Könnyű ma kinevetni a húsz-huszonöt évvel ezelőtti panel nappalikat a kagylófotellel, pálmafás poszterekkel, giccses nippekkel és a makramé virágtartóval. Nemcsak azért volt ízléstelen és egyforma az összes nagyszoba, mert anyáinknak fogalma sem lehetett a lakberendezésről, hanem azért, mert a közízlést és a lakberendezési trendet főképpen az határozta meg, mit lehet kapni az állami áruházakban. És mert a kocka alakú betontömbökbe kényszerített városi népség kénytelen volt választani a kicsit ronda és a kicsit rondább négy elemes szekrénysor közül, mert az fért el az falon.
A hetvenes években épült – szintén kocka alakú– házakba és lakótelepi lakásokba költözött fiatalok azonban „modern”, fiatalos bútorokra vágytak, ezért megváltak a régi kredencektől, a parasztbútoroktól és az akkoriban kapható ötféle szekrénysor közül kiválasztottak egyet. Az volt modern. És ahogy Vitraytól bepillantást kaphattunk a vágyott-irigyelt nyugati létbe, hallgatva, ahogy a műkorcsolya bajnokság versenyzőinek flitteres, szikrázó ruháiról mesél nekünk kitérve minden apró részletre és fodorra, és elképzeltük azt a fekete-fehér Orion tévé előtt, úgy lehetett kiindulási alap a fényűző berendezések iránti igényre a négy kilós nyugatnémet katalógus, amiben olyan világi csodák is szerepeltek, mint a sakkgép.
Persze akkor is voltak, akik megbecsülték a lócát és elkezdték gyűjteni a miska kancsókat, és fusiba, a géemkába , vagy az ügyes kezű kisiparos már akkor is tudott méretre bútort készíteni, de ezt majd megírom egy kicsit később, hol tartana a világ a tankönyvek történeti áttekintés fejezete nélkül, ugye.
Most összegyűjtöttem ennek az időszaknak az ikonikus bútorait, berendezési tárgyait. Azokat, amik számomra a legemlékezetesebbek. Ha kihagytam valami egészen borzasztót, vagy nagyon jellemzőt, egészítsék ki, tessék csak, tessék!
