„Egy éjszaki razzián kezicsókolomot köszöntem egy kurvának. Én, az akkor majdnem egy éve nyomozótiszt” – kezd bele A Húszkilós című történetébe dr. Dobos János, a Kádár-kor rendőrlegendája, Kriminovellák, zsarusztorik és egy egyéb történetek című kötetében, ami 2016-ban, tizenhárom évvel a halála után jelent meg.
Bár az eset idején, 1955-ben Dobos még csak húszéves volt, az önérzetét nagyon bántotta, hogy épp ő, aki a Práter utca, a Mátyás tér és a Rákóczi tér környékén nőtt fel, nem ismert fel első ránézésre egy prostituáltat. Az általa leírt rövid történet sokat elárul arról, hogyan viszonyult a kor a szexmunkához.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
A razzia az Akácfa utca hírhedt mulatójában, a Három Huszárban történt. Dobos egy olyan asztalhoz lépett oda, amelyiknél két jól öltözött úr és két divatos, kifogástalan megjelenésű hölgy ült. A rendőr kérésére az egyik nő azonnal átadta személyi igazolványát: dr. Városházi Imréné, született Jákovics Vannay Éva, elvált. A húszéves Dobosnak ennyi elég volt ahhoz, hogy a társaság ne legyen gyanús. Elnézést kért a zavarásért, egy kezicsókolommal már tovább is állt volna, de akkor megjelent a háta mögött Kovács százados, az erkölcsrendészeti csoport vezetője.
Mit kezicsókolomozik itt maga? Kurváknak?! No, lányok, visszaadni mindent és kifelé!
Bár a szexmunka korábban mindig legális és elfogadott volt Magyarországon, 1950-ben, a New York-i Egyezmény aláírása után, a szocialista erkölcs nevében kriminalizálták, az üzletszerű kéjelgés fogalmának a BTK-ba kerülésével pedig a prostik elveszítették az összes becsületüket.
Az előkelő nevű, „hihetetlenül sovány, formás lábakkal, jelentős méretű keblekkel” megáldott, fekete, Kleopátra-frizurát viselő nőt Húszkilós gúnynéven ismerték a pesti éjszakában. Társa, a szőke hajú Boci állítólag a szeretője is volt. Dobos azt írja, a fenti megismerkedésük után jóban volt a hihetetlenül intelligens, jó humorú, nagydumás nővel, aki olyan volt, mintha egy Rejtő-regényből lépett volna elő.
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
A hatvanas évek elejétől rohamosan öregedett, mégis kifogta magának az ügyeletes manust. Az pedig tejelt. Később Boci elmaradt mellőle. Éva akkor már a Rákóczi téren rodázott, és ivott erősen. A nyolcadik kerületi zsaruk sem bántották, inkább beszéltették, és élvezték egyéni stílusban előadott történeteit. Egyszer egy ködös novemberi estén a szokásosnál is több alkohol volt benne. A Bródy Sándor utcánál egy 9-es busz elé lépett, ami átment rajta. Azonnal meghalt.
Léha nihilisták
Abból, hogy a szegénység és kiszolgáltatottság hivatalosan a Rákosi- és a Kádár-korban sem létezett, egyenesen következett, hogy kurvának csak az állt, aki nem akart dolgozni, de fényűzően, luxus körülmények között élni bezzeg igen – olvasható egy 1971-es, szigorúan titkos rendőrségi jelentésben, amelyet Tóth Eszter Zsófia idéz 2011-es tanulmányában.
Azokat a nőket, akik e célból választják a prostitúciót, a tudati elmaradottság jellemzi. Nincs távolabbi életcéljuk, a mának élés, a könnyelműség jellemzi őket. Vágyaikban, elképzeléseikben csupán a dologtalan élet, a nagyon költséges divat és a szórakozás szerepel. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a prostituáltak általában antiszociális, fogyatékos erkölcsi érzékű személyek.
A jelentés csak azt nem említi, hogy a pesti prostituáltak túlnyomó többsége az állami gyermekgondozásból, vagy a legszegényebb vidéki családokból érkezett a Rákóczi térre. De az üzletszerű kéjelgés büntetése nemcsak emiatt volt álságos a szocializmusban, hanem azért is, mert a szabályozás teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a szexhez, így a szexmunkához is minimum két ember kell. A jogszabály csak a prostituáltat szankcionálta, a kuncsaftról tudomást sem vett.
