Már egy hete csak a Szabó Balázsra gondolok. Nem mindig, de egyre többször. Ő az, aki ránk szabadította a hetedikes olvasókönyvet a fácsén. A fene se gondolta volna, hogy egyszer a búsba fogom kívánni a Körúti hajnalt. Van ugyanis ez a kultúrforradalom, hogy a kedvenc versünket posztolva tíz embernek tovább kell adni a stafétát, és akkor ez mekkora istencsászárság már, mert az interneteket igenis lehet és kell is értelmes dolgokra használni, és a kultúra, az meg egy igen csuda dolog, a kultúra kérem az egy szellemiségi szint, egy színvonal, kérem, a magyar embernek a különös ismertetőjele.
Mert nincsen is felemelőbb érzés annál, mint ezen az annyiak által vitatott, megkérdőjelezett és félt, ezen a minden szempontból sokszor és sokat támadott felületen (fordítok: a kis köcsög zsidógyerek biznicén) költészetről, költőkről, kötött szerkezetekről, rímpárokról és hexameterekről csevegni. Értekezni. Értékes gondolatokat cserélni.
A kóbor kutyák most egy kicsit kóboroljanak még, kibírják, nem ezen a néhány pár napon múlik, a kiscicák univerzumában most megállt az idő, s vele együtt minden színes pamutgombolyag és üveges szemmel aludnak a boltok.
Nincs kedvenc versem. Utoljára Jordán Tamás nyűgözött le, az ő előadásában hallottam a Hajnali részegséget, amit aztán vagy ötvenszer elolvastam még, rácsodálkozva, fejet hajtva, bámulattal. Állok visszafojtott lélegzettel és nem tudom elhinni, hogy írhatott valaki ilyen csodát: „mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak”. Olvastam valahol, hogy az egyik legszebb magyar verssor Berzsenyié: “lassanként koszorúm bimbaja elvirít”. Megtanultam Adytól a disznófejűnagyurat és a héjanászt is. Vannak Istenes, meg Csinszka versei, azt is tudom. Megtanították. A hétszilvafás nemest is. Egyfolytában azon gondolkodtam, mire gondolhatott. Aztán úgy maradtam. Mint ahogy rajtam kívül nagyon sokan mások. Ja, a Tóth Árpád, tudom, az Esti sugárkoszorú. És kinek is volt agydaganata? Vagy az nem is költő volt?
Tisztelem a verseket, ám úgy vagyok velük, mint Petőfi a hegyekkel. Csodálom, ámde nem szeretem őket. Közel nem tud kerülni hozzám úgy egy sem, hogy zakatoljon a lelkemben, hogy felidézzem, hordozzam magamban vagy zengjen bennem. Éppen ezért nem is akarok úgy tenni, mintha. És nem vagyok álszent sem.
Az egész verselősdi a képmutatás zavar a legjobban. A látszat. A kirakat. Annak a mutogatása, hogy nem vagyok ám félművelt félbunkó! Van ám kedvenc versem! Meg is tudom keresni a böngészőben. És be is tudom kontrolvékontrolcézni. Így ni, kész is, ma is hihetetlenül fantasztikus vagyok! Nem is értem, hogy csinálom, tényleg. Most még kiteszem a vacsorám és mindenki megpukkad basszus, min-den-ki!
Jó, akkor most fel a kezekkel, a Varró Danin meg az Erdős Virágon kívül ki tud felsorolni még öt kortárs költőt? És ki mikor vett legutóbb verseskötetet? Verses könyvet mondtam, nem „gondolatok a szerelemről” graffittigyűjteményt, heló! Mi volt az utolsó könyv, amit kiolvastál? Oh, már nem is kell, hogy verseskötet legyen. Ühüm, értem. De kedvenc versed van. Meg tudod a talpramagyart. Az első két versszakot. Fényesebb a láncnál a kard, mi?
Erdős Virág költő. Fotó: Hír24/Neményi Márton
Nem, nem én vagyok a cinikus dög. Te vagy az, amikor azt hiszed, hogy megállt az idő és összedőlt a kaptár, amikor te elballagtál a középiskolából a négyesfölé magyarérettségiddel és most posztolsz a facebookra. Műveltnek hiszed magad és jó embernek, közösséginek, hiszen MINDENKI részt vesz ebben a jó kis mókában, megmozdult az egész ország!
Lám, mire képes a poétika, utoljára is a Nagy Könyv hozta össze az országot! Ja, meg az X-Faktor. És hogy a Spárnóra átigazolt a Fideszkettőhöz. És hát most ez. Nincs itt veszve semmi! Csak az ilyen megkeseredett vészbaglyok huhognak, mint én, közben épül-szépül az ország, kalapács koppan, szív dobban. Jövök, és elrontom ezt az összmagyar népi játékot, mert karóval jövök, nem virággal.
És még azt is van pofám megkérdezni, hogy mi értelme ennek az egésznek? Mert, hogy abból se a Lackfi se az Erdős nem vesz a gyerekeinek Happy Meal menüt, hogy te kiposztolod a versét, az biztos. Valóban akarsz tenni valamit? Menj be a könyvesboltba és vedd meg a kötetüket!
Ja, hogy az pénzbe kerül és nem látja a szomszéd Bözsi. Van ilyen. És miért kell mindenben az anyagiakat keresni, mikor a költészet az egy ilyen parnasszus izé? A lélek parnasszusa meg ilyen légies gondolatok. Hát, azért, mert nem az. Istennek sem a neve, hanem a foglalkozása az, hogy Isten. A költő sem azért ír, hogy nekünk jó legyen, hanem azért, hogy megéljen belőle és ki tudja fizetni a villanyszámlát. Betör a próza, már megint. Szörnyű. És szörnyű hosszú ez a három nap, amíg a csoda tart.
De legalább Szabónak sorozatosa van ezekben a napokban. Az öröm illan. Ints neki.
