Minden évben van egy nap, valamikor áprilisban, mikor megállunk egy pillanatra, szétnézünk és azt vesszük észre, hogy körülöttünk levelet bontottak, zöldbe borultak a bokrok és a fák. Zsenge, világos leveleket táncoltat a tavaszi szél és mi azt kérdezzük, hogyan, mikor történt ez meg? A választ már nem várjuk meg, rohannunk kell. Ismerős?
Velem ez azért nem történik meg, mert nekem a természet az utolsó kapaszkodóm. Választanom kellett valamit, döntenem kellett valami mellett, hogy ne ragadjon el végleg a mókuskerék és én a természetbe kapaszkodtam bele. Ide vonulok vissza, ide szakadok ki a hétköznapok zaklatottságából, itt élem meg az állandó körforgást, ami a technikai vívmányoknak és a kütyüknek köszönhetően odabentről már nemcsak nem látszik, de jelentősége sincs igazán. Itt töltekezem fel és a természet emlékeztet arra, hogy mindennek megvan az ideje. A vetésnek is és az aratásnak is.
Fotók: Pál Anna Viktória
Most szívesen írnék néhány sort arról, hogy milyen nagyszerű élmény február végén a kopár, szürke erdőben lenni. Csend van, feszült csend. Szinte érezni lehet azt a mélyről jövő, nagy energiájú, várakozással teli csöndet, ami a rügyfakadást előzi meg. Persze nem írok róla, mert a franc akarja azt hallgatni azon kevesektől, akik eljutottak idáig az olvasásban, hogy ez meg mi a múltba révedezős-coelhós rettenet má’meg’? Pedig eldicsekedhetnék azzal is, ha pár napig békén hagynak és járkálhatok erdőn-mezőn, a fényekből és a szagokból meg tudom mondani, mennyi az idő. Hát na, beismerem, soványka tudás ez az innovációs projektek korában.
Na jó, kibököm végre, mi bajom van és mitől fészkelődök kényelmetlenül. Nincs mit várni, az. Mondom máshogyan: nincs meg az élet ritmusa, ami régebben olyan ismerős volt, aminek az ütemére lehetett lépni, táncolni vagy éppen szaladni. Most ritmus helyett egy kereplő hangját hallom a fejemben, némi dudaszóval, „induljál már el baszki” kiabálással és egy haldokló busz hörgésével körítve. Én meg indulok, sőt, futok. Ha nem is az életemért, de rohanok, csak tudnám, hova. Olyankor megállok, de csak egy pillanatra, mert a hátam mögött dübörög a tömeg és félek, elsodornak. És ha véletlenül a földre kerülök, keresztültaposnak rajtam úgy, hogy észre sem veszik.
Nem a gyorsuló világ a bajom meg az információ áradása, eskü. Nem írok arról, hogy a gyerekeknek már az öreg nénét sincs türelmük végighallgatni, mert annyi idő alatt négy pályát meg lehet csinálni, bezzeg az én időmben órákig tollasoztunk. Nincs türelmük. Miért lenne? Ott van minden előttünk. Kiböki a szemüket. Nem kell semmire várni. Most rohanni kell, hogy megnyerjünk valami hülye versenyt, amiért a célban nem aranyérem jár, hanem a legjobb esetben is egy enyhébb sztrók.
Pedig olyan jó lenne várni az első újhagymákra. Tudják, azokra a nyeszlett, vékonyka, fehér bajszú hagymákra, amiket olyan jóleső volt harapni reggelire a vajas kiflihez. Júniusi reggeleken, mikor nyílt a bejárati ajtó, szaladtam pizsamában a mama elé és lestem a piacról hazacipelt teli kosarat, van-e benne korai cseresznye? Most meg már lecsó-szezon van. És márciusban már kezdhetünk gyúrni az eper- és spárga szezonra, kit érdekel a fejes saláta, áprilisban készülünk a nyárra, vigyázz, kész, ha május, akkor kovászoljunk! Én meg állok, mint egy hülye és görcsösen próbálok visszaemlékezni, nem úgy volt régebben, hogy a paradicsom augusztusban érett meg és május elején a fenekünket verdestük a földhöz örömünkben, ha találtunk egy-egy halvány epret a kertben?
De legyen, hát a maivilágba’, tudom. És jó, tényleg jó hogy van itthon avokádó és egész télen van narancs meg kivi. Örülök neki. Nem gondolok a szállításukra. Csak ne siettessenek, könyörgöm. Csak ne éreztessék, hogy én valami nagy horderejű eseményről, valami iszonyú és döbbenetesen fontosról maradok le, ha nem sietek, ha nem előzöm meg a szezont, ha nem előzök be jobbról padlógázzal. Mert nem igaz.