Nem véletlen, hogy a fővárosban épp a Rákóczi tér és a környéke volt az utcai prostitúció fellegvára. A lányok egészen a hatvanas évek elejéig a belváros közepén, leginkább az EMKE árkádjai alatt hajtották az üzletet. Aztán a konszolidáció időszakában, városképi megfontolások miatt onnan kiszorították őket. A Rákóczi tér akkoriban nem volt túl felkapott környék, az elhelyezkedése viszont ideális volt: az egyik oldalról a forgalmas Nagykörút határolta, a többiről pedig egy lepattant munkásnegyed, zegzugos kis utcákkal, ahol ha kellett, könnyen fel lehetett szívódni. Ezt már Bezsenyi Tamás kriminológustól tudjuk meg, aki Rákóczi kriminál – stricik, prostik és kuncsaftok a szociban címmel tartott nyolcadik kerületi túrát.
Temetőből prostiplacc
A hatvanas évek elején még egy fontos dolog történt, magyarázza Bezsenyi: ekkor született párthatározat arról, hogy a cigányság nem etnikum, hanem egy deprivált társadalmi réteg, amit be kell olvasztani a többségi társadalomba. Megkezdődött a faluvégi cigánysorok felszámolása és az ott élő családok szocialista nagyvárosokba, csökkentett komfortfokozatú lakásokba kényszerítése. Ekkor érkeztek nagyon sokan Északkelet-Magyarországról a nyolcadik kerületbe. A környék nyomornegyeddé vált, a nincstelenség pedig hozta magával a hozzá kapcsolódó bűnöket.
Bezsenyi elmondta, hogy a 19. század második felében több mai tér, így a Kálvária, illetve a Haller is a szegények temetője volt, ahonnan a kiegyezés időszakában a maradványokat exhumálták és a Fiumei úti sírkertbe szállították. Akkor vált a környékbeli betörők szokásává, hogy a kihantolt sírok helyén ásták el néhány hétre a „forró holmit”, vagyis a lopott értékeket, amíg a rendőrök tárgykörözés miatti érdeklődése alább nem hagy. A vásárcsarnokkal a millennium időszakában megáldott Rákóczi tér az 1956-os forradalom idejére vált temetővé.
A Salétrom utcában működött a hírhedt gépkocsisor, ahol mindig lépésben haladt a forgalom, a környéken élők közül sokan egészítették ki a jövedelmüket rövid távú ingatlan-bérbeadással, vagyis szobáztatással. Az utca egyetlen földszintes épülete valaha egy muzsikus cigányé volt, aki jól menő üzletet alapozott arra, hogy munkaterületet biztosított a környékbeli prostiknak. A régiek úgy emlékeznek, néha előfordult, hogy a lányok ki sem mentek az utcára, így elkerülve a rendőri egzecíroztatást, hanem az ablakokban állva kínálták bájaikat, bizonyítva ezzel, hogy a Józsefváros mégsem esik annyira messze Amszterdamtól.
Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan
A Salétrom egyik utcai pincelejáratának zöld ajtaja mögött működött a Kaptafa presszó. A műhely és a hozzá tartozó pincelakás Rob Pál cipészmesteré volt, aki nappal lábbeliket javított, éjjelente pedig a stricik és a kurvák kedvenc szórakozóhelyét üzemeltette.
A mester hol egyedül, hol egy-egy idősebb segéddel dolgozott. Ő maga széles mellkasú, kerek fejű, kopaszodó férfi, aki sokszor napozott kint, műhelye lejárata előtt, feltűrt ujjú, kockás ingben, bőrköténnyel takart kurta lábakkal. Esténként aztán a műhely átalakult, finom italok, szép hölgyek kerültek a hátsó lakóhelyiségekbe, és a környék nehézfiúi is – márpedig akadt belőlük bőven azon a tájon – ott vívták a kártyacsatáikat. A börtönből szabadultak is Rob Pálnál ünnepeltek. Néha egy-egy facér lány nemcsak nála szobázott, de ott is lakott pár hétig, nem szakítva persze ez alatt sem a közeli Rákóczi téren űzött ősi mesterségével
– írta Dobos János. A nyomozó egyszer járt lenn a Kaptafa presszóban. Azt mesélte, a konyha, a fürdőszoba, a vécé és két szoba annyira gyönyörű volt és tiszta, hogy leesett tőle az álla.
