Kátyúkkal tarkított út vezet a 10-es főútról Mogyorósbányára, a 800 fős zsákfaluba. Egy lélek sincs az utcán. Sárosiék vályog alapra épített jókora háza nagyon romosnak tűnik, a sárga vakolat foltokban kapaszkodik a falakra. Bent egész más a kép. Felújított, nagyon barátságos otthon, teli hatalmas virágokkal. Makulátlan tisztaság és rend. Nincs nagy meleg.
„ Eddig gázsziesztával fűtöttünk, de a Facebookon megjelent felhívásra, segítséget kaptunk – amiért nagyon-nagyon hálásak vagyunk -, nemsokára jön a szerelő továbbépíteni az évek óta félbemaradt fűtésrendszert” – magyarázza a feketébe öltözött anya, miközben kitolja 20 éves kerekesszékes fiát a vörös falú, barátságos szobából és körbevezet a tágas ház alsó szintjén.
Berti lakrészén kívül szinte minden más helyiségből hiányzik valami. A konyhából például a tervezett beépített szekrény. Az anya azt mondja, a gyereknek akartak kellemes otthont, ezért a belsőre koncentráltak elsősorban, de nem gondolták, hogy 18 év alatt azt sem tudják befejezni, nemhogy a külsővel foglalkozni. Igazi luxusnak tűnne a házi medence, ha az azt körbevevő falak nem állnának félkészen.
„Ezt a család ásta ki Bertinek. Kaptunk építőanyagot cégektől, de mi építettük úgy 13 éve. Azóta ugyanaz a víz van benne, vegyszerekkel tisztítjuk. De ennek meg a helyiség felfűtésének olyan nagy a rezsije, hogy augusztus óta nem tornázhatott itt a fiam, pedig egy fél napot is el tud tölteni a medencében, csak legyen, aki bírja vele, mert ugye egyedül ő nem tud megállni a vízben, úszógumikkal is megesik, hogy felborul. Búvárkacsát játszol, ugye?” – mondja nevetve fiának. És már vezet is a félkész akadálymentesített fürdőszobába, ahova Berti akár kerekesszékkel is bejuthatna.
Az alsószinten minden egybenyitva. Úgy tervezték régen, hogy kiépítenek egy korlátot, amely mellett a mozgássérült fiú egyedül is közlekedhetne.
„Öt másodpercen múlt mindkettőnk élete”
Csakhogy az évek alatt kiderült, Berti önállóan nem tud közlekedni, hiába volt remény eleinte. Etelka a 20 évvel ezelőtti emlékeket idézi:
„32 hetes terhesen elfolyt a magzatvizem. A kórházban egy nővér először azt mondta, hogy a kismama összetéveszti a magzatvizet a vizelettel. Mondtam, hogy biztosan nem, ez már a negyedik szülésem. Ez volt hétfőn és péntekig vártak a császározással azért, hogy biztosan életben maradjon a baba. A műtét másnapján elárulta az egyik ápoló, hogy 5 másodpercen múlt mindkettőnk élete. Bár Berti egy kiló sem volt, azt mondták jól van. Egy hónap múlva viszont volt egy kisebb agyvérzése, amit véletlenül tudtunk meg. Amikor számon kértük az orvost, miért nem szóltak időben, azt válaszolta, nyugalom, én professzorként is csak az agyam negyven százalékát használom.”
Kiderült, hogy a koraszülött csecsemőnek a mozgásért felelős agyállománya sérült. Hároméves koráig azonban jól fejlődött és segítséggel járni is tudott, aztán kezdett befeszülni az izomzata. Az egyik szakorvos ijesztő listát közölt a gyerek sorsának várható alakulásáról.
„A 12 betegség között volt Down-kór, autizmus, vakság és süketség, de szerencsére ezeknek semmi jele nem mutatkozott. Szemüveggel a látásromlás is kezelhető.”
Közben betoppan Berti egyik nővére, Enikő is. Ő már nem itt él, látogatóba jött. Már hárman idézik a gyerekkort, hogy minden testvér a pici körül sürgött-forgott, az volt a főszabály, hogy nem sírhat, úgyhogy mindig ugrott valaki, ha görbült a gyerek szája. Szinte egyszerre mesélik, hogyan kezdett el beszélni Berti. Az akkor hatodikos nővérrel voltak felvételizni és a nagyon hosszú nap után Etelka azt mondta hazaérve, semmit nem tesz, amíg nem iszik egy pikli kávét. A majdnem kétéves kisfiú anyjával szemben a kenguruban azonnal reagált. Ezt most maga Berti idézi nevetve:
„Én is iszok egy pikli kávét.”
Ez nagyon ledöbbentette a családot, hiszen addig csak annyit mondott, hogy apa és he. Anyja ekkortól nem könyörült, semmit nem kapott meg Berti nyafogásért, csak ha kimondta, mit szeretne. Etelka büszkén mondja, hogy 3 évesen már szobatiszta is volt a fia. Ez az időszak azonban emlékezetes volt egy lábműtétről is, de nem hozta a várt eredményt, a kisfiú gyengébb lett, mint előtte.
