felsőkategóriás terepjárót is vehet magának az ember. Akárhogy csavarjuk, ennyi pénzt elkölteni egy órára nem mindennapi dolog és valószínűleg nem is teljesen normális.
Az órák elég személyes tárgyak, ráadásul nagy részük időtálló is. A legtöbbjükhöz történet kapcsolódik, családokat kötnek össze vagy választanak szét, nagy napokat és szomorú eseményeket élnek át úgy emberek, hogy közben rajtuk van a kedvenc órájuk. Amikor valaki elveszít egy fontos órát, akkor nem azért szomorú, mert nem fogja tudni, hogy mennyi az idő, hanem mert azokat az emlékeket is elveszíti, amelyeket átélt vele.
Erre mondják, hogy felbecsülhetetlen
Valami hasonlót érezhetett az Európában kevésbé ismert, amerikai sztárséf, televíziós személyiség Alton Brown is, aki a munkája mellett komoly óragyűjtő is. Brown két éve a legnagyobb órás blognak, a Hodinkeenek elmesélte, hogy az édesapja birtokolt egy ’70-es évek eleji Omega Chronostopot, amit a halála napján is viselt. Az órát később Brown édesanyja a fiatal Altonnak adta, aki aztán tovább hordta az apja óráját.
View this post on Instagram
Brownék egyetemi lakhelyére betörtek és elvittek minden mozdíthatót, többek között az órát is. Brown úgy emlékszik vissza, hogy bár nagyon bántotta a dolog, de soha nem adta fel, hogy egyszer újra nála lehet majd az édesapja órája. Erre összesen 22 évet kellett várnia, ekkor ugyanis maga a séf talált rá az Omegára, méghozzá nem máshol, mint az Ebay-en.
Az óra szörnyű állapotban volt, de a sorozatszám egyezett és az alkatrészek is eredetiek maradtak, sem a rablók, sem az utána következő tulajdonosok nem cserélgettek benne semmit. Brown azonnal, gondolkodás nélkül visszavásárolta az óráját, majd hosszú időn keresztül járta vele a szakembereket, hogy csak és kizárólag eredeti, korabeli alkatrészekből állítsák helyre. A projekt először kudarcnak tűnt, mivel az óra tényleg nagyon rossz állapotban került vissza hozzá, de aztán sok utánajárás és pénz múlva jött az áttörés: elkészült.