Nincs eperszezon áprilisban, nincs lecsószezon májusban és nincs dinnyeszezon júniusban. Nem kell előkészíteni március elején a grilleket és októberben nem lesz még forralt bor szezon sem, ahogy korai az ilyen-olyan ízű habos forró csoki is. November közepén már el leszünk késve a karácsonyi készülődéssel, figyeljék csak meg! És azt is, amekkora energiát befektetve hajtjuk előre az idő kerekét, ha a szezonokról van szó, ugyanakkora erővel forgatjuk visszafelé, ha az életkorról van szó. A negyven az új harminc, yeah! Az embrionális állapot az új kamaszkor, hurrá! Persze az idő kereke negyvennél meg is áll, majd ha az angolszász területeken betölti az ötödik ikszet néhány nő, aki – most még – számít és elkezdi mondogatni, hogy valójában minden nőnek folyamatosan ötvennek kéne lenni, mert ez valami szuper, és ez a lehetőségek és a megújulás ideje, akkor. Majd Angelina talán. Ő valamiért bölcs asszonynak lett kikiáltva az utóbbi időben.
Na, de megvettük a szezon előtt öt héttel az epret, akkor csináljunk is belőle valamit, irány a konyha! A kulcsszó itt is percek alatt. A konyhában se töltsünk fél óránál – újabban tizenöt percnél többet. Mintha a hagyományos magyar konyha arról szólna, hogy egy zöldbabfőzeléket tükörtojással nem lehet összedobni húsz perc alatt. Tizenöt perc lett a szintidő. Hogy ne kelljen órákat a konyhában tölteni. Ez nyilvánvalóan ugyanakkora hülyeség, mint az, hogy júniusban vegyük meg az új kollekciót a karácsonyfadíszekből, de valamiért az ’órákig a tűzhely mellett állni’ elég jól bevette magát a fejekbe ahhoz, hogy egy egész iparágat lehessen működtetni ezzel a jelszóval. Így hisszük el azt is, hogy két gerezd fokhagymát elkaparni és leszakítani a fűszernövényről három levelet több időbe telik, mint kicsomagolni és elmorzsolni a varázslatos ízű kockát, ami valójában só és nátrium-glutamát.
És ha kész az ötperces vacsora, akkor aztán futás a fürdőbe, mert ott is van egy csomó ötperces dolgunk. A hajunkat újabban ennyi idő befesteni, ennyi egy tökéletes smink. Percek alatt fiatalodhatunk öt évet, ha valami drága kencét a képünkre kenünk. Napi öt perc és búcsút inthetünk a narancsbőrnek. A körömlakk ezen persze gúnyosan röhög a polcon, neki elég egyetlen perc a száradáshoz és a heteken át tartó gyönyörű színhez.
A tökéletes popsihoz és a feszes cicikhez is elég öt perc. A lényeg úgyis az, hogy rohanjunk. Hogy gyorsan letudjuk ezt az egészet. Az autóink, a konyhai kisgépek, az összes egyre nélkülözhetetlenebb kütyü, a minél drágább cuccok mind-mind időt spórolnak nekünk. A működtetésük, a használatuk, a tisztításuk, a karbantartásuk egyre kevesebb időt vesz igénybe. Mindez értünk van. Hogy nekünk több időnk maradjon.
De mire? Jó kérdés, ugye? Rohanunk, mert nincs idő, rohanunk, hogy legyen időnk. De azt már rég elfelejtettük, hogy mire kell az idő. Rohanunk reggel, napközben, este haza. Jézusom, már szerda? Rohanunk pénteken, de a hétvége is egy rohanás, annyi a restancia, a felhalmozódott koszos ruha, a por. Annyi a lényegtelen dolog megint, amiért megint beáldozzuk a fontosat. Rohanunk keresztül az éven, fel sem tűnik, hogy tavasz van vagy ősz. A naptárból vesszük észre, nem a rövidülő nappalokból, meg abból, hogy az irodában már fél négykor fel kell kapcsolni a villanyt.
Pedig olyan jó lenne néha várni. Az újhagymára, a csípős retekre. Kivárni a napérlelte paradicsomot. Várni a rügyfakadásra, megnézni naponta a csúf kis bokrot a buszmegállóban, vagy a gyenge, halványzöld palántákat a tejfölös dobozban. Vágyakozni a forró augusztusi éjszakák után, a meztéllábas nyári séták után. Várni a nyaralást, a hétvégi találkozást. Az első ökörnyálat, az első ködös őszi reggelt. Kivárni a dolgok idejét. Hagyni őket megérni. Várni az első hóesést. Nem uralni az időt, hanem megállni a rohanásban.
Akkor rájönnénk, hogy valójában soha nem maradunk le semmiről és nem élünk többet akkor sem, ha minden percek alatt kész. Azzal csak a Zuckerberg jár jól, ha értik, hogy mondom.