Anyja és fia elválaszthatatlan
Hétévesen messzire került az otthonától, egy borsodi bentlakásos iskolába vették fel. Csakhogy addig úgy élt az anyjával, mintha sziámi ikrek lennének, nehéz volt az elszakadás.
„Kenguruban hordtam magamon hétéves koráig, volt hogy naponta jártunk így Pestre a Pető Intézetbe. Aztán a távoli iskolában nagyon hiányoztunk neki, de ez fordítva is igaz volt. Ő ott sírt, mi itt sírtunk.”
„Nem evett, nem ivott, a sok sírástól elment a hangja” – folytatja Enikő. Haza kellett hozni. Végül Esztergomba járt heti kétszer magántanulóként, ötödiktől nyolcadikig pedig több korosztállyal összevont csoportba. A továbbtanulással azonban eddig sikertelenül próbálkoztak. Ez az utolsó év, hogy elkezdhet egy iskolát, és van is némi remény, hogy Balassagyarmat mellé költözzön, de ettől még ő is és anyja is tart. Az elszakadás most nehezebb, mint eddig bármikor, mert mindketten meggyötörtek.
Apa nélkül maradt a család
„Az édesapja tavasszal öngyilkos lett” – mondja Etelka, de a sírástól többet nem is bír. Lánya folytatja könnyezve, öccse kezét simogatva:
„Nem hagyott egy sort sem. Csak találgatunk. Hónapok óta nem volt munkája. Voltak pénzgondok persze, de nem most hirtelen, évek óta. Villanyszerelőként az építkezési körbetartozások miatt nem kapott pénzt, nem ment a vállalkozás sem, elment külföldre is dolgozni, de így is többször akarták kikapcsolni a villanyt, vizet. A házfelújítást 18 éve nem tudjuk befejezni. Pár éve még járólap sem volt itt.”
„Talán szégyellte, hogy nem tudta megadni a gyerekeinek, amit akart – veszi vissza a szót a kissé megnyugodott anya. – Az is igaz, hogy amióta Berti megszületett, ivott is, de soha senkit nem bántott. Nem tudta feldolgozni a nehézségeket. Az élet, ami eddig volt, még egyszer nem lesz. Kettőnknek kell berendezkednünk, most nem tudunk a holnapban gondolkodni. Apával elment az álmunk, a remény is.”
„Az is kérdés, mi lesz holnap, nem a következő hónapban.” – egészíti ki Berti, aki – nővére szerint – jobban tudja, mikor kell csekket fizetni, mint bárki a családban. Ő is bevallja, hogy sokat sírt mostanában az apja, az anyagi gondok és a saját helyzete miatt.
Felmerül, hogy eladhatnák ezt a nagy házat és Budapestre költözhetnének, de az sem könnyű, és nem csak a félkész ház eladhatatlansága miatt.
„Itt vannak az emlékek, itt nőttünk fel. Apa is ide van temetve, nem szeretnénk itthagyni” – mondja a fiú.
Pedig a fővárosban biztosan több lehetősége lenne Bertinek, aki néha álmodozik egy jobb életről.
„Ide-oda megyek, dolgozom, albérletben lakom. Ezeket képzelem el. Barátnőzés, bulizás is hiányzik. De nem lehet. Ez tény” – mondja lemondóan.
Anyja – figyelemelterelésként – egy kis mozgásra biztatja Bertit. Kiemeli a kocsiból és adja a szelíd utasításokat: „Be a popi, fel a fej!” A pár lépésre lévő bordásfalhoz vezeti, beigazgatja és elengedi: „Nézz oda, egyedül állsz!”
Berti azt szeretné igazán, ha egyedül közlekedhetne legalább a lakáson belül. Az ehhez szükséges elektromos kerekesszéket azonban nem kaphatja meg, nem írják fel neki, az orvosok szerint a merev kezei miatt nem tudná irányítani. Egy gyógyszeradagoló beépítésével lazíthattak volna a kezén, de azzal együtt a lábai tovább gyengültek volna. Ezt inkább nem kockáztatják.
Enikő szerint az a legnehezebb egy ilyen kis faluban, hogy öccsének nincsenek barátai. A testvérei igyekeznek néha-néha elvinni valahova, de ez kevés. Egyetlen szórakozása a tévé és a tablet.
„Egyedül csinált magának Facebook-profilt telefonon keresztül úgy, hogy internetezni sem szokott. Most tanítom neki az e-mailezést, de a merev ujjai miatt kicsit bátortalan. Én azonban remélem, hogy egy kis levelezéssel sikerül új barátokat, esetleg sorstársakat találnia, akikkel néha találkozhat is. Alapjaiban változtatná meg az életét.”
