Főzzön kőlevest, mutatjuk a receptet!

A világ boldogabbik felén élve, a szociális háló relatív védelmében a többség el sem tudja képzelni, milyen az éhezés, a kiszolgáltatottság. Amikor egyetlen rossz év már komoly kihívást jelent, több szűk esztendő maga a tragédia. A hagyományos paraszti társadalmak gyakran éltek át nagy éhínségeket, nyilván ezek (is) ihlették a nép lelkében a kőleves történetét. Persze humorral, ahogy az főleg Erdélyországban szokás.

De előtte a szomorú valóság, ami Sir Benjamin Thompson, Rumford grófjának nevét viseli. kalandos élete során volt tudós, “áruló” és bajor miniszter, amiért viszont számunkra most érdekes, az olcsó és tápláló “Rumford levesse” kitalálója.

Hazánkban akkor ismerték meg széles körben ez étket, amikor az 1810-es évek második felében az évekig tartó kedvezőtlen időjárás elvitte mind a vetést, komoly éhínség tombolt.

Recept rendeletben

Az erdélyi kormányzóság tanácsosa, „Széki idősbb gróf Teleki József” azt számolgatta, hogyan lehet a szegények és rabok számára tápláló ételt készíteni – olvasható a Magyar Nemzeti levéltár honlapján. Így jutott el végül Rumford leveséhez, amely valójában egy gabonával és krumplival megbolondított cibereleves. Több próbafőzés, majd az eredmények alapján eszközölt változtatások után a kormányzóság rendeletben adta ki a receptet:

Árpakásából (dara), száraz vagy feles borsóból és földi magyaróból (burgonya) folyamatos kevergetéssel pépet, krémlevest kell főzni, a végén kell megsózni és ecettel savanykásra ízesíteni. Csak a tálaláskor kell a kemény kenyérszeletre merni a levest, hogy ne ázzon el teljesen. Nem túl íncsiklandó, de az éhhaláltól megmentette az embert.

A kőleves

És akkor térjünk rá a kőlevesre, amelynek elkészítése pofon egyszerű:

kezdj el főzni egy tenyérnyi méretű kődarabot egy fazék vízben, és gyűjts magad köré egy maroknyi hiszékeny, kíváncsi embert. Az sem baj, ha van bennük egy csipetnyi irigység is.

Az egyik változatban, mint a Magyar népmesék sorozatban egy katona és egy vénasszony a főszereplő, Móra Ferencnél Mátyás király a kalászi bíróhoz tér be álruhában, míg máshol a szegény legény a fösvény falusiakat teszi lóvá. Utóbbit választottuk, mégiscsak mókásabb, ha egy egész falut szed rá a furfang.

Jó lesz a kő legközelebb is

Történt tehát, hogy a szegénylegény vándorútra indult, ám addig barangolt, hogy tarisznyája kiürült, őt pedig kínzó éhség mardosta. Betért hát egy faluba, egy falat kenyérrel, egy tál levessel valaki csak megszánja. De az emberek elhajtották: nekik sincs, üres a kamra, maguk is éhesek. A legényt viszont nem ejtették a fejére, az utolsó házba már úgy kopogtatott, hogy nem kér semmit, csak egy fazék vizet a tűzhelyen, amin megfőzheti a kőlevesét. Erre már a gazda is kíváncsi lett, beengedte a legényt, és amikor a faluban híre szaladt, hogy kőleves készül, mindenki kíváncsian gyűlt a szakács köré. Ilyet még senki nem hallott.

A szegénylegény bele is tett egy jókora követ a fazékba és főzni kezdte. Kóstolgatta, fintorgott, majd csak kibökte: nem rossz, de egy kanál zsírral jobb lenne! Hoztak neki többen is. Kevergette tovább, de csak nem volt még az igazi: kicsit sótlan. A bámészok egymást taposva hozták a sót. Jó lesz már, jól lesz, de egy kis káposzta mégiscsak feljavítaná. Került káposzta is több fej, majd ugyanígy szalonna, kolbász bele a levesbe.

Kenyeret is hoztak bőven, a vándor fenségesen belakott az ámuló tekintetek közt. A végén megköszönte a fazekat és a vizet, majd tarisznyájába tette vissza a követ: hasznát veszi legközelebb, ha megint olyan faluba ér, ahol nem kínálják a szegény vándort, és ismét kőlevest kell főznie…