Csak néhány lépés választja el a Kaptafa presszó lejáratát a Volán klub József utcai ajtajától, ami mellett ma is szigorú felirat tudatja:
Bezsenyi azt mondja, a kerületben egykor dolgozó rendőrtisztekkel készült interjúi alapján tagsági igazolvány sohasem létezett, a tábla csak arra volt jó, hogy kint tartsák azokat, akik nem tetszettek a klubtulajdonosnak. A kocsmaéttermet a Ferencváros, majd a Volán SC egykori válogatott labdarúgója, Szőke István üzemelteti a feleségével. A Rákóczi téri alvilág kedvenc, titkos kocsmájának közvetlen közelében ez a rendőrök törzshelye volt.
Beütöttek
A prostitúció helyzete meglehetősen felemás volt a szocializmusban, ami átvághatatlan csomónak bizonyult a rendőrség számára. Az ötvenes években még megpróbálták átnevelni az elfogott utcalányokat: varrónőket, taxisofőröket képeztek belőlük, de kevesen maradtak az új pályájukon, a többség hamar visszaállt az üzletszerű kéjelgésre, amit aztán, a többi bűncselekményhez hasonlóan, a hatóságok elzárással igyekeztek visszafogni. Ezt azonban nehezítette, hogy az elkövetést nagyon nehéz volt bizonyítani, hacsak nem történt tettenérés, de ez gyakorlatilag lehetetlennek tűnt. A leggyakrabban inkább közveszélyes munkakerülésért ültették le a prostikat, de a rövid elzárások után mind újra megjelentek a Rákóczi téren.
Aztán kitalálták, hogy ha már nem tudnak semmi mást kezdeni a kurvákkal, dolgozzanak együtt velük. A szakzsargon úgy fogalmazott, hogy a lányokat „beütötték”, vagyis informátorrá tették őket, és a segítségükkel próbáltak megoldani bűncselekményeket, elfogni betörőket és orgazdákat. Hasonlóképpen használták a korabeli állambiztonsági hivatalok a prostituáltak másik, elit rétegét, akik előkelő hotelekben és méregdrága bárokban vadásztak a valutával fizető, külföldi kuncsaftokra.
A nyomozók minden tőlük telhetőt megtettek, például mindig a Hungária körút és a Stefánia környékén találkoztak a Rákóczi téri lányokkal, nehogy lebuktassák őket, de túl sokra nem mentek velük. A lányok az esetek túlnyomó többségében nem mertek, nem akartak, vagy nem tudtak segíteni. A jegyzőkönyvekből kiderült, hogy memóriájukat viszont tökélyre fejlesztették – elképesztő pontossággal és mennyiségben tudták autók típusát, színét és rendszámát megjegyezni, mert tudták, ha egy lány beül egy autóba, és nem tér vissza időben, ez az egyetlen nyom, amin el lehet indulni a megkeresésére.
Turistalátványosság
Valamikor a hetvenes években elhangzott egy tréfa a Rádiókabaréban a Rákóczi téri lányokról. Akkor mondták ki először nyilvánosan azt, amit mindenki tudott, hogy bár a prostitúció bűncselekmény, él és virágzik. Attól kezdve a Hősök tere, a Vár és a Parlament mellett a Rákóczi teret is útba ejtették a turistabuszok. De hát ez is csak egyike volt a Kádár-kor bizarr ellentmondásainak.
Dobray György 1988-as dokumentumfilmje, a K – Film a prostituáltakról (Rákóczi tér) ma is alapműnek számít a témában, noha a rendezőt többen vádolják a valóság eltorzításával, miközben valódi prostituáltak és valódi stricik álltak kamera elé. A film az utolsó előtti pillanatban készült, az 1989-es rendszerváltás után ugyanis a szexipar lassan felszívódott a Rákóczi térről, miközben elkezdett kicsírázni a környék táptalaján fejlődő, robbantásokról, leszámolásokról, olajügyekről elhíresült szervezett bűnözés. De ez már egy másik történet.
Kiemelt kép: Magyar Rendőr / Fortepan
